Dávid király története és a sokszor fiktív jelenkor kapcsolódik össze a regényben, melyben erőteljesen ott vannak a saját és a családi történetek is. Van benne egy utalás – ott Ásás címen – édesapád, Konrád György Ásatás című posztumusz regényére. A könyved szintén egyfajta „ásatás”, az emlékek feltárása. Mennyiben adta ez a regényed kiindulópontját?

Több könyvét olvastam apámnak, az Ásatást pont nem, inkább a valós találkozásaink voltak a meghatározóbbak. Egy beszélgetés alkalmával elmesélte, hogy szeretne írni egy könyvet Dávid királyról, és jó lenne eljutni Izraelbe, hogy behatóbban tudja tanulmányozni az életét. Végül valamiért mégsem írta meg, nekem viszont többek közt innen jött az ötlet, hogy ezt folytassam helyette.

A két korszak, a két történet egymásba ölelkezik, olykor akár egy mondaton belül is. Rímelnek egymásra, kiegészítik egymást, ahogy a két történet szereplői is.

Ez a folyamatos egymásra rímelés adja a könyv szerkezetét, legtöbbször valamilyen asszociáció kapcsolja össze a jeleneteket, amelyek remélhetőleg az olvasás során komplett egésszé állnak össze az olvasó számára.

A jelen szereplőinek keresztneveit megcseréled a szereplők között. Játék? Ki az apa-figura a Dávid királyban?

A nevek megcserélésével – apámé a bátyáméval, anyámé pedig a húgoméval – egy olyan többletjelentés kerül a környezetbe, ami nekem extra játékteret ad. A nevekhez tulajdonságok is csapódnak, a belső játékból indulva, az újraosztott felállásokban már az olvasó számára is befogadható izgalmak születnek. Másfelől, a névelvétel és -csere egyfajta leszámolást és átörökítést is jelent. Könnyen bele lehet nőni a szülők tulajdonságaiba.

Konrád József (Fotó/Forrás: Neogrády-Kiss Barnabás)

Konrád György sokszor írt a zsidósághoz kötődő viszonyáról. Dávid király történetének beemelése gesztus is volt egyben?

Számomra is fontos a zsidóság, de még fontosabb a hatalom témája, amely nagyon erősen jelen van Dávid király történetében, akár Saulhoz, az apósához, vagy a fiához, Absalomhoz fűződő viszonyában. Sok, a gyerekoromból ismerős momentum jelenik meg ezekben a történetekben, amiket aztán a bibliai szálban igyekszem kibontani, alaposan eltúlozva ugyan, de talán épp ez a túlzás az oka, hogy a szóban forgó történetek mesésebbek, ezáltal számomra is kezelhetőbbek.

A gyászmunkát, az apa-fiú kapcsolatot, ami sokszor nehéz is volt, megkönnyíti, ha egy távolabbi nézőpontból próbálod kibontani?

Attól, hogy a bibliai elemek egyetemlegesek, átszivárog a regény karaktereibe is egyfajta folytatólagosság. Feltámasztom azokat a történeteket, viszonyulásokat, amelyek fontosak nekem. Ettől a regényben a visszahozás, a felélesztés éppen olyan erősen jelen van, mint a búcsú és a távolságtartás.

Az autoritás kérdése azért izgalmas, mert ott van az apa-fiú viszonyban, de ezek a hatalmi kérdések túlnőnek az egyén szintjén. Küzdelmek a saját szabadság megteremtéséért?

A könyvben erősen megjelenik az apa-fiú küzdelem, amely különböző mértékben ugyan, de átjárja azokat a vívódásokat is, amelyek már az enyémek. Akár a szakítással induló lavina cselekménye, vagy a pszichiátriai jelenet, tágabb értelemben véve, már valóban az életkezdést, a szabadság lehetőségeit ábrázolja.

Miközben emléket állít az apának, a beszélő én, az alteregó saját magát is felépíti ezekből az emlékekből, foszlányokból, történetekből. Mennyire kellett mélyre fúrni a saját személyes történeteidben?

Sok emlék a felszínen lebegett, ezek jó kapaszkodóként szolgáltak, hogy mélyebbre is elérjek. A keresgélésnek ez a formája különösen élvezetes, nem pusztán az asszociációs játék miatt, hanem azért, mert a felhozott tartalmak számomra is új olvasatát adják a múltnak.

Író apának írással emléket állítani gesztus. Kellett hozzá bátorság, nem íróként regényt írni?

