Benedek Szabolcs csöndes, makacs író, nem figyelnek a könyveire elegen. De azért évről évre egyre többen. Nekem nagyon tetszenek azok a regényei, amelyek többé-kevésbé önéletrajziak. Például A kvarcóra hét dallama (regény, Libri, 2015). Vannak olyan könyvei, amelyek állhatatos rajongásának eredményei. Benedek még nálam is megszállottabban imádja a Beatles zenéjét és tagjait. Beatles-apokrif (Scolar, 2012), illetve Beatles vágatlanul (életrajz, Trubadúr, 2017). Másik vad szenvedélye a futball, már a második kötetben fejezi ki. Focialista forradalom (regény, Libri, 2013). Ez az elvesztett vébé utáni tömegzavargásról szól, amelyet sokáig agyonhallgattak.
Nemrég jelent meg a Ballada egy csapatról. A ’86-os válogatott története, kiadóként a borítón ez áll: Szenzár. A szanszkrit szó jelentése: titkos és szent nyelv, igen, azonban a belső címlapon megtudhatjuk, hogy a Helikon áll mögötte. A Szenzár – most utánanéztem – sok mindent adott ki az elmúlt egy-két évben, főleg sporttal kapcsolatos könyveket és értékesebb lektűrt. Az én hibám, hogy nem vettem észre.
A foci nem izgat, a Beatles igen.
Ennek ellenére a szerző e két témájú műveinél mindig úgy éreztem, minek egy újabb könyv róluk, van már elég. De csak addig, amíg el nem kezdtem olvasni őket. A Ballada egy csapatról is rabul ejtett, noha az ezüstcsapat a téma, amelyik egy kisiklás (a szovjetek elleni 0–6) miatt nem vált az aranycsapat méltó utódává. Habár a képességeik (Esterházy, Détári, Sallai, Garaba, Disztl Péter kapus stb.), taktikájuk és edzőjük (Mezey György) miatt megérdemelték volna.
Benedek azonban nem csak erről a csapatról írt. Puskáséktól fut neki, s az 1986-os válogatott utáninál végzi. Keresi a választ a nagy kudarcra, s két fő okot talál. 1. A magyar labdarúgás tele van konkrét és szerkezeti bundaügyekkel. 2. A látszat ellenére ahhoz hasonlóan kontraszelektív, amilyen az egész társadalom. És e mondat végére sajnos nem tehetjük oda, hogy volt. Egyre kevésbé. Ó, ez a legszomorúbb.
Maradok őszinte:
Vámos Miklós
A szerző gondolatai
1985. augusztus 17-én, két nappal az után, hogy a Balaton-partot földrengés rázta meg, apám a családi nyaralás során átvitt a tanácsi üdülővel szembeni Siófokra, ahol a városnak a frissen az NB1-be jutott csapata azt a Bp. Honvédot fogadta, amely a gerincét adta annak a válogatottnak, amely az előző egy évben, nemegyszer káprázatos játékot nyújtva, kijutott a ’86-os mexikói világbajnokságra. A pestiek simán nyerték a találkozót. Nemcsak a siófokit, hanem aztán a bajnoki meccsek többségét is.
Másfél hónappal a világbajnokság előtt – és pár órával a csernobili atomerőmű-robbanás után – a Honvéd játékosai (köztük a válogatottnak a Mexikóba készülő sztárjai) azt is megengedhették maguknak, hogy eladják az utolsó bajnokijukat. Nem csak a futball skizofrén:
az utolsó pártkongresszus és egypárti választás évében állami és pártvezetők Bécsbe jártak ki teniszezni.
Egyiket nem tudjuk a másik nélkül érteni, a miliő is benne van tehát a könyvben. De hogy hova jutottunk 35 év alatt? A kérdés költői.
Benedek Szabolcs
A fejlécképben szereplő fotó Erdélyi Gábor munkája.