Kántor Péter úgy hiányzik, hogy egyre inkább velem van, hiszen halála napja óta számos versét láttam a Facebookon, magam is posztoltam olyasmit is, amit régen ismertem, és amire most bukkantam rá a köteteit lapozgatva. A hangját is hallhatom, ahogy a Pimmédián vagy másutt a verseit mondja. Alig két éve még a 70. születésnapját ünnepeltük. Egy életünkkel ezelőtt, a koronavírus előtt. Hirtelen senkivel nem találkoztunk, senkitől nem tudtam, hogy ennyire beteg, és olyan gyorsan telt a lelassult idő, hogy egyszer csak meghalt.
Sokan személyesen ismertük, barátok, kollégák, és most, hogy meghalt, mégis az esik legrosszabbul, hogy nem fogja többé megírni azokat a verseket, amelyek a mi közérzetünket is megfogalmazták, a mi óvatos reményeinket és várható csalódásainkat, de annyi humorral és finom distinkcióval, amitől mégis magunkra ismerünk, hogy tényleg, mi is itt éltünk, mi is ezt éltük. A nagyon is személyes verseiben.
Kántor Péter (Fotó/Forrás: Szilágyi Lenke / Magvető)
Kántor Péter valahogy a rendszerváltás utáni élet nagy költője lett, bár persze előtte is jó költő volt. 1990-ben írta meg korszakos jelentőségű versét, a Megtanulni élni címűt. A kontextus az új kor és a megváltozott szabadságérzet és csalódásérzet. „Most, hogy megszűnt a két világrendszer csatája, / ledőltek a falak, / kinyíltak a kapuk, / s tapsolhatunk, / hurrá, nem sikerült egy jobb világot építenünk, / nekünk legalábbis nem, / nem igaz, hogy lehet másképp is, / velünk legalábbis aligha, / most, hogy felszabadultunk ez alól az egész alól, / a keresztünk alól, / a diktatúránk alól, / a fél életünk alól” – így indul, aztán ott a két szimbolikus kutya, bár meglehetősen konkrét kutyás mozdulatokkal, tehát groteszkül: „két kutya rohan egymás felé a mezőn, / farkuk győzelmi zászló, / orrlikaikban extázis és rémület vegyüléke, / vajon mit találnak majd egymás hátuljában?” Így jut el a feladathoz, amit tíz év különbséggel még kétszer tűz maga elé: „most már igazán meg kell tanulnom élni.”
A lehetőségek és a vállalások, a viszonyok és a döntések sora – végül is mi az élet? – a rá annyira jellemző, izgalmasan szőtt, a témájába újra és máshogy belekezdő, féloldalas lélegzetű, élő társalgást idéző, humorral átitatott mondatokban bomlik ki.
A 2001-es Megtanulni élni – II. kevésbé jókedvű. Hiszen „a ledőlt falak helyén / felépültek az újak”, és „hurrá, sikerült feltámasztani a múltat”, „számolok százig vagy ezerig, / hogy megőrizzem a hidegvéremet, / a humorérzékemet” – a személyes korhangulati jelentés egybeesett az olvasók benyomásaival. 2010-ben a Megtanulni élni – III. tónusa ismét sötétebb: „s próbálgatom megőrizni a hidegvéremet, / bár fogalmam sincs róla, hogy csináljam”, „ha mégis elveszíteném (a hidegvéremet), / meg a humorérzékem maradékát, / … / marad-e még esélyem megtanulni élni?” A változások társadalmiak: „ami szégyen volt, nem szégyen megint”, „hálnak az utcán” (utóbbi József Attila-idézet), a derűt felváltja a fenyegetettség érzete, és ez előhívja a lázadást: „nem, nem táncolok úgy, ahogy fütyülnek! / Az ember keljfeljancsi: elesik – feláll, / és megy előre a szegény ürge”.
Kántor Péter személyességében, a magánlétben mindig ott érezhető „a szegény ürge”, bármelyikünk. Verseiben megkonstruált személyisége, személyes identitása egy magányos, olykor társas sétálóé, aki a városban figyel meg részleteket, aki az emberi, olykor politikai viszonyokon töpreng, bosszankodik vagy dühöng. Aki szeretne kutyát, de végül kutya nélkül sétál, hogy aztán a nyomába szegődjön egy valóságos, és azonnal jelképes nagy, fehér kutya.
