Könyv

„Ebédelni akkor is kell, ha nem sikerült eldöntenünk, létezik-e Isten” – nagyinterjú Rakovszky Zsuzsával

2024.06.05. 09:25
Ajánlom
Rakovszky Zsuzsa szűkszavú interjúalany, nem szívesen beszél magáról – olvastam egy irodalmi portálon, és csak erre tudok gondolni, miközben a művész budapesti lakásában állok, arra várva, hogy elkészüljön a kávé. A polcon megpillantok egy Tarkovszkij-gyűjteményt, és abban reménykedem, hogy megvan a közös nevező. Az örömöm azonban hamarosan elillan, nem rajongója ugyanis az orosz rendezőnek, a DVD-ket a fiának vásárolta. Nincs más megoldás, az Artisjus Irodalmi Nagydíjról faggatom inkább, amelyet egy nappal korábban vehetett át. Rövidesen már eltávolodunk a felszínes témáktól, életművéről, új könyvéről, hitről, korszellemről társalgunk, és minden kérdés után rácsodálkozom, milyen figyelmes beszélgetőpartner: tekintetét olykor felemeli, a hátam mögé pillant, látszólag a semmibe réved, szemei izgatottan mozognak, mintha egy láthatatlan könyvet olvasva keresné a lehető legmegfelelőbb kifejezéseket, amelyeket végül meg is talál. Alig telik el fél óra, és minden félelmem elszáll. Hátradőlök, és magamban megállapítom: Rakovszky Zsuzsa nem szűkszavú interjúalany.

2011-ben, a Kossuth-díj kapcsán azt nyilatkozta, hogy sem a díjakkal, sem a hiányukkal nem érdemes túlzottan foglalkozni.

Ezt mondtam volna? Igaznak végül is igaz, de ma már talán egy kissé diplomatikusabban fogalmaznék.

Azt mondta, a díjakkal az a gond, hogy valójában nem igazolják, hogy az adott könyv vagy életmű valóban jó-e.

Ez is igaz.

Most, egy nappal azután, hogy átvette az Artisjus Irodalmi Nagydíjat, hogy érzi magát?

Körülbelül úgy, mint egy nappal előtte. Ahogy az ember nem aszerint értékel másokat, van-e díjuk vagy nincs, úgy saját magát sem.

Szóval nem változtak meg az érzései?

Hogy is mondjam… díja válogatja. A legelsőt, amit kaptam, egy olyan kuratórium ítélte oda, amelynek a tagjai közt volt Vas István, Kálnoky László, Lator László és Nemes Nagy Ágnes is. Huszonkilenc évesen az nagyon sokat jelentett. Aztán előfordul, hogy olyan szerzőről elnevezett elismerést ítélnek oda, aki nagyon fontos nekem. A Babits Mihály Alkotói Emlékdíjnak ezért is örültem. De akadt olyan is, amelyik, mondhatni, életmentő volt. Volt néhány nehéz évem, egyedül neveltem az akkor még kicsi fiamat, és fordításból éltem, ami nem volt könnyű helyzet. Akkor a Magyarország Babérkoszorúja díj révén bekerültem a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagjai közé, ami jelentős havi jogdíjat jelentett és jelent mindmáig, ez jócskán megkönnyítette az életemet.

Egy gálán, amikor hallgatja a laudációt, és összegyűlnek az emberek ünnepelni önt, felteszem, azért jó érzéssel tölti el.

Nem mondhatnám, hogy az én ünneplésemre gyűltek volna össze. A tegnapi gálán nagyon sokan vettünk át díjat, főként zenészek, mindenkiről egy-két mondat hangzott el. De azért persze jó érzés volt.

Szóval két lábbal áll a földön.

Csak annyi van.

rakovszky_zsuzsa_dijatado_labancz_viktoria_fotoja-143641.jpg

Rakovszky Zsuzsa olvas fel az Artisjus díjátadógáláján (Fotó/Forrás: Labancz Viktória / Artisjus)

A mostani díjat a legutóbbi, Vita élő időben című verseskötetéért, valamint az életművéért vehette át. Sok szerző ilyenkor elmondja, nem szereti az életműdíjakat, mert…

Ja, igen, mert ez mintha azt jelezné, hogy az ember jól tenné, ha elpatkolna már.

Legalábbis az életmű kifejezés valami lezárt, kerek egészet jelez. Holott ön az elmúlt két évben jelentkezett versekkel és egy impozáns történelmi nagyregénnyel is.

Az életkor valamennyire azért valószínűsíti, hogy az életmű olyan nagyon már nem fog bővülni. Ugyanannyit, mint korábban, már biztosan nem fogok írni. Bár a fiam szerint már legalább hússzor elmondtam neki, hogy Theodor Fontane például hetvenöt évesen írta az Effi Briestet, és azt követően is még kiadott három jó regényt. Ami persze nem jelenti azt, hogy erre én is képes leszek, de mégis, van remény. 

Biztosan megbújnak még témák, amelyek önre várnak.

Valóban? Mire gondol?

