Narine Abgarjan örmény írónő nevét 2019-ben ismerhették meg a magyar olvasók, Égből hullott három alma című kötetének megjelenésekor. A kötet már a küllemével felhívja magára a figyelmet: a sárgás-vöröses árnyalatokban pompázó, a grúz-örmény-azeri térség gyönyörű motívumait életre keltő borító (Kiss Barnabás munkája) odavonzza a tekintetet.
A mesék világát idéző cím nem véletlen: Abgarjanra bizonyosan szűkebb hazája és felmenői hagyományozták az archaikus alapokon nyugvó mesélői-elbeszélői tálentumot. Szülőfaluja, az örményországi Berd és édesanyja származási helye, Hegyi-Karabah fontos szerepet játszanak az orosz nyelven író szerző regényeiben (amelyek magyarul Goretity József fordításában szólalnak meg). Túl azon, hogy háborús tűzfészkekben járunk, az emberi kapcsolatoknak olyan változatos szövedékei tárulnak fel a szemünk előtt, amelyek mifelénk, Európa közepén, különösen városi viszonyok között megélhetetlenek. Ezért is van, hogy
e műveket olvasva egy darabig el sem tudjuk dönteni, a múltban járunk-e, vagy a jelenben, valamiféle képzelt világba csöppentünk-e, vagy a rögvalóságot színezi ki az írói fantázia.
Aztán megértjük: ez a kis-kaukázusi térség hiedelmekkel, mágiával, mesékkel, családi legendákkal fűszerezett világ, ahol valóság és képzelet egymást alakítja-formálja az események forró kráterében.
Az Égből hullott három almában végigvonul a vér kettős – éltető és veszélyt jelző – motívuma: az örmény hegyi faluban játszódó történet egy asszony megállíthatatlan vérzésével kezdődik, s jutunk el egy gyermek nehéz megszületéséig. Házasságok és leánykérések, váratlan halálesetek és visszajáró kísértetek, egy festményen előbukkanó mágikus pávakakas, lázrohamok és látomásban megállított sárlavina: Abgarjan regénye egyszerre család- és régiótörténet, amely olyan gazdagságban bomlik ki előttünk, akár egy páva szétterített tollazata.
Narine Abgarjan könyvei (Fotó/Forrás: Typotex Kiadó)
A regénynek mintegy folytatása az Élni tovább, amely címével is üzeni: főhősei azok, akik túlélték a háborús csapásokat, és bár döbbenetes veszteségek árán, de tovább kell folytatniuk az életüket. E megszaggatott, tépett sorsokat követi a narráció szerkezete is: Abgarjan novellákból illeszti össze a históriát oly módon, hogy egy-egy már megismert szereplő fel-felbukkan az újabb elbeszélésekben, és szép lassan kirajzolódik, ki milyen kapcsolatban áll az események helyszínéül szolgáló Berd más lakóival.
Így áll össze a kötet végére a teljesség: a szilánkokra szaggatott életek összefűződnek.
A fájdalmasan szép novelláskötet után a Szimon című regényben Abgarjan megcsillantja humorát is: a regény felütése, a kujon Szimon halála szatirikus-groteszk helyzetet teremt, mert túl azon, hogy az eltávozott kőműves négy szeretője is megjelenik a temetésen, valamiképp „el kell tüntetni” az alkoholt egykor igencsak kedvelő halott kékeslilára színeződött fülét. A regény mind szerkezetében, mind a helyszínét illetően az írónő előző két művének ötvözete: az egymásba fonódó történetek és „az örmény Macondo” világa már ismerős lehet az olvasónak, aki annál nagyobb szeretettel követi e hol mély együttérzéssel, hol fanyarul mulatságosan ábrázolt hősök sorsát.
Abgarjan művei mindig az emberségesség lehetőségeit járják körül; hősei a félelemben, a szenvedésben és a halálban is az élet felé fordítják az arcukat,
és az összetartás olyan példáit mutatják fel, ami talán csak veszedelemben tanulható.
Az idén a Margó Irodalmi Fesztivál alkalmával Budapestre érkező szerző negyedik könyvét A szín hallgatása címmel pedig hamarosan a kezünkben tarthatjuk.
Szerző: Laik Eszter
Támogatott tartalom
Fejléckép: Narine Abgarjan (Fotó/Forrás: Anna Danilova / Txpotex Kiadó)
hírlevél
