Mikor nézted utoljára a sorozatot?
Tegnap, reggeli mellé indítottuk el a párommal. Ha a tévében megy nálunk valami, akkor az tízből egyszer biztosan a Csengetett, MyLord. Nem rajongóként, hanem szakértőként szoktam magam aposztrofálni, de azért otthon nem okoskodom bele a látottakba, alapból nem is vagyok az a típus. Ha a sorozatról kérdeznek, persze mindig nagyon örülök, hogyha tudok rá válaszolni, a most megjelent könyvemnek is az volt a célja, hogy a teljes Csengetett, MyLord?-univerzumot az olvasó elé tárja, kevés területet hagy felfedezetlenül.
Bizonyára a legapróbb részletekig ismersz már minden epizódot. Nem sokalltál még be a sorozattól?
Nem, éppen ellenkezőleg. Újra meg újra azt élem meg, hogy nincs olyan epizód, amit unnék, ezzel pedig még magamat lepem meg a legjobban, mert általában szeretek hamar új rajonganivalókat kitűzni magam elé, ha valamit már elértem.
A Csengetett, MyLord? viszont egy fontos biztonsági eleme az életemnek,
azt érzem, bárhova magammal vinném, mint egy társat. Nem múlik el úgy hét, hogy ne nézném.
Már fiatalon megfogott a sorozat, vagy felnőttfejjel kezdtél el rajongani érte?
Most is előttem van annak a csomózott szőnyegnek a mintázata, amin gyerekkoromban feküdtem otthon, amikor a kedvenc műsoraimat néztem a tévében. A Tom és Jerry, a Magyar népmesék vagy a Csengetett, MyLord? is állandóan terítéken volt – utóbbinak a zenéje pedig a lakás legtávolabbi pontjaiból is odavonzotta a család többi tagját.
Mi fogott meg ennyire a sorozat világában?
Az már egész hamar kikristályosodott velem kapcsolatban, hogy szeretem a száraz, angol humort. A sorozatban is direkt azokra az apró nüanszokra figyeltem, hogyan épül fel, és mitől működik egy poén. A MyLord előzménye az Upstairs, Downstairs című sorozat volt, ami nem vígjátéksorozatnak készült, hanem pusztán bemutatta a „lépcső fölöttiek és alattiak”, tehát az urak és a szolgák életét. Ennek a paródiájaként készült el a Csengetett, MyLord? pár évvel később.
A humoros oldala ellenére mégis van mélysége a történetnek.
Ettől válik szerethetővé és átélhetővé a sorozat. Érzékletesen ábrázolja a különböző társadalmi rétegek között húzódó áthidalhatatlan szakadékot, olyannyira, hogy
még a személyzet között is van, aki egy szinttel lejjebb van a többiekhez képest,
ilyen a mosogatónő, Mabel, aki nem a háztartás része, nem is kezelik egyenrangúként, pedig egy nehezebb napon akár 18 órát is ott tölt velük. De minden karakternek megvan a maga drámai mélysége a humoros felszín alatt, legyen szó a fentiek ügyes-bajos dolgairól vagy a lépcső alattiak elesettségéről, és a fejüket felemelni akarásáról.
Az említett Mabel az egyik legnépszerűbb karakter, a legtöbbet idézett fordulat is tőle származik, amikor a neki szánt ételmaradékra azt mondja, az finom lesz.
Vele külön is foglalkozom a könyvben, például az egyik szócikkben arról írok, merre lakhatott Mabel Londonban, ugyanis egyszer elhangzik, hogy ő nem szavazhat a kerületi jelöltekre, mert nem ott él. Kétségkívül az egyik legsikerültebb karakter, amit csak tetézett Bakó Márta remek szinkronizálása. Már a megjelenésében is elképesztően erős jelenség, szinte meg sem kell szólalnia, hogy hasson.
Vannak személyes kedvenceid a sorozatból?
Kedvenc karakterek, évadok és epizódok is vannak. A négy évadból szerintem a második és a harmadik sikerült a legjobban, az első még csak bevezető évad volt, a negyediket pedig már nem a kezdeti szerzőpáros írta, hanem a gyártásvezető, és ennek érezhetően más lett a humora, kevésbé emelkedett, inkább a szitcomokra hajaz. A kedvenc epizódom a Royal Flush, amiben egy nagy estélyt adnak, amire meghívják a londoni emigrációban élő dalmát királyt és a kor felkapott íróját, Noël Cowardot.