Az idők jeleiben a 16. századi münsteri véres eseményeket dolgozta fel, a történelem pedig tele van hasonlóan izgalmas történetekkel. De ha a Vita élő időben verseire gondolok, szintén azt látom, hogy a képátírások még sok lehetőséget rejtenek magukban. És sokat foglalkozik a jelenkor szellemi-filozófiai kérdéseivel is. Szerintem van itt még dolga.

Ezt örömmel hallom, mert

a legnagyobb félelmem mindig az, hogy olyasmit írok meg, amit már megírtam korábban.

Vannak szerzők, akik nyíltan vállalják, hogy egész életükben ugyanazt a könyvet írják újra és újra.

Van olyan, hogy egy anyag még eleven, és az ember írhatja ítéletnapig, de előfordul az is, hogy valahogy már túl van rajta. Ez egy csapda, mert nem mindig lehet felismerni ezt a helyzetet. Ilyenkor azt képzelem, hogy még érdekel az adott téma, de hiába írom, mégsem lesz jó. Akkor megpróbálom másképpen, és azt hiszem, hogy így már működni fog, persze hiába. Ez addig megy, míg rá nem jövök, hogy azért nem jó, mert már semmilyen eleven érző ideget nem érint meg bennem. Nemrég adtam le egy új novelláskötet kéziratát. A szövegek közt akadt egy, amellyel kapcsolatban szintén az az érzésem támadt, hogy ezt már valamikor megírtam. Akkor egy kissé változtattam rajta, és megpróbáltam meggyőzni magam, hogy így már rendben lesz. Végül elküldtem a fiamnak felülbírálatra, és ő is azt mondta, hogy ezt bizony már tényleg megírtam. Úgyhogy ezt a novellát ki is vettem a kötetből, így is maradt benne tíz-tizenegy szöveg.

Mi foglalkoztatta ebben a kötetben? A legutóbbi novelláskötetét leginkább úgy kategorizálta a hazai kritika, hogy női sorsokról szól.

Igen, ezt szokták mondani, és én ilyenkor mindig megszámolom, hogy a könyvben mennyi női és mennyi férfi narrátor van – és kiderül, hogy nagyjából ugyanannyi. Úgyhogy óvatosan csak azt mondanám, az új kötetben emberi sorsokról van szó, ami lehet, hogy túl általános, de mégiscsak ez az igazság. Akad köztük például egy hosszabb szöveg, amely a történelmi olvasmányaimból fejlődött ki, illetve van, amelyik részben önéletrajzi, mert a gyermekkori élményeimen alapul, de egy ponton aztán eltér a valóságban történtektől. A maradék többé-kevésbé kortárs környezetben játszódik, és általános dolgokról szól: hogy milyenek vagyunk mi, emberek. Az irracionális viselkedésünkről, vagy pedig a túlzott optimizmusról, ami nem számol az irracionális viselkedés lehetőségével – és aztán kisebb-nagyobb tragédiákba torkollik. A könyv várhatóan az ősszel jelenik meg.

Eredetileg Sopronban szerettem volna meglátogatni, de szerencsém volt, hogy a díjátadó miatt Budapestre utazott. Pedig már elterveztem, hogy a lakásában ülve megkérdezem, hogyan telik egy átlagos napja.

Nem túl izgalmasan. Amíg volt kutyám, valahogy úgy nézett ki, hogy fölkelek, kiviszem a kutyát, hazajövök, megreggelizem, olvasok, írok, aztán megint kiviszem a kutyát, olvasok, elalszom. Most ugyanez, csak kutya nélkül. A napi programhoz persze hozzátartozik, hogy mindig van valami aktuális elintéznivaló, bevásárlás, takarítás, posta, vagy szimplán csak egy kis séta. A reggelivel kezdődő időszak az olvasásé, pár óráig az interneten kalandozom, többnyire angol vagy amerikai nyomtatott újágok online változatát böngészem. A hírolvasás eléggé beszippant, azt hiszem, ebben a „betegségben” sokan szenvedünk, akik rákaptunk az internetre. Egy cikkben belinkelnek egy másik cikket, vagy megemlítenek egy nevet, aminek kapcsán felrémlik valami, és akkor utánanézek, jól emlékszem-e. Egy idő után alkudozni kezdek magammal, hogy csak még ezt az egy cikket, ez lesz az utolsó… Ezután kezdek csak el írni.

Most, hogy befejeztem ezt a novelláskötetet, kissé elbizonytalanodtam, mert volt egy regénytervem – vagy tán van is –, de megint csak nem tudom eldönteni, nem írtam-e már meg korábban más formában,

legalábbis egy részét.

Rakovszky Zsuzsa

Rakovszky Zsuzsa (Fotó/Forrás: Filep István)

Megragadta a figyelmem, hogy a sorrendben előbb volt az olvasás, mint az írás. Ez egy bevált módszer?

