2006-ban jelent meg első regényed, a Párnakönyv, ami azonnal bestseller lett. Magasan jegyzett szociológusként, sikeres politikusként miért kezdtél szépirodalommal foglalkozni?

Nagyon sokat köszönhetek a szociológiának, különösképpen a most 91 éves Ferge Zsuzsának. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a Szabó Ervin Könyvtárban éppen most indítottunk egy Ferge Szabadegyetemet, ahol néhány napja tartottam előadást az 1989-ben indult Esély című társadalompolitikai folyóiratról, amelynek az alapító főszerkesztője voltam. Így utólag visszaidézve, akkoriban kezdtem el érezni, hogy a szociológia nyelve száraz, sokszor nagyon érdekes, de semmiképp sem érzelmekkel telített.

Lévai Katalin (Fotó/Forrás: Óbudai Társaskör)

Még nagyon fiatal voltam, alig harminc, és egyszerűen nem mertem a szöveget, amit írtam szépprózának nevezni, inkább azt mondtam rá, hogy érzelmi szociológia. Ez valójában mankó volt, amit csak saját magam számára használtam. De az biztos, hogy nem tudnék ma olyan társadalmi és történelmi közegbe ágyazott személyes történeteket írni, mint amilyeneket írok, ha nem lettem volna korábban szociológus. Erre a tudásra szükségem van, ebből táplálkozik az irodalmi munkásságom. Azt vallom, hogy nem írhatsz úgy az egyénről, hogy közben nem írsz a történelemről, amelynek ő a része.

Mikor merted először megfogalmazni magadnak, hogy amit írsz, az már irodalom?

Az első könyvem, a Párnakönyv és más mesék után, 2006-ban. Akkor, amikor éppen a politikai pályám csúcsán voltam. A miniszterséget váltottam az Európai Parlament képviselőségére és a jogi bizottság alelnöke lettem. Ez egy elég érdekes ellentét volt, de valószínűleg éppen erre volt szükségem. Miközben mások sürögtek-forogtak, esténként partikon vettek részt,

Így született meg életem nagy szerelmének története, egy szerelem anatómiája. Ebben egyébként, ha hiszed, ha nem, Annie Ernaux írásai segítettek, akinek a könyveit akkoriban kezdtem olvasni. Nem vagyok annyira elragadtatva tőlük, mint amennyire most divatba jöttek, de az biztos, hogy valamit nagyon tud: a személyes, apróságokban, részletekben ábrázolt női sors megjelenítését. Tőle tanultam meg azt is, hogy merjek őszintén magamról beszélni. A könyv sikeréhez persze az is hozzájárult, hogy politikus voltam. A 2000-es évek közepén valahogy nem volt még elfogadott, hogy a politikus is ember és lehetnek érzelmei. Tudatosan egy nagyon visszafogott, decens, ugyanakkor abszolút határozott álláspontot képviselő politikusként jelenítettem meg azt a személyt, aki az esélyegyenlőségi miniszter volt, de mögötte ott volt egy sérülékeny és érzelmes nő. És ez az érzelmes nő egyszer csak napvilágra jött, és ez nagyon sokakat meglepett.

Ma mi az elsődleges prioritás? Hogy mutatkozol be?

Író és szociológus.

Milyen témák izgatnak, hogyan találod meg a történeteidet?

Általában a családtörténetek izgatnak. Mindig személyes történeteket írok, például a saját családomról. Minden munkámat hónapokon vagy akár éveken át tartó komoly kutatás előzi meg, mert a könyveim miközben személyes sorsokat és életutakat mutatnak be, egyben társadalomtörténeti regények is. A Bábel-Budapest a monarchiabeli Budapestet jelenítette meg úgy, hogy közben a dédszüleim, nagyszüleim, majd a szüleim életét meséltem el. Ahhoz, hogy ez hiteles legyen, hogy rekonstruálni tudjam többé-kevésbé egy család életét, ismernem kell a kort: hol éltek, hogy nézett ki a lakásuk, milyen szomszédok, barátok vették körül őket, mi volt a foglalkozásuk. Szociológiai tényekkel dolgozom. Ha ezeket tudod, akkor már sok mindent tudsz a családod életéről, hiszen tisztában vagy vele, hogy milyen társadalmi-kulturális közegben mozogtak. A zongora, amit itt látsz, a nagymamámé volt, a mamám és a három fiútestvére ezen játszott, gyakorolt. Apu hegedűművésznek készült, Weiner Leónál tanult kamarazenét, anyu zongorázott, egész életükben együtt kamarazenéltek. Ránézek a zongorára, és ez egy történet. Tavaly jelent meg a Szavanov Emil cukrászmesterről szóló könyvem, a Tűzmadár. Az Arcanumon, ami igazi kincsesbánya, találtam vagy kétszáz cikket róla. Soha nem tudtam, hogy a nagynéném férje ilyen híresség volt. És képzeld, rátaláltam egy olyan képre is, ahol a mamám 18 éves lányként ül a zongoránál és a Szavanov dzsessz-bandben játszik. Anyu soha nem mondta el nekem, hogy a nagybátyja zenekarában valaha is zongorázott. De ott volt egy 1930-as fényképen! Most fejeztem be a szegedi Reök család történetét feldolgozó regényt, amit hasonlóan a Szavanovékhoz, a családtagokkal együtt kutattunk, és ez egészen fantasztikus pluszt élményt adott a munkához.

