A béranyák más nőknek vagy pároknak hordanak ki gyermeket a testükben, anyagi ellenszolgáltatásért cserébe. Az Európai Unió több országában illegális igénybe venni és nyújtani ilyen jellegű szolgáltatást, de többek között az Amerikai Egyesült Államokban és Ukrajnában legális, ahol a háborút megelőzően évente 2500 gyereket hordtak ki ilyen módon, mintegy ötven magánklinikán. Béranya lehet a gyermek biológiai szülője is, ilyenkor az anya mesterséges megtermékenyítés útján esik teherbe, ami olyan, mint az adopció, hiszen a nő a saját, biológiai gyerekét adja át. Ha a teherbeesés megtermékenyített embrió beültetésével történik, ott a béranya nem a saját biológiai gyerekét hordja kilenc hónapig. A béranyaság lehetősége több okból is felmerülhet, például homoszexuális párkapcsolat esetén vagy meddőség és más egészségügyi okok miatt.
A rendes lányok csendben sírnak című bestsellere – amelyből színdarab is készült a Vígszínházban – a 90-es évek dunaszerdahelyi maffia női áldozatainak történetét beszéli el, míg az ezt követő Városi rókák a prostitúcióra kényszerített utcalányok erőszakkal teli világát mutatja be. Legújabb, Mennyit adtál érte? című könyve a béranyaság témáját járja körül. Honnan jött az ötlet és hogy gyűjtött ehhez anyagot?
Rengeteg időt töltök játszótereken, mert három kisgyerekem van. Ilyenkor szóba elegyedem a szülőkkel, sok mindenről elbeszélgetünk. Az egyik játszótéren megismertem egy anyukát, aki 47 évesen szült, petesejtdonor segítségével. Érdekelt a téma, hogy a tudomány segítségével már olyanoknak is lehet gyerekük, akiknek tíz évvel ezelőtt még nem lehetett volna. Beleástam magam a petesejt- és spermadonorok világába, mert kíváncsi voltam, hogyan működik. Egy olyan világban élünk, ahol már akkor is lehetséges gyereket szülni, ha a test biológiailag nem alkalmas rá. Európa legtöbb országában illegális, Magyarországon is, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne jelen,
itt a béranyák és petesejtdonorok titokban működnek.
Két és fél évig kutattam a témában. Nagyon sok érintettel találkoztam. Béranyákkal, nőgyógyászokkal, petesejt- és spermadonorokkal vagy olyan meddő nőkkel, akiknek donornak köszönhetően született gyereke. Sőt, több olyan családdal kerültem kapcsolatba, ahol a gyerekek béranyától születtek.
Hogyan sikerült velük kapcsolatba kerülnie?
Az egyik anyuka ajánlott a másik anyukának, aki elmesélte, hol segítettek neki. Felkerestem az adott klinikát, így jutottam el a nőgyógyászokhoz is. Az egyik legfontosabb kelet-közép európai központ Csehországban, Brünben van. Ott ugyanis Magyarországhoz képest lazábbak a törvények és legálisan lehet petesejthez jutni. Rengeteg magyar nő veszi igénybe kint a kezeléseket.
Virágzik a babaturizmus.
Ahogy Ukrajnában is virágzott a Covid és a háború előtt.
Az ukrajnai béranyáktól született babákra a Covid első hulláma idején figyelt fel a világ, amikor a megrendelő szülők nem tudtak belépni az országba, és nem lehettek ott a szülésnél. Az azt követő hetekben sok pár mindent megmozgatott, hogy akár illegálisan, a határőröket, illetékeseket lefizetve beléphessen, és hazavihesse a babáját. Az egyik klinika promoanyagnak szánta azt a videót, amit szinte minden nagy hírügynökség átvett: egy steril helységben egymás mellett több tucat újszülött feküdt, sokan közülük sírtak, és csak néhány nővérke sétált köztük, üvegből itatva az épp soron következőt. A videóval azonban pont az ellenkező hatást érték el: nem megnyugodtak tőle a várakozó szülők, hanem kétségbeestek.
