Csaknem harminc évvel eredeti megjelenése után immár magyarul is olvashatjuk Einar Már Guðmundsson kultikus könyvét, A mindenség angyalait. Az izlandi szerző regénye az Ø (ejtsd: ö) Kiadó gondozásában, Egyed Veronika fordításában jelent meg az idén. A művet világszerte több mint harminc nyelvre ültették át, számos színpadi adaptációja mellett pedig filmre is vitte Friðrik Þór Friðriksson a szerző forgatókönyve alapján.
A magyar kiadás hátlapján szereplő ajánló szerint kevés regény állhat közelebb az izlandiak szívéhez A mindenség angyalainál. Ha ez így van, akkor feltételezhetjük, hogy az „izlandiság” mibenlétét leginkább a mindenen áthatoló melankóliában, a klausztrofóbiás szorongásban meg a múlt mitikus alakjainak eleven létezésében ragadhatjuk meg leginkább. Erre utalt Sjón is korábban, aki lapunknak az izlandi nyelv erős történelmi hagyományairól szólt, arról, hogyan próbálják évszázadok óta elmesélni a világnak, milyen érzés egy szigetbe zárva élni.

Kapcsolódó
„Irodalom nélkül nem volna civilizáció sem” – exkluzív interjú Sjónnal
„Bármikor, ha a világ jelentősen változik, azt legelőször az irodalomban lehet észrevenni” – fejtette ki lapunknak adott interjújában Sjón. A PesText Fesztiválon vendégeskedő író-költővel az irodalom jelentőségén túl az izlandi nyelv történetéről, a jó regény ismérveiről és filmes munkáiról beszélgettünk, de elárulta azt is, mire a legbüszkébb.
Igaz, Sjón elsősorban a szürrealizmus eszközeivel dolgozik műveiben, nála az izlandi mitológia lényei, a történelmi szereplők valóban a hétköznapi realitás szövetében léteznek, alakítva, formálva a jelen eseményeit.
Guðmundsson könyve ehhez képest jóval realistább,
elsősorban inkább referenciaként jeleníti meg a transzcendens létezőket, mintegy megerősítve a leírtakat.
Guðmundsson A mindenség angyalaiban testvére, Páll történetét írta meg, akinél tinédzser korában skizofréniát állapítottak meg, 1992-ben pedig öngyilkosságot követett el. Ennélfogva a regény nem sok meglepetést tartogat, minthogy az egyes szám első személyben beszélő fiú már az első oldalakon kijelenti, önéletrajzot írni csak akkor van értelme, ha az életünk befejeződött. Ennek ellenére közel sem egy szomorú könyvről beszélhetünk, a szónak legalábbis abban az értelmében, hogy a szerző nem a mentális betegség elviselhetetlenségét próbálja bemutatni. Célja nem az, hogy megmutassa, milyen kihívásokkal néz szembe az érintett és a családja, vagy hogy a 20. század második felében mennyire megkérdőjelezhető módon működött például egy elmegyógyintézet. Még ha ezek a témák időről időre azért fel is bukkannak a leírtak kontextusában, korántsem társadalomkritikus regény.
A társadalom képviselői a műben nem közönyösek vagy elítélőek Pállal szemben: egyszerűen nem tudják, miként kellene viselkedniük. Nem értik a jelenséget.
Guðmundsson nem racionalizálja a dolgokat, nem keres ok-okozati összefüggéseket, nem sugalmazza azt, hogy esetleg Páll életének rekonstruálásával megérthető lenne, miért alakult úgy a sorsa, ahogy. És ez a regény legfőbb erénye, hiszen a skizofrénia – ahogy a legtöbb mentális betegség – éppen irracionalitása által ragadható meg a leginkább. Nem tudni, miért alakul ki, ahogy azt sem, mikor erősödik fel, és mikor húzódik háttérbe. Ezt a hullámszerűséget, a tiszta és a zavarodott elmeállapot közti ingadozást jeleníti meg gyönyörű, költői nyelvezetével, illetve a transzcendens elemek óvatos beemelésével.
A regény váza néhány idő és térbeli ugrástól eltekintve többé-kevésbé időrendben követi végig Páll életét – kezdve édesanyja látomásszerű álmától a fiú születését megelőzően, egészen haláláig –, de nem a személyiségének fejlődését alakító események részletes vizsgálatával foglalkozik. Nem klasszikus élettörténet ez, sokkal inkább az adott élet legfontosabb epizódjainak gyűjteménye. A szerző minden bizonnyal abban bízott, hogy ezek a részletek összeadódva többet mutatnak meg Páll lényéből, mintha megpróbálnánk mindent számba venni – és milyen igaza volt.
A rövid fejezetek egymás mellé téve valamiféle nagyobb egységbe szerveződnek.
A kronológia ezért csak másodlagos, a főszereplő általános közérzetén van a hangsúly, azon a felfokozott tudatállapoton, amely a világ valamennyi rezdülésében az élet törékenységére ismer rá újra és újra, kisgyerekkorától egészen a leépülésig.
Ettől igazán szerethető ez a regény. Látva, hogy milyen könnyedén, milyen megmagyarázhatatlanul siklik félre Páll élete, elborzadunk és megrettenünk, ugyanakkor rá is döbbennünk, hogy
az emberek legszerethetőbb és legszebb tulajdonsága mégiscsak az, hogy a legbenső lényük teljességgel kiismerhetetlen.
Guðmundsson tehát Páll eltévelyedésének történetével nem tesz többet, mint hogy emléket állít neki, és ezzel némileg emléket állít mindenkinek, aki valaha is úgy érezte, valamilyen, rajta messzemenően túlmutató erő nem engedi, hogy zöldágra vergődjön az életben.
Mindemellett valószínűleg azért is állhat közel a regény az izlandiak szívéhez, mert a cikk elején emlegetett „izlandiság” jól ismert attribútumai mellett mindeközben
a háttérben felvillan az ország közelmúltja is.
Páll például aznap születik, amikor Izland csatlakozik a NATO-hoz. De nyomon követhetjük, ahogy az 50-es évek kissé álmoskás, falusias Reykjavíkja egy szempillantás alatt modern, nyugati nagyvárossá fejlődik. Páll gondolatait pedig az ezzel együtt megjelenő beatkorszak nagy zenekarainak dalszövegei kísérik, így egy jó adag nosztalgia is vegyül a történetbe. Az Ø Kiadó munkáját dicséri, hogy rengeteg jegyzettel látták el a könyvet, így az izlandi történelemre, költészetre és hagyományokra épülő megannyi utalás rögtön megérthetővé válik.
A mindenség angyalai egy szerethető és olvasmányos mű, amely nehéz témája ellenére sem próbálja megrázni olvasóját, és rengeteget segíthet a mentális zavarok lényegének megértésében. Bárhogy csűrhetjük-csavarhatjuk, ez a regény egyszerűen szép. Jó, hogy végre magyarul is olvashatjuk.
Fejléckép: Einar Már Guðmundsson: A mindenség angyalai (Fotó/Forrás: Ø Kiadó)