A regény szakít a korábbi témáiddal és helyszíneddel. Mi az oka a váltásnak?

Én nem látom másképp a világot ebben a Verában attól, mert ez nem alanyi könyv, de bizonyos szempontból mégis is az. Nem abban az értelemben, hogy Flaubert-t idézve szellemeskednék: „Bovaryné/Vera én vagyok.” Egyáltalán nem, de

Ezek a mániáim nem múltak el. Ahogy ez a regény látja a világot, amilyen értékrendje van, az is illeszkedik ebbe a sorba, attól függetlenül, hogy ez nem falun játszódik.

Miért pont Szegedre esett a választásod?

Egy vidéki városra volt szükségem, aminél fontos volt, hogy a centrumtól különbözzék, mégis nagyváros. Másfelől viszont olyan hely kellett, ahol van szimfonikus zenekar, színház. Szegedet ismerem, szeretem, oda jártam egyetemre. Békéscsabát most nem tudtam használni, túl karakteres: szlovák alapú város, és paraszti kultúrára épül – teljesen másfajta választás lett volna.

Grecsó Krisztián: Vera (Fotó/Forrás: Magvető Kiadó)

Mennyire ástad bele magad a város történetébe?

Utánaolvastam, aminek kellett: onnantól kezdve, hogy mi volt az úttörőcsapat neve, egészen odáig, hogy a Napsugár áruház mikor nyitott, és hogyan. Túlzásba nem vittem – már csak azért sem, mert arra vigyáznom kellett, hogy mindezt egy kislány szemén keresztül látjuk.

Csak annyira lehetett fontos az, hogy a szocializmusban élünk, vagy hogy milyen a technika, amennyire ez egy 11 éves lánynak számít. Természetesen neki a barátnő, az osztály, a szerelem, a szülők ügyei vagy a lovas torna fontos.

Ezt mindvégig igyekeztem tartani. Ne abban gyönyörködjék az olvasó, hogy ejnye, de szorgalmasan levéltáraztam! Annál jóval többet kikerestem, mint ami a könyvbe bekerült. De semmi olyasmivel nem akartam terhelni, ami a kislány szempontjából nem fontos, mert akkor megbomlik a szöveg szövete.

Meglepően fiatal főszereplőt választottál: Vera csak 11 éves.

Hogyne, hiszen az a legfontosabb dolog, hogy ez a szerelem túl korán jön. Van valami, ami egyébként nagy és szép dolog, de itt kilöki Vera életét a megszokott mederből. Ez az új élet egy csomó titokra, rejtélyre és elhallgatásra derít fényt, és elindul valami olyasmi, amit nem is biztos, hogy ennek a kislánynak kellett volna elindítani. Az viszont biztos, hogy nem őneki kellene a hátán vinnie, egyenesben tartania.

És eldől, hogy fel bírnak-e nőni a feladathoz, elbírják-e ezt a súlyt, vagy nem.

Grecsó Krisztián (Fotó/Forrás: Valuska Gábor)

A család pedig épp kímélni akarja a kislányt…

A nyolcvanas években az volt a pedagógiai álláspont, hogy egy örökbe fogadott gyerek esetében ne mondják el neki ezt a tényt. Így megkímélik attól a tehertől, attól a krízistől, hogy megtudja, őróla valamilyen ok miatt a vér szerinti szüleinek le kellett mondaniuk.

Mert ennek természetesen az lett a következménye, hogy mindenki tudta az adott ember környezetében, csak ő nem.

A titkolózás a családban bárkinek ismerős lehet.

Félünk is, mert az óvodában esetleg elpletykál valamit, és bajunk lesz belőle. Egyébként sem baj, ha a gyereket nem terheljük vele, mert akkor neki nem fáj. Hogyne tudná? Hogyne érezné? Nem hülye, csak gyerek. Érezni fogja az elhallgatások mögötti szünetekből, hogy valami baj van. Ugyanígy folyamatos gyanúval és szorongással érezni fogja, hogy a születése és a származása körül valami nem tiszta.