A kedvenc szereplőm az alagsori világhoz tartozó szobalány, Ivy,
mert a külsejében az anyukámra emlékeztet, a személyiségében pedig van egy nagykanálnyi vagányság meg talpraesettség. A „fentiek” közül a püspököt emelném ki, akinek nagyon tetszik az élethez való joviális, napsugaras hozzáállása.
Hogyan fogtál bele a könyvírásba?
Az alkotói folyamat legelejétől kezdve biztosan tudtam, hogy olyan könyvet szeretnék írni, amely válaszokat ad arra a rengeteg kérdésre, ami a sorozat nézése közben felmerülhet, és mindezt oly módon, hogy közben ne rombolja le az alapmű nimbuszát. Már a munkacím alá odaírtam, hogy enciklopédia, és azt is tudtam, hogy interaktív elemeket is szeretnék benne elhelyezni. Azt, hogy miről esik szó a kötetben, elég szabadon válogattam össze, nem akartam új dolgokat kitalálni, inkább a személyiségem gyűjtögető, rendszerező oldalára támaszkodtam. A könyvet végiglapozva kitűnik, hogy a triviák mellett néha nagyon elvont dolgokról is szó esik, mint például miért lesz rosszul valaki, amikor autóval utazik vagy milyen kötődéselmélet állhat Mr. Teddy szobalányokhoz fűződő vonzalma mögött. Lehet, hogy egy-egy szócikk pusztán a rajongásom hozadéka, de aztán mindig meggyőzöm magam, hogy egy Csengetett, MyLord?-rajongó mindent tudni akar a sorozatról, és még azt is megszámolja, hányszor vágják kupán Henryt.
Egyébként még mielőtt bármibe is belefogtam volna, felvettem a kapcsolatot a szerzőpáros, Jimmy Perry és David Croft jogutódjaival, hogy részükről rendben van-e, ha készül egy könyv a sorozatról. David Croft lánya, Beckie Croft személyesen írt vissza, és nagy örömét fejezte ki, hogy foglalkozom a témával, azt pedig a sógorától is tudja, hogy Magyarországon mekkora sikere van a sorozatnak, ugyanis a húga férje is magyar.
A kötet megjelenésével egy időben a Helikon is piacra dobott egy könyvet a sorozatról interjúkkal, kulisszatitkokkal és egy tervezett folytatás forgatókönyvvázlatával. Nem ugyanaz, de mégis ugyanaz.
Valóban van átfedés, de a kettő igazából erősítheti is egymást, és aki az egyiket megveszi, talán a másikra is kíváncsi lesz.
Hogyan épül fel a könyved?
A főcímdallal indul, utána évadokra és azon belül epizódokra osztva követik egymást a fejezetek, mint egy „epiguide”.
Ha valaki esetleg nem ismeri a Csengetett, MyLord?-ot, a könyv akkor is kielégíti a történelmi, gasztro vagy egyéb érdeklődését,
ha pedig valakinek sorozatnézés közben jutna eszébe valami, akkor felcsaphatja az adott epizódot vagy a tárgymutató segítségével is kikereshet egy kifejezést. Igyekeztem egyfajta hullámzást is fenntartani a könyvben, rövidebb és hosszabban kifejtett szócikkek váltogatják egymást, természetesen az emészthetőség határán belül. Aki pedig még jobban elmélyülne egy-egy témában, az a QR-kódokon keresztül kiegészítő forrásokat is talál.
Mondanál példát, milyen tartalmakra vezetnek át a kódok?
A sorozatban utalnak rá, hogy Ivynak akcentusa van, ami elég jól hallatszódik is a beszédén, a magyar szinkronban azonban ez nem jön ki. Az ide kapcsolódó szócikk mellett szerepel egy QR-kód, ami egy olyan hangfájlhoz vezet át, ami megmutatja, milyen a lancashire-i akcentus, és ez alapján már el tudjuk képzelni, hogy Ivy-nak milyen ízes tájszólása volt.
Mik voltak a legmeglepőbb felfedezéseid?
Inkább nagy felismerésnek mondanám, hogy a Brit Birodalom, ami fölött, mint tudjuk, nem nyugodott le a nap, milyen elképesztő szervezettség mellett zsákmányolta ki emberek millióit, miközben fondorlatos módon bitoroltak el egész országnyi területeket világszerte. És noha igaz, hogy emelkedett az ott élők életszínvonala vagy fejlesztették az infrastruktúrát, de azért elképesztő mértékű elnyomás is jellemezte ezeket az évszázadokat. Ennek a mértékével a kutatásom során szembesültem igazán.