A gyerekkor nagyon fontos kiindulópont, a helyszínek, a tárgyak ugyanúgy, mint a kíváncsiság, az igazság iránti makacs igény. Feltűnően erős mindvégig a családi kötődés, részben az emlékállítás a holokausztban megölteknek, részben a közvetlen családtagok alakjának megörökítése. Kántor Péter olvasói jól ismerik a nagymamát (őt prózában és versben is megírta, többször is), aki egy háború előtti polgári (zsidó polgári) életformát őriz, és különc vagy hóbortos vagy öntörvényű, vagy integritása van, ahogy tetszik. Alakja az utolsó kötetben is visszatér. Az apát (aki teljesen ellentétes a nagymamával), egy sor megrázó gyászversben írta meg, 1996 őszén (Az erkélyajtótól a fotelig, Utolsó éjszakád, A temetés után, A Margit hídtól az Árpád hídig), talán itt a legszebben, ahol a sztoicizmust a szenvedéllyel állítja szembe:
Ma kézbe vettem
Ma kézbe vettem Seneca Vigasztalásait.
Most vagy soha! – tartottam a kezemben,
de nem nyitottam ki, végül is nem.
Ugyan mire juthatnék Senecával?
Meghalt az apám, mondanám, mire ő:
Na ugye mondtam! Tudtam, hogy így lesz!
Én is tudtam, Seneca. Dögölj meg! Kopj le! –
és visszatettem a polcra. – Ne vigasztalj!
Kántor Péter: Elegendő ok (Fotó/Forrás: Líra Könyv Zrt.)
Hasonlóan megrendítőek a későbbi anya-versek. A Levél anyámnak a nagyon erős Köztünk maradjon (2012) kötet egyik megrázó darabja, a hagyaték felszámolásáról. Ki másnak lehetne az egészet elmondani, mint éppen a halott anyának („ott állsz majd az oldalamnál, persze láthatatlanul, mama, / és bólintasz, amikor kivonulunk a falak közül”).
Kántor Péter mostanában írhatta volna meg a Megtanulni élni negyedik változatát. Halála előtt zárta le az új kötet, az Elegendő ok kéziratát, amelynek egyik kitüntetett versében, a Heltai Jenőre emlékező Trópeában kék a tenger címűben van is erre utalás. „Két hét alatt írj valamit! – Tanulj meg élni! / De legalábbis olvasd el azt a Naplót, / amit a Naplóíró írt egy teljes éven át, / hogy megörökítse azt a hosszú évet.” Heltai 1944-es ostromnaplója, a Négy fal között nemcsak példát és mértéket ad a könyvnek („Ez a Naplóban a legmegdöbbentőbb. / Ahogy monotonon sorjáznak a napok, / ahogy fontos, nem fontos egymással vegyül, / mint keverés után a kártyalapoka kézben”; „a Naplóíró módjával ítél, és nem elemez”), hanem keretet is, mert a verseskötet egy lazán fűzött, naplószerű ciklussal ér véget, a Valaki feljegyzéseivel, és több helyen szövegszerűen is visszautal rá. Itt is vegyül a „fontos, nem fontos”, a derűs és a szívszakasztó, „valaki” fizikai kiszolgáltatottsága, a magánéleti „beszédszünet” és a politikai felháborodás, a karantén szorongatása – az időtartam a koronavírus megjelenésétől: ameddig lehet. Valaki: a moralitások Akárkije, a halandó ember.
Zárásul azonban inkább a Mindig történik valami zárósorait idézem: „De mindig történik valami. / Ha más nem, váratlanul lesántulsz, valaki mosolyogva / beléd döf egy injekciót, amitől végre felordítasz”.
Ünnepi Könyvhét
2021. szeptember 2-5.
Fejléckép: Kántor Péter / Fotó: Szilágyi Lenke, forrás: Magvető Kiadó
hírlevél
