A Paradicsom dramaturgiája látszólag nagyon hasonló az előző két részhez: Dante, elemelkedve a földi élettől, megpróbálja megmutatni a halandó számára nem látható túlvilágot, ám utazása ezúttal a Pokoltól és Purgatóriumtól eltérően nem a földhöz, sokkal inkább az éghez kapcsolódik.A Paradicsomban körülnéz, felismerni vél alakokat, végül pedig Istent kívánja látni.
Leírása – melyet ezen az estén Cseke Lilla Csenge és Bánki Mihály Dániel tolmácsolt a hallgatóságnak – olykor ködös, a szerző sokszor nyúl ahhoz a szerzői trükkhöz, hogy szabadkozik a látottak miatt: elmondása szerint olyan katartikus az élmény, hogy azt nem lehet szavakba önteni. Aztán mégis megpróbálja, az alapoktól kezdve a hely leírását.
„A Paradicsomot úgy kell elképzelni, mintha egy stadion lenne”
– mondta Nádasdy Ádám, részletesen elemezve az alaphelyzetet. Az általa felvázolt kép szerint Dante a küzdőtér közepéről tekint a lelátón helyet foglaló lelkekre, akik hierarchikus rendszerben ülnek, a feljebb ülők közelebb vannak Istenhez.
Ezen a helyen kevesen vannak, akik rögtön helyet kaptak ebben az időtlen és súlytalan világban, a legtöbben a Purgatórium tisztítótermeiből kerültek át (Nádasdy felhívja a figyelmet, hogy a Purgatórium Danténál nem a büntetés helye, innen az emberek csak a Paradicsomba juthatnak). Minden réteg képviselteti magát, történelmi alakok is, külön leírást kap többek között Justinianus császár, Ráháb, a jerikói prostituált, Statius, a latin költő, illetve Dávid, a zsidó király.
Ezen a helyen mindenki üdvözült, de vannak üdvözültebbek”
– magyarázta a jelenséget a fordító, mely szerint egy prostituált is bebocsáttatott, de nem látni a képzeletbeli lelátón egyházi főméltóságokat. Nádasdy Ádám fordítása igyekszik a lehetőségekhez képest szöveg- és gondolathű maradni, ezért az is magyarázatra szorult, hogy miért zsibonganak az egyik szektorban különböző korú gyerekek.
„A Paradicsomban van gyerek-szekció”
– mondta a fordító, kitérve rá, hogy Dante korában kétféle nézet létezett: az egyik szerint mindenki ideális formában létezik a túlvilágon, míg a másik szerint – és az Isteni színjátékban ez az elfogadott – a halál pillanatában meglévő arc és test lesz az örök élet formája.
De milyen Dante Istene? – merül fel jogosan a kérdés, hiszen a szerző olyan részletesen írja le a látottakat és a helyet, ahol járt, hogy amikor lépked felfelé a lépcsőn az Úr felé, az olvasó önkéntelenül is pontos személyleírást vár. Ilyennel azonban a Paradicsom nem tud szolgálni, mert azon túl, hogy jó szándékkal figyelmeztetik a szerzőt, el ne veszítse az eszét a látottaktól – ettől Dante az olvasót is szeretné megkímélni –, a fény és az Isten látása el is vakítja az utazót. Tükörképet lát (illeszkedve a Biblia azon passzusához, mely szerint Isten a saját képére teremtette az embert), és távoznia kell a földre.
A Paradicsomot az előző két részhez hasonlóan a 33. ének végén Dante egy nap-csillag párhuzammal zárja.
„Azt a megnyugvást akarja érzékeltetni az utolsó néhány sorban, hogy mindannak ellenére, amin keresztül ment, úgy látszik, Isten gondoskodik róla, hogy nyugodt lelkülettel folytassa lent a földön, szeretetben. A szeretet az, ami körül minden forog” – mutatott rá Nádasdy előadása végén.
A Magvető Kiadó gondozásában november 8-án tanulmánykötet jelenik meg A csökkenő költőiség címmel, melyben Nádasdy Ádám ír Shakespeare- és Dante-fordításainak kérdéseiről, a más nyelven történő fordítás/újraírás nehézségeiről, illetve a műfordítói gyakorlatról. A kötet a kiadó oldalán már előrendelhető.
Fejléckép: Nádasdy Ádám (forrás: jegy.hu)
hírlevél