Hasznára lehet valakinek a sorozat a történelmi háttér alaposabb megismeréséhez?
A sorozat nem feltétlenül, a könyv igen. Mivel a tévészéria alapvetően a brit közönségnek készült, ezért csak érintik az 1920-as évek történelmi szituációját, legyen szó a női mozgalmakról vagy az általános sztrájkról.
Kifejezetten célom volt a könyvben felvázolni a szociális hátteret, hogy jobban megérthessük a szereplők motivációját és helyzetét,
például azt a korábban soha nem tapasztalt felszabadultságot, ami a család fiatal lány tagjaira zuhant a dübörgő húszas években, és teljesen átjárta az akkori kor angol társadalmát.
Úgy tudom, eleinte az sem volt biztos, hogy a húszas években játszódjon a történet, és nem volt ez az egyetlen bizonytalanság az indulásnál.
Így van,
hihetetlen, de már majdnem a legelején elbukott az egész.
A sorozat alkotói a harmincas évekbe képzelték el a cselekményt, de a jelmeztervezőjük azt mondta, a húszas évek divatja sokkal érdekesebb, és inkább tegyék oda. Amikor pedig elkezdték a forgatást, a pilot epizód rögzítése egybeesett a díszletépítők sztrájkjával, ezért csak nagyon esetleges, papundekli díszletelemekkel tudták megoldani a háttereket, amiket aztán a későbbiekben cseréltek le a véglegesre. A konyha bizonyos részleteiből például egyből látszik, hogy az első epizódot még egy másik helyiségben vették fel, mint ahol a későbbi forgatás zajlott.
Mitől válhatott ennyire népszerűvé nálunk a sorozat?
A rendszerváltást követően nem sokkal, a Dallas-szal egy-két évnyi különbséggel jelent meg itthon a MyLord. Mindkettő a felső tízezer életébe engedett bepillantást más-más szemszögből. Azt gondolom, a sorozat jókor volt jó helyen, ma már nehezen épülne ekkora kultusz egy tévéműsor köré. Különben
az angolok sem értik, miért lett ilyen népszerű nálunk a sorozat,
épp a The Guardianen olvastam egy cikket, amiben ezt próbálták fejtegetni.
Angliában is megvan a kultusza?
Náluk nem lett ekkora siker. Az alkotópáros Hi-de-Hi! című sorozata, ami egy nyári tábor mindennapjait meséli el a hatvanas években, sokkal nagyobbat robbant. Én megpróbáltam azt is végignézni, hátha tetszeni fog, de nagyon nem jött át. Lehet, hogy amiatt sem hatott rám úgy, mint a MyLord, mert angolul néztem.
A magyar szinkronnak a melegsége, a hangstúdió puhasága ellentétben a kongó hangokkal, rengeteget hozzáad.
Azt is olvastam valahol, hogy viszonylag szabadon kezelték a fordítást a magyar szinkron felvételekor.
Igen, bekerült néhány érdekes félrefordítás a sorozatba, például az egyik epizódban az érsek hímzett bálnát és urasági tűzálló mellényt árusít az aukción, amin talán fenn sem akadnánk, de ha az ember utánanéz, akkor kiderül, hogy a hímzett bálna eredetileg kitömött csuka volt, az urasági tűzálló mellény pedig felfújható mentőöv. Az ilyenekre én is rávilágítottam a könyvben, ahogy rengeteg olyan étel-félrefordítás is előfordult, ahol egész egyszerűen nem létezett rá magyar kifejezés. Én különben abban a hitben nőttem fel, hogy valakinek a házában vették fel a belső jeleneteket, pedig sokkal kevesebbet forgattak a sorozatban szereplő villában, mint stúdióban. Az épület amúgy nem messze található a Hyde parktól, a Holland Villas nevű utcában. Néhány éve magam is eljutottam ide, és még most is erősen él bennem az a semmihez sem fogható érzés, ami akkor fogott el: úgy éreztem, mintha az életem egy részét ott éltem volna le, és hosszú idő után hazaérkeztem volna. Így vagyok otthon a sorozatban is.
Fejléckép: A Csengetett, MyLord? című sorozat szereplői (forrás: PORT.hu)