Korábban, amikor még fordítással kerestem a kenyeremet, máshogy nézett ki a napirendem. Határidős munkáim voltak, ifjúsági lektűrtől Ibsenen át görög drámákig mindent fordítottam, az utóbbiakat természetesen közvetítő nyelvből. Akkoriban délelőttönként írtam, amikor még friss volt a fejem, és délután fordítottam, csak ezután következett az olvasás. Mivel ezek a munkák kiestek – legfeljebb szórakozásból fordítok néha egy-egy verset –, átalakult a sorrend. Az ember reggeli mellé régen napilapot olvasott, most híreket az interneten.

Csukás István mondta, hogy írás előtt összeolvas mindenfélét, hogy a lehető legtöbb különleges nyelvi leleménnyel találkozzon, és izgalmas kifejezések ragadjanak meg a fejében. Azt hittem, ön is így szerez ihletet.

Minekután a legtöbb dolog, amit olvasok, angolul van, sok ihletet ebből nem meríthetek. Meg aztán a napilapok internetes változatában elég nehéz is lenne izgalmas nyelvi leleményekre bukkanni. Amikor régebbi korokban játszódó regényeket írtam, például a VS-t, sok korabeli szöveget olvastam, hogy megragadjon bennem az akkori szóhasználat. Bár a 19. század az valamilyen értelemben a második anyanyelvem, hiszen gyerekkoromban rengeteg Jókait meg Mikszáthot olvastam. Ma már, gondolom, a többség nem így van vele.

Amikor 2020-ban megkapta a Városmajor 48 Irodalmi Életműdíját, Ferencz Győző a laudációjában felelevenített egy történetet. Londonból utaztak haza, ön pedig kölcsönkérte az ő Freud-kötetét, amelybe állítólag olyan elmélyülten vetette bele magát, hogy érezhető volt, megszűnt ön körül a világ. És így, egy lélegzetvételre végig is olvasta. Minden könyvvel így van, vagy ez a figyelem csak kitüntetett szerzőknek jár?

Egyrészről idővel ez is változott,

az internet elég rendesen rongálja az embernek azt a képességét, hogy csak üljön és olvasson hosszú órákon keresztül.

Másrészről az életkor sem segít, mert sokszor belekezdek egy könyvbe, és egyszer csak azt kérdezem magamtól: érdekel ez engem? És kiderül, hogy nem. Akkor pedig félreteszem. Időnként persze vannak könyvek, amiket az ember fölfal, Knausgård Hajnalcsillagja például ilyen volt. Nagyon jól megírt regény, bár egy kicsit a Stephen King-történetekre emlékeztet. De viszonylag kevés szépirodalmat olvasok, inkább történelmi és elméleti munkákat. Most éppen egy Christopher Clark nevű ausztrál történész Revolutionary Spring című könyvét a 48-as forradalmakról. Ő írta a Sleepwalkers című könyvet, amely az első világháború előzményeiről szól, magyarul Alvajárók címmel jelent meg. Szépirodalmat többnyire csak esténként, elalvás előtt szoktam olvasni, és javarészt az is inkább újraolvasás.

Klasszikusokat olvas?

Igen, most éppen a József és testvéreit, előtte meg A varázshegyet. De bevallom, időnként az Agatha Christie-ket is újra szoktam olvasni.

Huszonegy éve költözött vissza Sopronba. Ilyenkor, amikor Budapestre látogat, milyen érzései vannak?

Életformailag a két város értelemszerűen nagyon különböző. Sopronban nőttem fel, ott vannak olyan barátaim, akiket gyerekkorom óta ismerek. És hát kisváros: elég kimenni a postára vagy bevásárolni, hogy találkozzam valakivel, akivel kicsit elbeszélgetek. Egy kisvárosban az embernek nagyon sokféle ismerőse van, míg egy nagyvárosban leginkább csak a saját közvetlen munkahelyi és baráti körét ismeri, vagyis egyfajta „buborékban” él. Aztán ha Sopron kezd egy kicsit egyhangúvá válni, akkor feljövök pár napra Pestre, és igyekszem ebbe a rövid időbe minél több baráti találkozót belesűríteni, mert hát elég sokáig éltem itt, vannak itt is barátaim. Egy ilyen zsúfolt pár nap mindig nagyon kellemes, de kicsit fárasztó. Utána Sopronban megint jólesik a nagyobb csönd és nyugalom.

3841284-150524.jpg

Rakovszky Zsuzsa: Vita élő időben (Fotó/Forrás: Magvető Kiadó)

Amikor először a kezembe került a Vita élő időben, pár nap alatt végigszaladtam a versein. Később, már az interjúra készülve, újra olvasni kezdtem, és ahogy ismét felvettem az ön lírai tekintetét, olyan érzésem volt, mintha egy korábbi álmomban találtam volna magam. Meg is ragadt bennem ez a gondolat: önnek vannak visszatérő álmai?

Voltak, és vannak is, bár olyanok is akadnak, amelyeket egy időben gyakran álmodtam, de ma már nem. Például régebben gyakran álmodtam, hogy vissza kell mennem az iskolába, mert most derült ki, hogy valamilyen kötelező órán annak idején nem vettem részt. A másik, ami szintén gyakran visszatért egy időben, hogy benyomulnak a lakásomba emberek, akiket nem hívtam, és nem tudom kitenni őket.