Ukrajnában legálisan működtek a termékenységi klinikák.
A jogszabály úgy szólt, hogy olyan házas, hetero párok vehetik igénybe a béranyák szolgáltatásait, akiknek egészségügyi okok miatt nem lehet gyerekük. Sok ukrán nő így tartotta el a családját, voltak, akiknek ez kitörési lehetőség volt, és ebből vásároltak lakást vagy költöztek külföldre, de olyanok is akadtak, akiket ebbe belekényszerítettek.
Az új könyvében az egyik szereplő egy fiatal, egyetemista lány, aki eladta a petesejtjeit azért, hogy Ciprusra mehessen nyaralni a barátnőjével. A lányról nem mellesleg kiderül, hogy rákbetegséggel küzd. Mennyire gyakori jelenség, hogy a fiatal lányok a testüket ilyen módon kihasználva keresnek pénzt?
Bár nem egy, hanem sok történetből gyúrtam össze egy-egy karaktert, ez egyáltalán nem kirívó eset. Egészséges, főiskolás lányok vagy gyerekkgondozásin lévő anyukák keresnek ilyen módon pénzt. Megközelítőleg 1000-1500 eurót kapnak egy-egy leszívásért. De vannak olyanok is, akiket nem a pénz motivál, hanem az, hogy más nőknek segítsenek. Amíg a petesejt-leszívás sok esetben fájdalmas és a hormonkezelések megterhelik a donor nők szervezetét, addig a spermadonoroknak sokkal könnyebb dolguk van.
Kikből lesznek általában spermadonorok?
Nehéz megmondani, mert anonim. Mindenki azt hiszi, hogy a fiatal, magas, kigyúrt egyetemista fiúkból, de ez nem mindig van így.
Az egyik dán klinika spermadonor programját néztem, ahol a rendszerben plusz pontot jelent, ha valaki egyetemre jár vagy már PhD-je van, magas, kisportolt,
de ha szemüveges, azért pontlevonás jár. Szigorú kritériumoknak kell megfelelniük. Ez a dán klinika 40 ezer eurót is ad a spermadonornak, ha átmegy a rostán. Bármilyen durván hangzik is, azért van szükség az erős kritériumokra, mert mindenki szép, egészséges gyereket szeretne, iskolázott, jó képességekkel rendelkező donortól. Senki nem akar kisnövésű, túlsúlyos, alacsony iskolai végzettségű donortól gyereket.
Ez úgy hangzik, mint egy babagyár. Mint egy applikáció, amibe betápláljuk, milyen prototípust akarunk.
Valóban olyan egy kicsit. És hát, ilyenkor a legszebb, legmisztikusabb rész marad ki. Amikor egy férfi és egy nő vonzalmából megszületik egy gyerek. De a tudománynak köszönhetően
ma már ott tartunk, hogy ha valaki azt mondja, három éve nem volt férfival, akkor is lehet terhes.
A könyvben végigkövethetjük, ahogy egy frissen megözvegyült nő, két gyerek édesanyja a pénztelenség és kilátástalanság miatt úgy dönt, béranyának áll. Amikor viszont egyre közelebb kerül a szüléshez, megszökik a béranyáknak fenntartott intézményből, mert meg akarja tartani a gyereket. Több tucat béranyával beszélgetett. Mit meséltek, mit éltek át, amikor oda kellett adni a gyereket?
Senkinek nem volt könnyű elszakadni a gyerektől, de tudok egy olyan kirívó esetről, amikor a béranya sokáig visszajárt abba a városba, ahol az általa kihordott gyerek élt,
odaült az óvodához, és bámulta, amint az udvaron játszik.
A szülők végül elköltöztek egy másik városba.
A „legalkalmasabb” béranyák állítólag azok a nők, akik gyermekotthonban nőttek fel.
