Van egy nő. Valamilyen. Nők sorakoznak az oldalakon, emberek, nem tipikusak, nem egyedülállóak, rajtuk és helyzetükön keresztül száz és száz férfi is előbújik, és én, az olvasó rajtuk, és általuk mindannyiunkon nevetek. Nevetek, ha néha csak nagyon mélyen is, hogy valóban, mennyire egyszerűen megfogalmazható az a nagyon összetettnek megélt valami, amit életnek - de leginkább - magánéletnek hívunk. A könyv varázsa pont az, hogy nem ismerek magamra konkrétan, de mégis minden leírt nőt meg akarok érteni, keresem a magyarázatot - tipikus nő -, hogy az illetékes (a könyvben mintha csak egy eset lenne, számmal jelölt) nő, hogy kerülhetett ide, miért így viselkedik.
Sose jutok eredményre, mégis mindig megpróbálom. A saját magyarázat is az lesz, ami a sorok mögött végig meg is van fogalmazva, és nagyon egyszerű. Van ez így. Majd máskor, mással lehet, máshogy lesz. De éppen így van ez. Azért mindig megpróbálom, hátha nincs igazam.
Esterházy Péter: Egy nő (Magvető, 2005)
hírlevél