Az álmaim egyik jellegzetessége egyébként, hogy gyakran nem tudom, ki vagyok bennük.

Csak álmodok egy történetet, és nem tudom, én melyik figura vagyok benne: bárki lehetek, férfi, kisgyerek vagy fiatal pincérlány egy étteremben. Ez azért érdekes, mert ébren is erősen foglalkoztat az „én” mibenléte, vagy talán inkább az énképé, hogy kik is vagyunk valójában, és annak látjuk-e magunkat.

Talán ez az írói énjéből fakad. Hiszen elmondta sokszor, nem különösebben foglalkozik azzal, a könyveiben nőként vagy férfiként szólal-e meg.

A pszichológia, azt hiszem, ezt átjárható énhatárnak nevezi, igen, lehet, hogy ehhez van köze. Amikor az ember egy vers vagy próza narrátorát kitalálja, akkor szerintem – ha nem is egészen tudatosan – annak a hanghordozása erre az énképre támaszkodik. Márpedig a hang, a hanghordozás talán az írás legfontosabb része. Ha az ember kitalálja, a nehezén már túl van. Akkor már csak el kell mondani a történetet.

A Vita élő időben verseiben is gyakran változtatnia kell a nézőpontját, hiszen két fejezetben festményeket ír át versekké. Mi alapján választotta ki a képeket?

Az egyetlen szempont az volt, hogy az adott kép valamilyen módon hasson rám, azokról írtam, amik eszembe juttattak valamit. Többségükben ezek a versek nem is igazán festményleírások, hanem a festmények kapcsán bennem megfogalmazódott gondolatokat és érzéseket rögzítik.

Nekem is azok a versek tetszettek a legjobban, ahol egy ponton már teljesen el is távolodunk a mű kiindulási pontjától, vagyis a konkrét festménytől. Ilyen volt például az Emlék című szöveg, amelyhez Monet Tavirózsákja adta az ihletet. A képen csak a víztükör és a virágok szerepelnek, de a versben egy fiatal lányt látunk elnyújtózni a parton, rövidesen pedig a tóból kiemelkedik egy mitikus istennő, aki szembesíti őt saját halandóságával.

Sopron közelében van egy természetes tó, a Tómalom, amelynek az egyik felét kiképezték strandnak, a másik oldalán pedig továbbra is nádas van, és tavirózsák is szoktak virágozni rajta. Ennek a versnek az alapját az ehhez fűződő konkrét emlékeim adják. Amikor már eléggé kamaszodtam, anyám megengedte, hogy egyedül is elmenjek erre a strandra, talán tizennégy éves korom táján. Akkoriban kaptam az első kétrészes fürdőruhámat is. A vers tulajdonképpen a nemiségről szól, arról, hogy amikor az betör az ember életébe, azzal együtt a gyerekkor végtelenített ideje is eltűnik, az az érzés, hogy például egy nyár örökké tart. A kamaszkorral ez véget ér, és rádöbbenünk, hogy az időnk véges. Nem mintha gyerekkorban az embernek nem lennének halálfélelmei, csak akkor az valahogyan kívülről jön, nem az emberi sors elháríthatatlan részének tűnik.

A halál így tulajdonképpen a nemiségnek és a felnőtté válásnak az ellenértéke.

Rádöbbenünk, hogy bizony megy az idő, és még a végén meghalunk. Nemcsak mások, hanem még mi is. 

93129937_2892961620798582_5874743051577982976_n-151014.jpg

Rippl-Rónai József: Kisvárosi szoba, 1906 (Fotó/Forrás: Magyar Nemzeti Galéria)

Hasonlóan nagy hatást tett rám a Rippl-Rónai József Kisvárosi szoba című, 1906-os festménye alapján született, Később című verse, amelyben történelmi tekintettel néz a képre. A boldog békeidők utolsó előtti pillanatait látja meg ebben az apró polgári lakásban, valamint Európa közelgő kollektív megroppanását, a világháborúk borzalmait. Amióta olvastam a verset, nem tudok máshogy nézni erre a festményre: ténylegesen látom, hogyan vibrál benne az előérzete annak, hogy ez a béke rövidesen darabokra törik.

Ez sajnos eléggé jellemző rám, más szituációkban is, nem csak az említett festmény kapcsán, a békés, nyugodt hétköznapokban is mindig ott érzem a tragédia lehetőségét. Magyarán: szorongok. Úgy látszik, hiányzik belőlem az, amit a pszichológusok ősbizalomnak neveznek. A legtöbb ember úgy van vele, hogy rossz dolgok természetesen szoktak történni, valahol messze. Na jó, talán még a szomszéddal is. De velem? Velem biztosan nem. Ez a fajta biztonságérzet nekem sosem volt meg. Szokták kérdezni, hogy ha utazhatnék az időben, hova látogatnék el… Hát, én azt felelem általában, hogy nem szeretnék máskor élni. Az orvostudomány és a technika fejlődése rengeteg kínszenvedéstől megóvja az embert. De ha már valahová, a boldog békeidők korába azért mégis szívesen ellátogatnék, de persze lehet, hogy csak innen, madártávlatból tűnik olyan vonzónak. Mai fejjel már tudjuk, hogy az is egy illúzió volt, a fölborulás lehetősége mindvégig ott lebegett a levegőben, és aztán föl is borult minden.  

