A volt Gerő-villa nappalija a lakásom. Amikor először eljött, hozott egy rozmaringot, és elmesélte, hogy a földszinti kertkapcsolatos lyukakban laktak az ávósok itt is, náluk is. És vidéki srácok voltak, tartottak disznót, gyerekként legszívesebben velük lógott. Ritkán mesélt magáról, csak ezek a hirtelen megosztott pillanatképek voltak a felfoghatatlan múltjából, akkor is leginkább némi békés lenézéssel. Ő többnyire szívesebben kérdezett, vitázott, kitalált, érvelt. Vitorlázott, horgászott, repesztett, év horgásza lett snecivel, embereket hozott össze elképesztő ösztönnel.

Révai Gáborral össze lehetett veszni. Simán lehülyézett. Megmondta, ha ócskán nézel ki, és szedd össze magad. Ha egy mondat béna, ha egy szöveg döcög. Unatkozott, ásítozott, ha érdektelennek érezte, amit beszélsz. Nem ette meg, ha elsóztad.

Talán ezért volt ilyen kivételes, nagyszerű kérdező. Nem tudott érdeklődést tettetni, minden lelkesedése valódi volt, akkor is, ha átmeneti. Az Intraszmas épületében az ő szobája volt talán az ország utolsó dohányzó irodája. Hosszú asztal, kéziratok, ötödször átszerkesztett mondatok, nagy ötletek, hajnali megbeszélések. Az az elmúlt világ.

Kapcsolódási pont volt, türelmetlen tanár és kivételes mentor. Kilométerkő volt, azt mutatta, hogy milyen messze vagy még a célodtól. És a legvagányabb fickó a parton.

Velem maradsz, nem búcsúzom. Nyugodj békében.