New Yorkban kezdtem el írni a könyvet, ahol minden annyira más, ott ahhoz is bátorság kellett, hogy lemenjek a sarokra vásárolni, ehhez képest a könyvírás otthonos volt és megnyugtató. Szinte gyerekkoromtól írtam verseket, ugyan legfőként magamnak, de attól még a szavak közt biztonsággal mozgok. A behajtónál az elejétől tudtam, hogy szeretném, ha más is látná, ami valahol persze ijesztő, de

Konrád József (Fotó/Forrás: Neogrády-Kiss Barnabás)

A regény főhőse is ír, elkezdett egy könyvet. Sokat vívódik a születő íráson, s hol a testvérének, hol egy barátjának mutatja meg. Így a regényen keresztül szinte végigkísérhetjük a születő művet, a róla való gondolkodást, a kétségeket.

Az irodalomhoz való viszonyom elég sajátos,

mindenesetre megmaradt velem most is ez a szokás. Időnként azon kapom magam, hogy kiteljesedik egyfajta tudat alatti irodalom- vagy még tágabb értelemben művészetellenességben. Ezt a kívülálló, és mégis írásba visszakényszerülő állapotot szívesen mutatom be, mert sok humor forrását adja.

Nehéz volt egy ilyen fókuszált családban gyereknek lenni?

Megvoltak a nehézségei, a barátaim úgy mondták, hogy én vagyok a fekete bárány a családban. Sok szempontból az is voltam, mert inkább focizni mentem ahelyett, hogy kívülről megtanuljak pár Rimbaud-t, amit viszont a bátyám előszeretettel művelt. De előnye is volt ennek az állapotnak: meg tudtam élni, hogyan lehet egyedül kiteljesedni valamiben és megőrizni a saját szemléletmódomat.

Írás közben foglalkoztatott-e, hogyan reagált volna a könyvedre édesapád, Konrád György, ha még olvashatta volna? Mit gondolsz, megmutattad volna menet közben, kértél volna tanácsot?

Sokáig azért nem mutattam meg a verseimet másoknak, mert túlzottan féltem a kritikától. A szörnyű és a csodálatos mércéje közt valahogy a mi családunk ítéletrendszerében nem sok árnyalat létezett. Ez otthagyta a súlyát az önértékelésen. Apám halála után úgy éreztem, rám marad az írás, hogy ebben már a magunk módján együtt vagyunk, nem kell megmutatni, tudja, hogy csinálom, ahogy tudom.

A könyv megírása hiánypótlás, csökkenteni a távolságot?

A könyv egyfajta utánanyúlás, megszólítás, egyszemélyes párbeszéd, aminek mindkét oldalát én írom. Jólesett a félbeszakadt kapcsolatunkat valamilyen módon folytatni.

A könyv címadó figurája, a behajtó – aki valóban behajtásból él – erre is magyarázat? Behajtani az emlékeket, az elveszett válaszokat, ami az életében elmaradt?

Igen, az elmaradt vagy a megismételni kívánt viszonyulások behajtása végigvezeti a cselekményen a főszereplőt, akinek sokszor esze ágában sincs továbbmenni.

Konrád József: A behajtó (Fotó/Forrás: Líra Zrt.)

Kiemelt szerepe van a helyszíneknek, gyerekkorodnak ismert tájai ezek, Hegymagas, a II. kerület. Otthonosság és otthontalanság is. Ezek a helyek mit jelentenek számodra?

Nagyon erősen tudok helyekhez, belső terekhez kötődni, nem hiába építészet a tanult szakmám. Ezekről írni is kifejezetten szeretek, tulajdonképpen a könyvet is úgy kezdtem el, hogy vége lett az első önálló belsőépítészeti projektemnek, volt valamennyi szabadidőm, és további munka híján azt gondoltam, hogy folytatom a tervezést, csak szavakkal, és egy picit több élettel. Gyerekkoromban minden nyarat Hegymagason töltöttünk, rengeteg emlék köt oda, vadregényes világ, jó benne elveszni.

Írod a második könyvedet. Az építészet, az eredeti szakmád hátrább fog lépni?

Most az építészet nagyon beindult, van egy kis stúdióm, és sok izgalmas projektem. Nem fogom abbahagyni a tervezést, már csak azért sem, mert valamiből meg kell élni. Emiatt persze kevesebb idő jut írni, de ez talán nem is baj, mert így van lehetőségem feltöltődni írnivalóval.

A belsőépítészi gondolkodásod, nyelvhasználatod hasonlít az írásban használt nyelvhez?

Szerintem nagyon hasonlítanak egymásra, a mondatok megkomponálásánál sokszor érzem éppen azt a fajta építkező, szerkesztő dinamikát, rétegzettséget, amit egy tér kialakítása közben szoktam. Ugyanakkor mindkét területnek megvannak a határai, könnyebben, nyugodtabban mozgok az építészetben, de mégis leginkább az írás közben tudok kiteljesedni.