Már az új novelláskötet kapcsán is utalt rá, hogy a túlzott optimizmus nem szerencsés dolog.

Igen, de közben a versben az is benne van, hogy

lényegében tökmindegy, optimisták vagyunk-e vagy sem, mert ami jön, az jön.

Biztosan vannak szituációk, amikor megakadályozhatunk valamit, ha nem dugjuk a homokba a fejünket. De mihez kezdjünk az elháríthatatlan dolgokkal?

Térjünk át a Vita élő időben legfontosabb témájára, ami sokszor, sokféleképpen visszaköszön, de mindig ugyanarról van szó: a transzcendens és az immanens viszonyáról, ha a filozófia felől közelítünk. El Greco Pünkösd című festménye kapcsán ezt a kérdést a keresztény kultúrkör kontextusába helyezi, egyfajta pillanatnyi bizonyosságról ír…

Ez a bizonyosság azért tovább tartott egy pillanatnál.

A versben legalábbis ez a fajta hit feltámad, mint a szél, süvíteni kezd, és meglobogtatja egész testünket, de rövidesen meg is szűnik. És csak a kínzó kérdés marad, vajon visszatér-e valaha. Az ön életében hányszor fújt ez a szél?

A kérdés valóban végigkíséri az egész életemet. Katolikusnak nevelkedtem, aztán kamaszkoromban eltávolodtam a vallástól, már ahogy a kamaszok általában szoktak, később pedig visszataláltam hozzá – de ezek fokozatosan történtek meg. Nagyon fiatalon, talán tizenkét-tizenhárom évesen olvastam Az ember tragédiáját, és nem tudom, a történelmi részekből mit fogtam fel, de arra határozottan emlékszem, hogy amikor az Úr és Lucifer vitázik, arra gondoltam: milyen jókat mond ez az ördög. Az ember kamaszkorában természetszerűen szembekerül a családi hagyománnyal és mindazzal, amit addig tanítottak neki. Néhány évvel később volt egy időszak, amikor különböző versantológiákban olvastam pár misztikus költeményt német és spanyol költőktől. Emlékszem, Angelus Silesius valahol arról ír, hogy az Isten mibennünk van, tőlünk függetlenül nem létezik. Ez akkoriban nagyon tetszett. Később, körülbelül húszévesen elolvastam az Evangéliumot – különös módon angolul –, és rendkívüli erővel hatott rám. Mindeközben persze, mint minden történelmi vallásnak, úgy a katolicizmusnak is vannak olyan tételei, amiket nem tudok elfogadni.

Szóval így, oda-vissza azért hiszek a transzcendencia létezésében,

csak ez persze nem olyan bizonyosság, mint mondjuk egy középkori szerzetesé. Nehéz kérdés ez. A magyarban sajnos nincs kétféle szó a hitre, az angolban a belief és a faith jól szemlélteti a különbségeket: az előbbihez, ha jól tudom, csak a tanítások elfogadása szükséges, utóbbi azonban átélt hitet, belső bizonyosságot jelent. Az internetes bóklászásaim közepette találkoztam egy amerikai antropológus, Tanya Luhrmann nevével, aki kutatóként számos ezoterikus szektába beiratkozott, még boszorkányok közé is, de a különböző történelmi vallások híveivel is sokat beszélgetett. Ő azt mondja, hogy meghatározott gyakorlatok, rítusok – meditáció, imádság – segítségével ez az elméleti bizonyosság akár gyakorlati bizonyossággá is átalakulhat. Ezt talán érdemes megpróbálni. Kezdetben azt a tanácsot kapta, mindennap képzelje el, hogy fent az égben van egy kert, ő pedig ott sétál, ápolgatja, öntözi, és így a kert szépen lassan virágozni kezd. Abban Luhrmann nem foglalt állást, hogy ezek az élmények valóságosak-e, vagy csak valamilyen szokatlan tudatállapot termékei.

384192385_891024879255338_7884378005225724872_n-143850.jpg

Rakovszky Zsuzsa dedikál a 2023-as Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon (Fotó/Forrás: Déry Ágoston / Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál)

Jól értem tehát, hogy ezt a fajta bizonyosságot elsőként a Biblia olvasása közben érezte?

Az Evangélium olvasása közben biztosan volt ilyen érzésem. És általában is, leginkább olvasmányok során sikerül elérnem. Talán a megfogalmazás módja, vagy nem is tudom mi teszi, hogy időnként a beliefből faith lesz, aztán mégis visszabomlik belieffé, vagy még azzá sem. Az ember soha nem képes nyugvópontra jutni, én legalábbis nem. Ahogy Madáchnál az ördög, úgy Dosztojevszkijnél, A Karamazov testvérekben Iván Karamazov is sokkal jobb érveket tud felhozni, mint a vitapartnere. Amikor a gyermekek értelmetlen szenvedéséről beszél, nagyon nehéz nem egyetérteni vele. Erre tényleg nem lehet mit mondani, csak amit Aljosa Karamazov tesz: mély részvéttel homlokon csókolja testvérét. Amit érvnek ugyan nem nagyon lehet tekinteni. De talán nem is érvekre van szükség.

