Egy könyv, ami makacsul ellenáll az olvasónak

„Pályakezdőt olvasni mindig izgalmas” – ezzel kezdi ajánlóját Száraz Miklós György Szente Anita Blues, libabőr és köntös című könyvének fülszövegén, és aligha tudnánk nem egyetérteni vele. Pályakezdőket olvasni ténylegesen izgalmas élmény, olyan, mint térkép nélkül útnak indulni egy ismeretlen városban. Magas fokú befogadói szabadság ez, talán több is, mint amire fel lehet készülni.

Bizonyára tudja ezt Szente Anita is, akinek első, rövidprózáit egybegyűjtő könyvétől nagyon könnyű zavarba jönni. Ahogy Száraz Miklós György írja, a szerző nem törődik vele, hogy olvasója érti-e, élvezi-e, amit csinál. Való igaz, a kötetben szereplő írások – amelyeket novelláknak nem igazán lehet nevezni – makacsul ellenállnak mindenféle értelmezői szándéknak,

rejtjeles, összetett belső világuk mintha csak azért nyílna meg, hogy aztán egy ponton bezárulhasson, magába zárva az összefüggő, tiszta logikára áhítozó olvasói tudatot.

Szép paradoxon ez, akárcsak a kafkai törvény nagykapuja, amelyet bár egyetlen ember számára nyitottak meg, azt hatalmasabbnál hatalmasabb őrök vigyázzák, nehogy beléphessen rajta.

Száraz „időnként bosszantónak” is nevezi ezeket a szövegeket, bizonyára épp e tulajdonságuk miatt. Pedig ez nincs így: legalábbis az írások alapján aligha feltételezhetnénk, hogy Szente Anita célja bosszantani vagy szándékosan titokzatosnak látszani. Nem tesz mást, mint vizsgálódik, szemlélődik, elsősorban az őt körülvevő világban, s közben figyelme fokozatosan befelé fordul. Saját asszociációi után megy, enged intuícióinak, és

hagyja, hogy az élet legjelentéktelenebb rezdüléseiből messzire vezető, színes és fantasztikus világok bontakozzanak ki. Időnként olyan érzésünk támadhat, mintha paralízisben feküdnénk, és tehetetlenül néznénk a minket körülvevő tárgyak szürreális csapongásait.

„Az öt négyzetméteres szobában, a neobarokk szekrény utolsó előtti polcának jobb felső sarkából, zárt ajtó mögül mosolygok” – így kezdődik a Porcelán című írás. Ez a mondat jól szemlélteti, hogy sok esetben már az alaphelyzet is meghökkenti az olvasót, és kérdéseket vet fel. A narrátor csaknem az összes esetben egyes szám első személyben szólal meg, de közel sem ugyanabból a pozícióból. Időnként képzeletbeli szörnyekkel hadakozó kisgyereknek, máskor a társadalmi elvárásoktól megiszonyodó felnőtt nőnek tűnik.

Szente Anita Blues, libabőr és köntös című könyve (Fotó/Forrás: Lira.hu)

Hagyományos értelemben vett történetekről nem igazán beszélhetünk, sokkal inkább szituációkról.

Mintha egy festmény elevenedne meg, amely bár egy kimerevített pillanatot mutat, mégis lélegzik, mocorog szereplőin keresztül.

Látunk például egy önmagát megmászó hegyet, nyílvesszőként száguldó szavakat, felmosóként használt embert vagy éppen szelfiző cinegéket.

Minden szöveg egy apró univerzum, amely saját törvényekkel rendelkezik. A viszonyok pedig nincsenek megmagyarázva: a megszólaló és megszólított kiléte gyakran homályban marad, és csak idő kérdése, hogy a hétköznapi valóság tárgyai, helyszínei és fogalmai mikor öltenek magukra valami meghökkentő, új alakot. Ezek a transzformációk adnak lendületet a szövegeknek, ezek a rejtjeles, szuggesztív formák keltik életre a műveket, nélkülük nem maradna más, mint a szemlélődés kiindulópontja: maga az unalmas valóság.

Szente Anita művei tehát a szó hagyományos értelmében valóban nem érthetőek, mert megkérdőjelezik a hétköznapi tapasztalatainkat.

De hát nem éppen ez-e a jó művészet egyik ismertetőjele, hogy kikezdi a társadalomban elfogadott kódokat, és sajátot teremt?

Elbeszélésmódja, álomlogikával szőtt történései valóban ellehetetlenítik az értelmezés abszolút sikerét, de végső soron ezeknek a szövegeknek mégis van valamiféle belső koherenciája. Más szóval, mindenki találhat bennük azonosulási pontokat, saját maga számára leszűrhető jelentést, ha csak korlátoltan is.

És ez egy rettenetesen izgalmas befogadói élményt teremt: érteni a részeket, de az egészet legfeljebb csak sejteni.

A fentebb említett kafkai párhuzam mellesleg nem véletlen: Szente Anita hangvétele jócskán emlékeztet A per szerzőjének rövidprózájára. Ugyanaz a szenvtelen elbeszélő hangvétel jellemzi, és gyakran ugyanúgy a példabeszéd formaiságait ölti magára, rövid, velős szabályokat, sőt törvényeket állapít meg nyakatekert szituációk alapján. Kafka ugyanakkor ezekben a szövegeiben sohasem rugaszkodott el olyan mértékig a realizmus talajáról, mint Szente Anita.

Rendkívül gazdag világba toppan be, aki kezébe veszi a Blues, libabőr és köntöst,amely annak ellenére, hogy rövid, gyorsan elolvasható szövegekből áll, közel sem súlytalan. A legnagyobb kérdés, hogy ez az irodalom hova léphet tovább. Lehetséges-e ezeket az izgalmas víziókat egy nagyobb volumenű szövegben is kibontani? Csak bízhatunk benne, hogy igen.