Engem azzal kényszerítettek vallomásra, hogy kést vertek a fejembe
– ez a Nagy Lajos-mondat Szilasi László naplóregényének mottója. A testi szenvedés beszédre késztet, és mint annyiszor a magyar irodalomban, ez a beszéd akár gyógyíthat is.
Szilasi Lászlót nagyjából két éve láttam testközelből, de nem író-olvasó találkozón, hanem egy aluljáróban. Kopaszra borotvált fejjel, hatalmas, csuhaszerű köpenyben haladt céltudatosan egyik kijárattól a másikig, valószínűleg jobban megbámultam a kelleténél, mert ő is megbámult engem. Ott voltunk, az író, az olvasó, és az előző, A harmadik híd című regényének hősei, a hajléktalanok az aluljáróban.
Az is lehet, hogy nem ő volt, hanem összetévesztettem valakivel. Akkortájt olvastam a regényt, és ha csak odaképzeltem, hát annak is megvolt az oka. Aztán Szilasi felment a lépcsőn, fel a fényre, már ha annak lehet nevezni azt az újpesti szürkületet. Lehet, hogy akkortájt írta a Luther kutyáit, amit most a kezemben tartok.
A szerző csendes, de kérlelhetetlen stílusáért becsülhető és szerethető író: A harmadik híd című, már említett regényében egy hajléktalanná váló férfi történetét írta meg, amelynek gondos, pontos nyelvezete utat nyitott az olvasó számára ebbe a világba, azokhoz az emberekhez, akik „a nyitott kapukon is kívül maradtak”. Az Amíg másokkal voltunk című könyvében három író, Babits Mihály, Bessenyei György és Jókai Mór történetét írta meg, akik életük más és más szakaszában, de ugyanazzal az idegenséggel szemlélik az őket körülvevő világot.
Felzárkózni, csatlakozni, együtt lenni, együtt érezni és együttérezni nehéz, leszakadni, elkallódni, eltávolodni annál könnyebb
– mintha ezt a gondolatot járnák körül Szilasi említett regényei. „A kiilleszkedést néhány hét alatt megoldottam egyedül” – mondja A harmadik híd hajléktalanná váló főhőse.
Szilasi László (Fotó/Forrás: Csabai Máté / Fidelio)
A Luther kutyáiban a leszakadás jóval mélyebb: az ember saját magáról szakad le. Pillanatok alatt elveszik az, amitől az ember ember, ami évezredeken vagy évmilliókon keresztül fejlődött. Elromlik az a testrész, amely olyan nagy és bonyolult, hogy az anyaméhben nincs is helye kifejlődni: az agy.
2015 elején váratlan helyzetbe kerültem, nem működött az agyam
– így kezdődik ez a regényszerű napló, amelynek küldetése, hogy visszaszerezze azokat a napokat, amelyek kiestek egy agydaganat miatt rátörő roham következtében. A szerzőt megoperálták, rövidesen felépült, és ezt a folyamatot írta meg.
Adódik a kapcsolat Karinthy Utazás a koponyám körül és Esterházy Hasnyálmirigynapló című regényeivel. De miközben Karinthyt legalább annyira érdekli a vele történt események orvosi aspektusa, a Szilasi-könyv beszélője inkább a humánummal törődik: aggódik, hogy elveszti a kreativitását, az absztrakcióra való készséget, az írás tehetségét. Mert Karinthyé „más ügy volt” (115), ő ébren volt a műtét közben is, ez a könyv pedig éppen a tudat visszaszerzéséért harcol. A könyv írásának aktusa küldetés az emberért. Amiről pontosan nem tudjuk, hogy micsoda. Lehet, hogy az életünk csak urulógiai incidens (29). De lehet több:
El nem mesélhető történetekkel vagyok tele. Ezekről az el nem mesélhető történetekről néha azt gondolom, hogy ez vagyok én. (92)
Mert miközben a kórházban a testét gyógyítják – sőt, ott „nem marad az emberből semmi, csak a teste” (103) –, az ember feladata visszaszerezni azt, ami többé teszi annál, hogy evés, ürítés. De amikor olyan nehéz, ha még ez sem mindig működik: „Kimész, megpróbálod, nem megy.”
Szilasi László: Luther kutyái (Fotó/Forrás: Csabai Máté / Fidelio)
„A szenvedésem magam volt az imám” (252) – olvassuk a könyv zárószakaszában. Ide kapcsolódik a cím is: Luther asztali beszélgetéseiben úgy ír, hogy szeretne úgy imádkozni, ahogy Tökfej nevű kutyája a felé nyújtott húsdarabra szegezi a szemeit. „[F]elavatott a betegségem” (155) – írja a regény; a beszélő, mint egy húsra éhes kutya, a szemeit Istenre szegezi. Mert ha nincs is, érdemes benne hinni, hogy van – ahogy Pascal vélte. Különben „kinek a tekintete előtt is élünk, kinek tartozunk elszámolással”? (252)
Szilasi László úgy beszél saját betegségének napjairól, hónapjairól, hogy közben az egész életéről beszél, s úgy beszél az életéről, hogy az emberről beszél. Hangvétele hol fanyar, hol a kételkedőé, megindító, de sohasem tolakodó. Élvezi a fekete humort, megmutatja a kitárulkozás kényelmetlenségét, megaláztatását. Egy vallomásregény abból a korból, amikor a lelki tartalmat soha nem látott mértékben tartja fogva a fizikai test, az ész kizárólagossága. Az elbeszélő érdekes helyzete, hogy akkor kísérli meg kimondani, amit soha sem tudott még így, amikor majdnem elveszik tőle annak a képességét. Az utolsó utáni szó jogán.
Magvető, 2018. Bolt >
hírlevél