Volt egy előfeltételezésem, hogy önnél mikor fújhat ez a szél.

Igen?

Arra gondoltam, hogy a sötétben. A Bizonyosság című versben ugyanis úgy fogalmaz: „napvilágnál / sosem történik meg a hihetetlen. / A tűző napfényben van valami, / amitől a remény elhal”. A sötétség és fény viszonya nagyon sok szövegben előkerül még, például a Hidegfront címűben, ahol az éjszakai merengés szinte misztikus élménnyé válik.

A gyerekek is félnek a sötétben, és nem feltétlenül reális veszélyektől. Ebből valószínűleg felnőttkorunkra is megmarad valami. Nekem a frontoktól egyébként nem fizikai tüneteim vannak, hanem inkább szorongás, depresszió kerít hatalmába, és ez a vers is ehhez kapcsolódik, mert elég sokat töprengtem ezen. Egyszer csak váratlanul, minden külső ok nélkül elkap a szorongás vagy a depresszió. Ilyenkor gyanakodni kezdek, hogy talán hidegfront van: megnéztem a neten a Sopron Köpönyeget, és tessék: csakugyan!

De hát vajon mi köze egy hideg légtömegnek az én kedélyállapotomhoz?

Milyen köztes közvetítőkön keresztül hatnak? Ez is mintha azt bizonyítaná, hogy van a világegyetemben valami általános összefüggés, valamiféle hálószerű képződmény, ami a világ összes dolgát összefogja. De lehet, hogy ez csak egyike azoknak a megalapozatlan feltételezéseknek, amikre mi, bölcsész végzettségűek, alaposabb természettudományos ismeretek híján eléggé hajlamosak vagyunk.  

A Hajnal című versben – amelyet Camille Corot Nimfák tánca című festménye ihletett – már addig a megállapításig is eljut, hogy lényegében nem is érdemes a lehetetlen feltételezése nélkül élni, mert a mi világunk dolgai lehetnek mégoly szépek, a sorsuk mindenképp a pusztulás. Csak a valóság szövetén túlmutató dolgok maradnak meg.

Ha jól emlékszem, Max Weber beszélt az elvarázstalanodott világról, és mostanság, a különböző angol és amerikai bloggerek bejegyzéseit olvasgatva azt látom, mintha elindult volna egy ellentétes trend, mely szerint itt volna az ideje a visszavarázsosításnak.

Ha a világ csak annyit jelent, hogy különböző atomok mindenféle formát vesznek fel, aztán széthullanak… hát, az elég elkeserítő gondolat.

Pláne, hogy még meg is halunk a végén.

Salman Rushdie is arról ír az esszéiben, hogy a világ jelenlegi állapotában az egyetlen út a fantázia felé fordulás.

De ha az ember közben tudatában van, hogy ez puszta fantázia, akkor nem sokra megy vele.

Az lenne kívánatos, hogy valóságként is éljük meg?

Az lenne kívánatos, ha ez tényleg valóság lenne. Máskülönben csak játék. Amióta a bevett történelmi vallások visszaszorultak, rendkívül nagy igény van arra, hogy valamilyen más módon vegyük fel a kapcsolatot a transzcendenssel, mert nem tudjuk elfogadni, hogy csak ennyi a világ, amit látunk belőle. Ez persze manapság többnyire olyan formát ölt, hogy az emberek mindenféle ezoterikus dolgokban hisznek, a horoszkópban, jóskártyában, kristályokban vagy tudom is én, még mikben, de azt hiszem, ezek is ennek a transzcendencia iránti szomjúságnak a megnyilvánulásai, vagy mondjuk talán úgy, olcsó és könnyített formái, hiszen a valódi vallásokkal ellentétben nemigen kívánnak az embertől semmit.

foto_Rakovszky_Zsuzsa_Artisjus_LabanczViki-143642.jpg

Rakovszky Zsuzsa (Fotó/Forrás: Labancz Viktória / Artisjus)

A kötet címadó versében két meg nem nevezett fél – A. és B. – diskurzusát olvashatjuk. Egyikük egy konzervatív hang, aki visszavágyik azokba az időkbe, amikor még létezett egy egységes világnézeti rendszer, amely keretbe foglalta a létezésünket. A másik viszont azt mondja, láttuk, ezek az eszmék hová vezettek, és csak azért, mert a mostani világ sem tökéletes, nem nézhetünk hátra, törni kell előre az utat. Nagyon személetes elemzés a korszellemről, de a szintézisre nem találtam benne utalást. Ön hol áll ebben a kérdésben?

