Csínyek és csodák

Jón Kalman Stefánsson, a nálunk is méltán egyre népszerűbb izlandi író regénye, a Gondolatok a mamutfenyőkről és az időről akár az író univerzumába bevezető regényként is kiválóan olvasható. Ha ugyanis illik egy műre a szerethető jelző, a Gondolatok… mindenben kiérdemli ezt: az a fajta bizakodó derű lengi be, amely csak egy gyerekkor-regényből áradhat. Talán mert ilyenkor „az idő tulajdonképpen nem létezik, csak a gyerekkor, amikor vagy bármi megtörténhet, vagy minden meg is történik”. Stefánsson ennek a „bármi megtörténhet”-nek a varázslatos élményét hívja elő kisfiú hőse alakján keresztül, aki a hetvenes években, tízéves korában egy izlandi lakótelepről érkezik vakációra a nagyszüleihez a norvégiai Stavangerbe, annak is egy kertvárosába. Már ez a változás is hatalmas élmény számára, de a nagyszülők és a tizenéves lánytestvér (féltestvér) megismerése alapjaiban formálja át belső világát.

Persze nem nagy titok, hogy a Gondolatok… is az önéletrajz talaján fogant, és több szálon is kapcsolódik az író életművének más darabjaihoz,

a Menny és pokol-trilógiához, az Ástához vagy A halaknak nincs lábuk című nagyregényhez. Stefánsson ezúttal a nagyszülők históriáját domborítja ki a családtörténetből: a hajós múltú nagyapáét, akinek aztán egy banális háztartási baleset „vágja el az élete fonalát”, és a nagymamáét, akinek kemény, határozott életvezetési elvei mögött is feldereng a családot összetartó matriarcha szerető lágysága.

Jón Kalman Stefánsson: Gondolatok a mamutfenyőkről és az időről (Fotó/Forrás: Typotex Kiadó)

Tízéves főhősünk a legkülönfélébb – többnyire mulatságos – kalandokba keveredik a helyi gyerekekkel, amely csínyekről és csodákról akkor persze még nem sejti, hogy egyszer élete meghatározó emlékeivé, felnőtt lénye táptalajává válnak. Épp e kettősséget tükrözi Stefánsson elbeszélésmódja, ahogyan ki-be lép a gyerekszerepből, és a múlt perspektívájából fel-felvillantja a harminc évvel későbbi jövőt, azaz immár a jelent. Ehhez igazodik az általa használt nyelv is:

Úgy gondolkodom, mint egy gyerek, és úgy írok, mint egy felnőtt”

– mondja e furcsa, szellemképes létezéséről a lapokon.

A magát a gyerek és felnőtt világ köztes vidékére pozicionáló író messzemenően kiaknázza ezen helyzet humorát – például az ilyen mondataival: „[M]égis segítettél nekünk, nagymama, igazán rendes volt tőled. Felfogtad a dolgok jelentőségét, ami felnőttek esetében nem magától értetődő.”

Amellett azonban, hogy újra és újra felnevetünk a gyerekgondolkodás keresetlen őszinteségén, meg a komikus helyzetek során, nem Stefánsson-műről beszélnénk, ha nem járná át a fejezeteket az idő múlása felett érzett, mélyen átélhető melankólia. „[A]mikor végleg elégek az időben ezzel a sok emlékkel és még ezerszer ennyivel, micsoda máglya, de ugyanakkor csak egy gyufa, amelyet viharos szélben gyújtanak meg. (…) Ez az idő. Ennyire bőkezű. Ennyire könyörtelen.” A regény nem egy sora megérdemli, hogy ne égjen el a feledés tüzében. Magyarul Patat Bence minden tónusra érzékeny műfordításában élvezhetjük a regény sokrétűségét: kacagtató humorát, megrendítő bölcseletét.