Igen, mert őket sem szerették, nincsenek szülői mintáik, úgy érzik, őket is eldobták, így nekik könnyebben megy az elszakadás a csecsemőtől. Kegyetlenül hangzik, ha végiggondoljuk. A szerencsétlenül járt, intézetben felnőtt nőket még egy traumára kényszerítik. Mert az elszakadás a gyerektől a legtöbb esetben egy trauma. Gyakran a kezükbe sem vehetik a csecsemőt, azonnal oda kell adni a megrendelő szülőnek. Mindent úgy kell csinálni, ahogy azt a szerződésben lefektették. Leggyakrabban rá sem nézhet a béranya a picire, aki benne fejlődött kilenc hónapon át. Pedig, ha egy nő megszül egy gyereket, ösztönösen meg akarja fogni, a kezében tartani, óvni, védeni. Ráadásul az a gyerek, aki béranyától születik nem tudja, hogy egy béranyában fejlődött, amikor pedig elszakítják őket egymástól, ugyanolyan zavart és fájdalmat él át, mint azok a gyerekek, akikről lemond a biológiai anyjuk. Épp ezért
a megrendelő szülők általában preferálják a császármetszést, így amikor eljön az idő, csak kiveszik a gyereket, és odaadják a megrendelőnek.
A béranya meg marad a kórházban, míg fel nem épül, szedi a tablettát, amivel elapasztják a tejét, és gyakran megesik az is, hogy a kórházban olyan szobában fekszik a frissen szült anyukák közt, akik mellett ott van a kisbabájuk.
Rettenetesen hangzik. Nálunk, Magyarországon a béranyaság illegális, de az USA-ban például nem. Olyan sztárok, mint Sarah Jessica Parker, Nicole Kidman és Lucy Liu is béranyát vettek igénybe, mert nem akartak kiesni a munkából, és féltették az alakjukat. Elég bizarrul hangzik.
Igen, de ez attól függ, mit normalizál a társadalom, amelyben élünk. Követek egy amerikai béranyát az Instagramon, aki már öt gyereknek adott életet. Minden évben tesz egy körutat, és meglátogatja ezeket a gyerekeket, akiket ő „belly-babynek” nevez. Elviszi őket fagyizni, csinál velük egy közös fotót, a szülőkkel elkávézgatnak, aztán megy tovább. Valószínűleg a gyereknek is sokkal jobb, hogy nem hazudnak neki, hanem tudja, hogyan született, ismeri a történetét.
Európában viszont olyan nők és párok veszik igénybe ezt a szolgáltatást, akiknek valamiért nem lehet gyerekük. Meddők. Vagy találkozott olyan nővel, aki azért „szervezte ki” a szülést, mert féltette az alakját?
Nem találkoztam. Szerintem ez Európára nem jellemző. Én olyan magyar nőkkel beszéltem, akik mindenre képesek, hogy teherbe essenek, és megszülhessék a saját gyereküket. A legkülönfélébb, gyakran fájdalmas és megviselő hormonális kezeléseknek vetették alá magukat, ami sokszor a testük változásával együtt járt, de vagy nem tapadt meg vagy nem tudták kihordani a babát, és elvetéltek.
Magyarországon egyébként is előszeretettel megszabnák a nőknek a politikusok, mit tegyenek és mit ne. Azt mondják, szüljünk inkább gyereket, „mert a világ azoké, akik teleszülik”, meg ne tanuljunk annyit, ne szerezzünk annyi diplomát, mert a szülés kárára megy. Erről mi a véleménye, milyen hatással van ez a nőkre és a társadalmunkra?
A környezetemben a legtöbb nő akarna gyereket, vágyna rá. Csak nincs meg hozzá a megfelelő partner. Pán Peter szindrómás férfiakkal élnek, akik nem akarnak se felnőni, se felelősséget vállani. A regény szereplője Nóra, aki miután mondogatni kezdi a barátjának, hogy lépjenek tovább, vállaljanak gyereket, költözzenek össze, akkor a férfi elbizonytalanodik, majd azzal ámítja a nőt, hogy majd jövőre, amiből soha nem lesz semmi.