Szoktam idézni a Faustból, amikor Faust valami olyasmit mond a famulusának, hogy benne két lélek tanyázik, és egyik a másiktól válni kíván. Így érzem magam én is. Egy ideológiával terhelt diktatúrában nőttem fel, éppen ezért a gondolatszabadságot nem adnám oda semmilyen zárt világképért. Másrészről viszont

nagyon úgy fest, hogy sem a társadalom, sem az egyes ember nem tud meglenni valamilyen zárt erkölcsi rend és az azt megalapozó transzcendencia nélkül.

Ha nem szeretnénk azt a fajta káoszt, hogy mindenki magának teremti meg a saját erkölcsét, akkor muszáj lesz valamiféle objektív alapot találnunk az erkölcsnek, még ha ezt nem is valamely konkrét történelmi vallás vagy annak valamelyik felekezete adja. Ugyanakkor mégiscsak élni kell addig is, amíg a vita lezárul, ha ugyan lezárul valamikor. Nem emlékszem már, hol olvastam az anekdotát, mely szerint valamikor a 18. században, a felvilágosodás idején valamelyik szalonban a vallásról vitatkoztak, és amikor eljött a dél, valaki felcsattant: még el sem döntöttük, van-e Isten, és máris megyünk ebédelni?! Hát igen, ebédelni akkor is kell, ha nem sikerül eldöntenünk ezt a kérdést. Az emberi kapcsolatainkkal meg az élet minden nyűgével akkor is foglalkoznunk kell, ha a legnagyobb kérdésekre nem találjuk a választ.

Egymásnak feszül a két világszemlélet, és nem látjuk, hogyan lehetne kibékíteni őket. Miért írt róla verset?

Én még azt tanultam irodalomórán, hogy a költő kiutat mutat, de ebben már akkor sem voltam egészen biztos, hát még most!

Úgy érzem, ma talán ez a legidőszerűbb problémánk, hogy az emberben egyaránt megvan a gondolatszabadság és az olyan zárt világkép iránti igény, amely értelmet ad az életnek. Arra gondoltam, már az is valami, ha legalább megpróbálom felállítani a sakktáblát, hogy lássuk, mivel állunk szemben. Megoldani úgysem tudjuk ezen a szinten. De az igazság az, hogy ez sem kizárólag mai probléma, mindig is léteztek olyanok, akik kilógtak a saját koruk zárt rendszeréből, és megkérdőjelezték az alapokat. Őket aztán többnyire megölték vagy öngyilkosságra kényszerítették. A mi világunk talán csak annyiban különleges, hogy ezúttal tömegek fordultak el a korábbi világképtől, és maradnak minden kapaszkodó nélkül. Ezért is az egyik legkedvesebb könyvem A varázshegy, amit bármikor újra tudok olvasni. Már abban is megjelenik ez a vita, amit Naphta végül úgy zár le, hogy főbe lövi magát – ami megoldásnak megint csak nem tekinthető.

A könyveiben nagyon sokat foglalkozott és foglalkozik a történelemmel. Kíváncsi lennék, hogyan látja a jelenünkben…

Jaj!

Nehéz kérdés, tudom.

Nemcsak arról van szó, hogy nehéz a kérdés, hanem hogy mennyire riasztó, amit látok. Ma reggel is nézegettem a telefonomon a híreket, és hirtelenjében már nem is tudom, mit láttam – Talán atombombát telepítettek valahová? Vagy katonákat vezényeltek Ukrajnába? –, de mintha megint szintet léptünk volna ebben a szörnyű dologban.

A jól bejáratott pesszimizmusom nem tartja kizártnak, hogy közelebb kerültünk a világvégéhez, vagy legalábbis a világ egy jelentős részének a pusztulásához.

És ami a legjobban megijeszt – erről írtam is egy verset korábban –, hogy valójában milyen jelentéktelen emberi jellemhibák és viszályok vezethetnek el a tragédiáig. Olyan vitákról van szó, amelyek egy átlagos munkahelyen naponta előfordulnak, csakhogy ezek bizonyos pozíciókban világégést idézhetnek elő.

És a mesterséges intelligenciától is illik mostanság megijedni.

A néhai férjem matematikus volt, és ha jól emlékszem, annak idején ez a még gyerekcipőben járó tudomány azzal foglalkozott, hogy pontosabban modellezze az emberi gondolkodást, amely nem mindig a kétértékű, „igen-nem” logikára épül. Most meg, ami keveset tudok az AI-ról, mintha arra használnák, hogy bizonyos gondolkodási műveleteket, amelyeket az embereknek nagyon sokáig tartana elvégezni, átruháznak a számítógépekre, csak még fokozottabb mértékben, mint eddig. De persze nem vagyok biztos benne, hogy tényleg így van, nem értek hozzá.

A technika mindenesetre rohamosan fejlődik. És már verset is tud írni!

Ha azt táplálják bele, valóban tud, de ettől nem vagyok különösebben megijedve. Istenkém! Képet is tud festeni, ha már elég sok képet mutattak neki, de önmagától nem képes rá. Öntudatra meg biztosan nem fognak ébredni a gépek, mint némelyik sci-fiben, hogy aztán jól elbánjanak velünk. Baj amúgy mindenből lehet.

