Beleolvasó – Verebes István: Púpostevehimlő

Ahogy a Fidelio olvasói már megszokhatták, havonta megjelenő nyomtatott magazinunkban rendszeresen közlünk részleteket a Líra Könyv újdonságaiból. A 2026. júniusi számban Verebes István Púpostevehimlő című novelláskötetéből találtak részletet, amely most online is olvasható.

Verebes István: Púpostevehimlő

A kitartó munka eredménye
– részlet –

Verebes István: Púpostevehimlő (Fotó/Forrás: Líra Könyv)

Somfai Tibor tavaly második lett a Nemzeti Atlétikai Bajnokság döntőjében, mert két méter huszonhat centiméternél leverte a lécet, Slamm Henrik viszont a Vasasból teljesítette a magasságot.

Somfait nagyon bántotta, hogy alulmaradt, így hát elhatározta, hogy edzőt vált, és az 1954-es berni Európa-bajnok Wilhelm Róbert, a legendás Bobó bácsi helyett a továbbiakban Vekele Józseffel készült. Igaz, Vekelének semmi köze nem volt az atlétikához, viszont kormánykörökben mindenki csak úgy emlegette: a Mágus!

Ez annak volt betudható, hogy Vekele például, amikor Szedő Ákost kinevezték kulturális miniszternek, módszeresen lebeszélte a süketnémaságáról, sőt később még azt is leírták a sajtóban, hogy Szedő mindent túlbeszél, olykor túl nagy feneket kerít egy-egy témának. A másik érv, ami szintén Vekele mellett szólt, hogy Rimniczy Ildikót három hét alatt fogyasztotta le százkét kilóról hatvanötre, így a neki hirtelen felkínált Aszafjev-balettban, A bahcsiszeráji szökőkútban Zarema szerepét végül is elkezdhette próbálni a kitűzött időpontban. A baloldali politológust, Rév Ernőt pedig még főszerkesztőnek való kinevezése előtt szoktatta le az ujjszopásról.

Csodatételei boszorkányosan működtek, a lapok ezúttal is megírták, hogy Slamm Henrik idén bizony felkötheti a gatyáját, mert Somfai a Mágus keze alatt óriási formába lendült.

Az országos bajnokságon már az meglepte a szakírókat és persze a lelátón izgatottan várakozó tömeget is, hogy Somfai elsőre két méter ötven centire rakatta a lécet. Amikor ez megtörtént, a stadion hirtelen elcsöndesült, mindenki lélegzet-visszafojtva várta, mi következik. Somfai hosszasan összpontosított inogva, aztán nekifutott, és Fosbury-technikával jól láthatóan vagy húsz centiméterrel följebb lendült a lécnél.

Ámde ott is maradt a levegőben.

Vagyis nem huppant rá a szivacságyra, hanem jóval a léc fölött, annak is háttal, lebegni kezdett.

Első döbbenetük után a nézők felhördültek, a versenytársaknak elállt a lélegzetük, tágra nyílt szemmel figyelték, mi fog történni.

Semmi nem történt.

Somfai továbbra is lebegett a léc fölött, látszott, hogy ezúttal képtelen földet érni.

A versenybírók tehetetlenül álltak a tartánpálya mellett, fogalmuk nem volt, hogy ilyen esetben mi a teendő. Miután a magasugró még fél óra elteltével is, mint egy kimerevített visszajátszásban, ott himbálózott a magasban, az Atlétikai Szövetség főtitkára, Gajdos Pál elrendelte a versenybírók konzultációját. Döntésüket alig öt perc alatt hozták meg rámutatva arra a tényre, hogy mivel Somfai elállja az utat a többi magasugró elől, ezért egy létrán föl kell menni érte, és meg kell próbálni lehozni onnan. Hogy az elért eredményét törlik-e, annak megvitatását a következő hétfőre tűzte ki a szakbizottság, a végső sorrendet is majd csak akkor lehet kihirdetni.

A két nappal később megfogalmazott közlemény így szólt:

„Mivel a versenyszabályok csak magát az ugrást írják elő, a földet érést nem, és mivel Somfai Tibor ugrás közben nem verte le a lécet, így jár neki az aranyérem.”

A határozatot Balogh Dezső, Slamm Henrik edzője megóvta, mégpedig azzal az indokkal, hogy „az ugrásnak a földet érés is elidegeníthetetlen része”.

Az óvást a szakbizottság elutasította.

A sajtónak később nyilatkozott a győztes Somfai is: „Tény és való, ezúttal kicsit túltoltam a biciklit, de az vitathatatlan, hogy nyertünk!”