Könnyen lehet, hogy még a Krasznahorkai-univerzumban járatos, az író munkásságát alaposan ismerők is meglepődnek majd a szerző legújabb könyvét olvasva. A magyar nemzet biztonsága első ránézésre nem feltétlenül illeszkedik az író korábbi műveihez, látszólag hiányoznak belőle a szokásos toposzok. Sehol egy apokalipszis, sehol az utóbbi néhány regényből ismert maró gúny, mondatai nem végletesen vigasztalanok, van bennük egyfajta légiesen finom, (ön)ironikus, megengedő szeretet. A tévedések és félreértések nem torkollnak jóvátehetetlen katasztrófákba, mi több, feloldódhatunk a paradoxonokban, és nem mellesleg Krasznahorkai László minden fikciós munkája közül talán a legszemélyesebben nyilatkozik meg magáról.
Persze, ez még mindig csak a látszat, ez a könyv sem beszél kevésbé fontosabb témákról, mint az író bármelyik korábbi kötete. A történet középpontjában egy középkorú biológus, a Természettudományi Múzeum lepkeosztályának munkatársa, Papp András áll. Az első két fejezetben mintegy gyors léptékben megismerjük a kutató ötven évét, hogyan szeretett bele gyermekként a lepkékbe és a pillangókba, és hogyan lelt békére, miután felismerte, hogy a biológia és az élet legfontosabb, legégetőbb kérdéseire sohasem találhatunk választ. A kissé különc és magányos, de az emberekre és a természetre határtalan szeretettel tekintő férfi számára az ismétlődés, a precizitás jelenti az egyetlen biztos pontot. Történjen odakint bármilyen szörnyűség is – például háború egy szomszédos országban vagy egy váratlan támadás a BKK járatán –, az ő belső szubjektív világát sikerül érintetlenül megóvnia azáltal, hogy minden figyelmét a lepkék és pillangók rendszerezésére fordítja.
Krasznahorkai László: A magyar nemzet biztonsága (Fotó/Forrás: Hornyák Adrienn / Magvető)
Hamarosan azonban bejelentkezik nála egy számára ismeretlen, de mint kiderül, híres író, aki találkozót kér tőle, mondván, nagy gondban van, és kérdéseire kizárólag Papp András válaszolhat. Beszélgetéseikben többnyire a különös, kissé elhanyagolt művész adja elő személyes válságát. Hosszú, zaklatott monológjaiban arra keresi a választ, az általunk ismert világban miért alakulhatott ki az élet. Miért van az – próbálja megfogalmazni újra és újra –, hogy minden élő organizmus élni próbál, anélkül, hogy valójában élni akarna? Az író rádöbbent ugyanis, hogy az univerzum saját működésénél fogva kényszeríti ki ezt a döntést a természetben.
És ezen a ponton érkezünk el a mű talán legégetőbb problémájához: az író azért keresi fel Papp Andrást, hogy válaszokat kapjon,
de valójában képtelen valódi kérdéseket feltenni.
Csődöt mondott számára a nyelv, amely íróként legfőbb eszköze és társa. Felsült a saját univerzumában. Szembe kell néznie azzal, hogy amikor legfontosabb gondolatainkat akarjuk kifejezni, a fogalmaink és a szavaink hirtelen elégtelennek, hovatovább hamisnak bizonyulnak. Kettejük találkozásaiból így egyfajta önterápia lesz: Papp András lehetőséget lát arra, hogy életében először valódi barátra tegyen szert, az író pedig talán végre megnyugvásra lelhet azáltal, hogy megérti, nem biztos, hogy feltétlenül baj, ha képtelenek vagyunk a maga igazságában és teljességében kifejezni ideáinkat és legbensőbb gondolatainkat.
Krasznahorkai László A báró hazatér című dokumentumfilmben (Fotó/Forrás: Elf Pictures)
Papp András azért is különösen izgalmas, mert lényében egyszerre testesül meg két tipikus Krasznahorkai-karakter. A biológusban ráismerhetünk a szelíd, ártatlan, a hétköznapok gonoszságaira vak, ezáltal eszményien tiszta emberre. Másrészről azonban tudós is. A szerző korábbi műveiben ezek a kutató, a mindenséget megismerni vágyó figurák jellemzően ugyanabba a problémába ütköznek, mint Papp András. Megértik, hogy a mi szegényes fogalmainkkal és elméleteinkkel sohasem ismerhetjük meg a világot teljességében, mert pusztán azáltal, hogy megnevezünk dolgokat, összefüggéseket és racionális megfigyeléseket állapítunk meg, nem teszünk mást, mint hogy hamis és szűk keretek közé préseljük a felmérhetetlenül tágas Teljességet. Elménk és műszereink tökéletlenek, így a megállapításaink is azok. Ettől az ismeretelméleti válságtól a szerző korábbi hősei jellemzően megcsömörlöttek, kiábrándultak az értelemből, a megismerés kényszeréből, valamint magából az emberből.