Személy szerint én sokkal jobban félek az emberi csökönyösségtől, hiúságtól és hatalomvágytól.

Ezek kielégítésének könnyen lehetnek az eszközei a gépek.  

Körüllengi a mindennapjainkat valamiféle fenyegetettség, de az a tény, hogy továbbra is ír, azt jelzi, hogy nem bénítja meg a pesszimizmus.

Ha jól emlékszem, Zbigniew Herbertnek van egy verse egy királyi család utolsó perceiről, akiket a forradalmárok éppen készülnek kivégezni. Arról szól, hogy bár a tragédia közelített feléjük, mindenki tette tovább a dolgát. A királykisasszonyok csendben hímeztek, mások olvasták a könyvüket, csak a lakáj igyekezett eggyé válni a tapétával. Valahogy így vagyok én is. Írok. Mi mást csinálhatnék?

Fejléckép: Rakovszky Zsuzsa (Fotó/Forrás: Szilágyi Lenke / Magvető Kiadó)

A KULT50 bemutatja: Rakovszky Zsuzsa

Kapcsolódó

A KULT50 bemutatja: Rakovszky Zsuzsa

Gyerekként már verseket írt: első legépelt verstöredékei ötéves korából származnak. Rakovszky Zsuzsa portréja a Fidelio gondozásában megjelent KULT50 kiadványból.

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden csütörtökön a Fidelio hírlevelében

Legolvasottabb

Színház

Én vagyok a legszéle, innen már nincs hova esnem – beszélgetés Urbanovits Krisztinával

Május 23-án volt a premierje az Apertúrában Thomas Bernhard ismert darabjának, A színházcsinálónak, aminek az eredetileg férfira írt főszerepét, Bruscont a darabot rendezőként és dramaturgként is jegyző Urbanovits Krisztina játssza. A friss bemutató kapcsán a KV Társulat alapító tagjával a megszállottság teremtő erejéről beszélgettünk.
Színház

Visszatér a színpadra Kulka János – évadot hirdetett a Jurányi Ház

A Nemzet Színésze egy Thomas Mann-adaptációban lesz látható szeptembertől a Jurányi Ház 2024/205-ös évadában. A játszóhely évadzáró ülésén Rozgonyi-Kulcsár Viktória ismertette a következő szezon előadásait. 
Vizuál

Elhunyt Anouk Aimée

A huszadik századi francia filmművészet egyik legismertebb sztárja 92 éves korában halt meg párizsi otthonában kedden – jelentette be ügynöke és családja.   
Plusz

Korniss Péter és Nyáry Krisztián is az Ördögkatlan Fesztivál díszvendége lesz

Július 30. és augusztus 3. között rendezik meg a 17. Ördögkatlan Fesztivált, ahol több száz programmal és neves fellépőkkel várják a kultúra szerelmeseit. 
Vizuál

10 kihagyhatatlan program az idei Múzeumok éjszakáján

Több száz izgalmas programmal, koncertekkel, tárlatvezetésekkel, interaktív eseményekkel, családi foglalkozásokkal, valamint számos meglepetéssel várják az érdeklődőket június 22-én országszerte a múzeumok és kiállítóterek.

Nyomtatott magazinjaink

Ezt olvasta már?

Könyv hír

Ismét keresik az év legjobb első prózakötetét

Tizedik alkalommal hirdetik meg a legjobb első prózakötetes szerzőnek járó Margó-díjat. A győztes az elismerés mellé egymillió forintot kap, illetve tizenötmillió forint értékű médiakampánnyal segítik könyve népszerűsítését.
Könyv hír

Kihirdették az Erzsébetvárosi Irodalmi Ösztöndíj nyerteseit

Bíró Kriszta, G. István László, Kiss Tibor Noé, Péntek Orsolya és Tompa Andrea számára hat hónapon keresztül biztosít támogatást a kerület a független, szabad alkotáshoz. A különdíjat Miklya Zsolt nyerte el. 
Könyv hír

Sikerlistás szerzőket díjazott a Libri

Mások mellett Náray Tamás, Frei Tamás, Karikó Katalin és Orvos-Tóth Noémi is Libri Irodalmi Díjban részesült. Az elismerést egy év kihagyást követően, új elv szerint, tizenkét kategóriában adták át. 
Könyv hír

Tarolt a Semmelweis a Magyar Mozgókép Fesztiválon

Huszonkét kategóriában hirdettek nyertest hazánk legnagyobb filmes szemléjén. Koltai Lajos Semmelweis című történelmi drámája összesen hat – köztük a legjobb film és a legjobb rendező – kategóriában diadalmaskodott.
Könyv hír

Rangos nemzetközi díjjal ismerték el Bartis Attilát

Első alkalommal érdemelte ki magyar szerző az Európai Újjáépítési Bank elismerését. A EBRD Literature Prize szűkített listáján egy másik magyar művész, Tóth Krisztina is szerepelt novelláskötetével.