Nem is érkezhetett volna jobbkor Magyarországra az emigráns szír-német író könyve. Most, amikor mindenki gyanús, aki idegen, aki más nyelven beszél vagy sötétebb a bőre, különösen aktuális ez a szörnyű valósággal átitatott népmese, amit a Szofiában olvashatunk.
Már az író neve - Rafik Schami - is álnév, jelentése: Damaszkusz barátja.
A könyvet olvasva pedig tökéletesen meg is értjük ezt: a lapokon szinte megcsapja az orrunkat a szíriai város szaga; a poros utcákkal, és ősrégi, ódon városkapukkal tagolt Damaszkuszé, ahol a boltokból kardamon és frissen őrölt kávé illata terjeng.
Itt tanult maga az író is, egészen addig, amíg a katonai szolgálat és a cenzúra elől el nem szökött az országból - Németországban kötött ki, itt telepedett le és vált íróvá. A Wikipedia szerint számtalan könyv, és annál is több irodalmi elismerés birtokosa, művei pedig elsősorban a szeretet és a szerelem erejéről szólnak - Schami így igyekezett megoldást találni az izraeli-palesztin konfliktusra, mint tapasztalhatjuk, eddig sikertelenül.
A Szofia is hasonló hangnemben íródott: elsődleges tanítása a származás és vallás felett álló szeretet és elfogadás, ami lehet, hogy ebben a formában blődlin hangzik, de a regényben abszolút működik.
Rafik Schami (Fotó/Forrás: Wikipedia)
Schami műve ugyanis nem más, mint egyfajta népmese: a szerelem, az árulás vagy a családi kötelékek által sújtott alakok próbálnak boldogulni benne, sorsuk sokszor eleve elrendelt, de mindig valamiféle egyszerű tanulságot nyújt - az egyszerűség viszont nem ássa alá a sokszor meglepően mély drámát, amit magukban hordoznak. Schami szeretete hazája iránt egyértelmű, ugyanakkor nem fordítja el fejét az olyan dolgoktól sem, mint a korrupció, a barbár hagyományok, vagy a vallási fanatizmus.
A regény döcögősen kezdődik, nehéz eligazodni a több szálon futó történet nevei, helyszínei és évszámai között - ráadásul a száraz, mitológiába illő eredettörténetek sem segítik az olvasói élményt. Ebből a kezdeti kavalkádból aztán két fő szál emelkedik ki: az egyik Szofiáé, Karimé és Aidáé, akik a klánok, ítélkező hagyományok és ingatag politikai-társadalmi rendszer ellenében próbálják túlélni a hétköznapokat. A másik történet főszereplője Szalman, aki elhagyja Szíriát, és az íróhoz hasonlóan Németországban, majd később Olaszországban telepszik meg, de szírként nem tudja elfelejteni hazáját, ezért visszatér látogatóba – ebből születnek majd a bonyodalmak.
Schami egyszerű, keresetlen stílusban ír, mondatai mégis színesek, történetei pedig a mesékhez hasonlóan hol szórakoztatóak, hol megrázóak. Persze néha túlzásba esik, és idézetekkel taglalt fejezetcímeivel már-már nyálassá és közönségessé válik; az is előfordul, hogy párbeszédei zavaróan közhelyesek és egybitesek. Ennek ellenére a Szofia szép és olvasmányos regény, ami pont az arab tavasznál ér véget – vagyis ott, ahol az átlagember velük kapcsolatos félelme elkezdődik. A regény kicsit közelebb hozza hozzánk ezeket az embereket, akik, amíg le nem rombolták otthonaikat, vagy meg nem gyilkolták családtagjaikat, ugyanúgy csak a boldogságot, a megélhetést, a szerelmet keresték, mint mi – csak mondjuk kardamommal itták a kávét, vagy épp más Istent tisztelek.
Rafik Schami: Szofia, avagy minden történet kezdete
Lábnyom Kiadó, 492 oldal
hírlevél