Ebbe a sorba hogyan illeszkedik a Krúdy történet?

Lévai Katalin: Krúdy Rózsája - Egy kurtizán írónő története (Fotó/Forrás: Lira.hu)

A téma szó szerint a szófán hevert. Az interneten láttam meg egy szófán ülve ezt a gyönyörűséges nőt, Madame Rose-t. Méltóságteljes pózban helyezkedik el egy múlt századfordulós képen egy nő, akiről elsőre csak azt láttam, hogy tartása van, hogy valamit képvisel, még nem tudom pontosan, mit, de nagyon érdekel. Ez a fénykép indította el ezt a regényt. Elolvastam az önéletrajzát, amit kifejezetten jó írásnak tartok. Kiderül belőle, hogy 16 évesen Pilisről szöktette meg egy katonatiszt. Ezért hívják Pilisy Rózának. Egy éjszakát töltött a tiszttel egy ócska hotelben Pesten, a férfi lelépett és ott hagyta ezt a lányt egy szál ruhában, pénz nélkül, egy idegen városban. Nem ír arról, hogy ezután mi történt vele, de ismerve az akkori Pestet és a nők helyzetét, sok mindenen mehetett keresztül, sok fizikai erőszak és bántás érhette. Azt tudjuk, hogy a Szervita téren egy virágboltban lett eladó. Oda jártak a korabeli arisztokraták és politikusok, hiszen az üzlet két lépésre volt a parlamenttől. Az akkori divat szerint a férfiak virágot tűztek a gomblyukukba, így aztán az összes arisztokrata megfordult a boltban Batthyánytól kezdve a Szapáry és Esterházy grófokon át Apponyiig, mindenki megismerte ezt a hosszú, fekete hajú, telt alakú csodaszép lányt. Én hozzá költöttem, hogy nyilván a Szervita téri virágárus nő segítette őt és tanította meg egy csomó dologra. Róza okos, ügyes nő volt, arisztokrata szeretőivel vetetett magának egy házat a Magyar utcában, amit jó gazdaasszony módjára működtetett. Így lett itt egy luxus bordély és egy irodalmi szalon, ahol egyszer csak megjelent a 17 éves Krúdy (akit imádok) Nyíregyházáról, kis bajusszal, félrecsapott kalappal, mint egy cigány legény, 198 cm magasan. Azonnal Róza rajongója lett a köztük lévő huszonegy év korkülönbség ellenére.

Krúdy kedvelte az idősebb asszonyokat. Első felesége 9 évvel volt idősebb nála. Olyan mély barátság lett az övék, ami aztán életük végéig kitartott. A könyv egyébként úgy indul, hogy Krúdy ül az óbudai szobájában magányosan, totál elszegényedve, alkoholistán, depressziósan, írja a nekrológot Rózáról és közben végiggondolja kettejük életét. Rózát nagyon sok könyvében megjelenítette, például A vörös postakocsiban és a Szindbádban. Megírta fiatalnak, öregnek, rengeteg féle alakban, mint minden nőt, akit szeretett: az első feleségét, Spiegler Bellát, Marinovics Jolánt, az Ó utcai Kakasos ház madamját, a második feleségét, Várady Zsuzsit. Közben pedig megköltötte Budapest mítoszát, mert – ugyanúgy, mint Pilisy Róza – szecessziós ember volt, aki valójában a múltban élt.

amit Krúdy hatalmas fantáziával teremtett meg. De fontos volt az is, hogy Róza tehetséges író volt, mert Krúdy ki nem állhatta a tehetségtelen nőket. Például az első feleségének, az amúgy újságíróként tevékenykedő Spiegler Bellának megtiltotta, hogy írjon. Valóban elég gyengécske szerző volt.

Támogatta Rózát az írásban?