Papp András azonban visszatáncol a szakadék széléről.
Miért ne lelhetnénk örömünket abban – gondolja –, hogy életünket nem a mindenségnek, csupán apró, megérthető és felfogható dolgoknak szenteljük? Például a lepkék és a pillangók önmagáért való szépségének.
És hogy mitől válik igazán személyessé ez a könyv? Ezen a ponton végül is eláruljuk: a műben felbukkanó titokzatos írót történetesen Krasznahorkai Lászlónak hívják. A regénybeli Krasznahorkairól szóló leírások persze játékosak, helyenként zavarba ejtő egybeeséseket mutatnak a valódi szerzővel, míg máskor nagyon is elütnek tőle. Mindenesetre felkelti az olvasó érdeklődését, hogy ebből az egészből mi tekinthető pusztán fikciónak, és mi nem.
Bár a kötet végén ott szerepel, hogy a könyvben szereplő személyek és események kizárólag a művészi képzelet szüleményei, hasonlóságuk a valósággal „kizárólag a huncut véletlen műve”, azok, akik rendszeresen követik az immár Nobel-díjas művésszel készült interjúkat, inkább gondolhatják úgy, hogy a regénybeli figura problémái nem állnak távol Krasznahorkaitól. Sokszor beszélt már arról, hogy egész életében egyetlen könyvet szeretett volna megírni, de valahogy sohasem sikerült elmondani azt, amit szeretett volna, ezért volt kénytelen újra hozzáfogni. Dacolt az absztrakt gondolatok leírhatatlanságával, papírra vetette a fejében zengő zenei motívumokat, hangot adott az ismeretlen szférákban felszólaló különös karaktereknek, írt és írt, de több évtizednyi megfeszített alkotómunka után sem sikerült megfogalmaznia az egyetlen igaz mondatot, amit szeretett volna – meséli rendszeresen.
Krasznahorkai László A báró hazatér című filmben (Fotó/Forrás: Elf Pictures)
Krasznahorkai László valamikor egy kínai mestertől azt a tanácsot kapta, hogy hagyjon fel az írással. Mint ahogy tudjuk, ez nem történt meg. A magyar nemzet biztonsága fülszövegén olvashatjuk, hogy ez a könyv egy „búcsúzás bejelentése”, ami utalhat arra is, hogy Krasznahorkai Lászlónak végül sikerült kilépnie a maga teremtette csapdából. Lehetséges, hogy megnyugvásra lelt volna? Feloldódott abban a kafkai paradoxonban, hogy éppen azáltal nem sikerült elmondania a lényeget, hogy megpróbált mindent elmondani? Nyughatatlan, örökké alkotó szellemét ismerve ez korántsem biztos, és e sorok írója sem lepődne meg, ha a jövőben kézbe vehetne még újabb műveket tőle. Hiszen életművének ereje éppen abban rejlik, hogy újra és újra felveszi a kesztyűt, tudva, hogy a lehetetlenre vállalkozik. Ír, mert nem tehet mást.
Szép, korszakos művészhez méltó dilemma ez.
Camus óta tudjuk, hogy a csúcsokért vívott, értelmetlen küzdelem is betöltheti a lelkünket, és mintha ezt a felismerés világolna ott A magyar nemzet biztonsága legmélyén. Ha Sziszüphosz lehet boldog, akkor e regény után Krasznahorkai Lászlót is így kell elképzelnünk.
A báró hazatér a Cinegóra
Breier Ádám 2018-ban készített portréfilmet Krasznahorkai Lászlóról. A báró hazatér című alkotásban együtt látogatják meg az író szülővárosát, Gyulát, mely kamaszkorának és a Báró Wenckheim hazatér című regényének helyszíne. Breier rendezése egyszerre portré és költői dokumentumfilm egy mindig új utakat kereső alkotóról, aki hosszú mondataival új távlatokat nyitott az irodalomban.
A film megtekinthető a Cinego oldalán.
Fejléckép: Krasznahorkai László A báró hazatér című filmben (Forrás: Elf Pictures)
hírlevél