Az egzisztenciális félelem, amit sok nő érez, sok esetben gátat szab a gyermekvállalásnak.
Ezek az érzések nem alaptalanok, a nemzetközi statisztikák is azt mutatják, hogy a gyerekvállalás egy elszegényedési faktor, főleg a nők körében, akik gyakran maradnak egyedül a gyereknevelés gondjával.
Budapesten két helyen is, majd Dunaszerdahelyen, Szőgyén, Komáromban és a szülőfalujában, a szlovákai Somorján is bemutatta új könyvét. Nem egyszerű témáról ír, mondhatni, tabukat döntöget. Milyen volt a fogadtatása?
Szélsőséges. Az őszi Margó Irodalmi Fesztiválon volt az első bemutató. A dedikálás alatt odalépett hozzám egy nő, és feldúltan azt mondta, fel kellene gyújtani az összes ilyen meddőségi klinikát, mert hatalmas bűnt követnek el azzal, hogy istent játszanak. Pár perccel később pedig egy könnyes szemű asszony panaszkodott, hogy nemrég volt a brünni klinikán, és megint nem jött össze a baba, nem tapadt meg, de köszöni a könyvet, erőt merít belőle. Néhány vidéki helyszínen pedig suttogva adták egymásnak a babacsináló doktorok telefonszámait a nők.
Ez egy korjelenség, amit a mi nagymamáink egyáltalán nem értenének, mert a legtöbben közülük huszonötéves korukig három gyereket szültek.
Ma pedig 40 pluszos nők próbálnak teherbe esni, és ezért bármire képesek lennének. Talán manapság már nincs is olyan ember, aki a szűkebb vagy tágabb környezetében ne ismerne olyan nőt vagy párt, aki meddőséggel küzd, és babát szeretne.
Mennyire viselte meg lelkileg ez a sok, nehéz történet, amit végighallgatott anyaggyűjtés közben?
Már az is megviselt, amikor valaki lélektelenül beszélt erről az egészről. Akik egy lehetőséget látnak ilyenkor, és annyit mondanak, miért ne éljek vele, kifizetem, ő megszüli, én hazaviszem. Mint egy gyerekgyárban. Azért is volt megviselő hallgatni a történeteket, mert
átérzem a meddő nők fájdalmát is.
Privilegizálva éreztem magam, hogy nekem csak úgy simán, „ingyen” született három gyerekem egy szerető férjtől, akivel még próbálkoznunk sem nagyon kellett. Minden természetesen és könnyedén történt, nem kellett érte küzdenünk. És közben látom azokat a nőket, akik tizenöt éve akarnak gyereket és az összes spórolt pénzüket erre költik. Számolják a menstruációs naptár szerint a napokat, hormonokkal kezeltetik magukat, hiperegészségesen élnek és étkeznek, tornáznak, imádkoznak, jósnőhöz és auratisztítóhoz járnak, hogy végre összejöjjön a gyerek. Közben pedig minden energiájukat felélik, erre fókuszálnak, másra, például karrierépítésre nem is tudnának. Gyakran feltették nekem a kérdést, miért jön össze a gyerek az egyiknek könnyedén, a másiknak meg évekig sem? Isten, ha létezik, miért tesz ilyet? Miért történik meg az, hogy valaki nem is akar gyereket, és csakúgy „becsúszik”? Valaki meg mindent megtesz érte, és tizenéve képtelen teherbe esni?
A rendes lányok csendben sírnak című darabja nagy sikerrel fut a Vígszínházban, hamarosan pedig film is készül belőle. Hol tartanak az előkészületek?
Erről még nem árulhatok el sok mindent, egyelőre csak annyit, hogy Goda Kriszta rendezi, és Kormos Anettel közösen írjuk a forgatókönyvet.
Fejléckép: Durica Katarina (Fotó/Forrás: Kőnig Lilla)