Nem kellett támogatni. Elég volt, hogy Krúdy elismerte a tehetségét, a tisztességét, az emberségét és a sikeres üzletasszony mivoltát. Nagyon érdekes, ahogy a két élet párhuzamosan egymás mellett fut, és teljesen ellenkező pályát ír le. Miközben Krúdy művészileg kiteljesedik – fokozatosan nagyszerűbb és mélyebb lesz – és egyre inkább képes önmaga mítoszát is megteremteni, közben emberileg rommá válik, kapcsolatait lerombolja és boldogtalanná teszi minden feleségét. Madame Rose írói pályája elhal, viszont emberileg csodálatosan kiteljesedik. Amikor 1914-ben kitör az I. világháború, abbahagyja a bordélyház működtetését, Madame Rose-ból Róza asszony lesz és visszamegy Pilisre, ahol a saját házát hadikórházzá átalakíttatva sebesülteket ápol.

Rózának nem lett családja, gyerekei?

Magánéletéről annyit tudunk, hogy volt egy szerelme, egy végtelenül tehetségtelen, jellemtelen, gonosz író, Pekár Gyula, akit Karinthy Frigyes nemes egyszerűséggel hatpekárnak nevezett a hatökör megfelelőjeként. Ő volt az, aki Krúdy pályáját tönkretette a Tanácsköztársaságban viselt szerepe miatt. Pekár irodalmi potentát volt, nem engedte Krúdyt megjelenni, tulajdonképpen listára tették, az utolsó évei kétségbe ejtőek voltak, és nagyon korán, 54 évesen meg is halt.

Mellbe lőtte magát egy picike pisztollyal, de a fűzőjében megakadt a golyó, így nem okozott semmi kárt. Ezek a klisék, mint a katona szöktetés, szerelmi bánatból elkövetett öngyilkosság amúgy benne voltak a korban, Krúdy is úgy viselkedett, ahogy akkoriban egy művészembertől elvárták: ivott, kuplerájba járt, szeretőket tartott. Egy igazi anti-Midász király volt egyébként, mert a pénz mind kifolyt a keze között. Megkapta, abban a pillanatban elköltötte, kész. Úgy halt meg, hogy egyetlen fillérje nem volt, még a villanyt is ki akarták kapcsolni a lakásában, mielőtt meghalt.

Krúdy Gyula 1929-ben (Fotó/Forrás: Wikipedia)

Hogy keveredik a regényben fikció és valóság?

A fikció akkor hiteles, ha valós tényeken alapul. Hónapokig olvastam korabeli dokumentumokat, újságcikkeket, visszaemlékezéseket, amíg készültem az írásra. Tehát a regény pontos tényekre épül, de miután nem voltam ott, nem tudom, hogy amikor Heltai belépett a szalonba, mit mondott Rózának, vagy miről beszélgettek Krúdyval, a valóság réseit nyilván fikcióval kellett kitölteni. De a szereplők jelleméből, a társadalmi miliőből, a háttérből sok minden kikövetkeztethető. 

Azért ez egy nagyon vékony határmezsgye, mert miután hiteles és pontosan adatolt dolgok vannak benne, az olvasó hajlamos lehet elfogadni tényként azt is, ami fikció.

Krúdynak van egy zseniális mondata, miszerint egész életében nem írt mást, csak színhazugságokat. A könyv fülszövegébe ezért ezt írtam: „Ha Krúdy Gyula egy pillanatra lejönne közénk a mennyből, bizonyára azt mondaná: Édes lányom, nem egészen úgy történtek a dolgok, ahogyan megírtad... de akár így is történhettek volna. Végül is én sem írtam mást egész életemben, mint színhazugságokat, amelyek mögött azonban mindig ott volt a színigazság.”

Az írás nyelvezetében is törekszel a hitelességre?

Maximálisan. Olyannyira, hogy volt, amikor a szerkesztő kifogásolta a szöveget, mondván, kicsit sok. Mondtam, bocsánat, de ez Krúdy. Egy idő után megtanultam Krúdyul írni. Nem szeretem, amikor az írók egy múltban játszódó regényben nem korabeli, hanem mai nyelven írnak, mert azt mondják, a mai olvasóhoz mai nyelven kell szólni. Én nem hiszek ebben.  Megtanulom azt a nyelvet, amit az adott korban használtak. Szecessziós ember vagyok, mint Krúdy és Madame Rose, ezért

és nem vagyok hajlandó lemondani róla azért, mert az most nem divat.

Szerző: Spilák Klára

Fejléckép: Pilisy Róza az 1880-as években (Fotó/Forrás: Óbudai Társaskör)