Azt hiszed, az Oasis csak britpop és balhé volt? – teszi fel a kérdést John Robb Live Forever című kötetének hátlapján, én pedig hiába gondolkodom, a válaszom csak annyi: nem tudom. Nem tudom, vajon ez a kérdés releváns-e a magyar olvasók többségének. Amennyire rekonstruálni tudom – akkortájt ugyanis túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy megszülessek –, az a földcsuszamlásszerű kulturális popforradalom, amely lezajlott a szigetországban a kilencvenes évek derekán, nem igazán gyűrűzött be Magyarországra. Amikor azonban 2024 augusztusában kiderült, hogy a Gallagher testvérek tizenöt év után ismét összeállnak, látszólag az egész világ örömmámorban tört ki, és még a hazai média is megtelt Liam és Noel fotóival. Talán ez is indokolta, hogy a Jaffa Kiadó gondozásában és Nimila Ágnes fordításában nemrég – éppen áprilisban, amikor az Oasist beválasztották a Rock and Roll Hall of Fame-be – megjelent a Live Forever – Az Oasis felemelkedése, bukása és feltámadása című kötet, amely végigvezet a zenekar történetén a korai évektől egészen 2009-es feloszlásig.
Kapcsolódó
KÉP-regény: Van az a pénz
A Fidelio sorozatában hétről-hétre új fotóját – és annak történetét – osztja meg velünk a Morphoblog szerzője, morpho, azaz Hegedűs Ákos. Ezúttal arról elmélkedik, vajon mi lehet a valódi ok amögött, hogy az Oasis ismét összeáll egy turné erejéig.
John Robb író, zenetörténész, újságíró és zenész maga is szemtanúja volt az Oasis felemelkedésének, hogyan vált néhány lakótelepi, meglehetősen bárdolatlan srácból rövid időre a világ egyik legnagyobb hatású könnyűzenei együttese. A szerző elsősorban kulturális jelenségként értelmezi a zenekar sikerét: könyvében részletesen bemutatja, milyen hatások érték az alapító tagokat. Megismerhetjük a legfontosabb manchesteri helyszíneket, a korabeli ízlésformáló tévéműsorokat, divattrendeket, a politikai törésvonalakat, a futballkultúrát és a főként ír bevándorlók lakta általános miliőt, ahol a banda tagjai felnőttek. És persze szóba kerülnek a zenei előképek is: az Oasis ugyanis nem létezne a Sex Pistols, The Beatles, The Smiths, a Joy Division vagy a Stone Roses nélkül.
John Robb figyelme mindenre kiterjed, valóban széles panorámáját nyújtja a brit munkásosztálynak, amelynek hangja később olyan erőteljesen artikulálódott Liam üvöltésében és Noel keserédes dalszövegeiben. A szerző emellett arra is figyel, hogy minden mellékszereplő – akár csak egy turné idejére beugró basszusgitáros – történetének is szenteljen legalább néhány bekezdést.
Jin és Jang
A fő hangsúly természetesen mégis a fivéreken van, minek is tagadnánk, hogy az Oasis lelke valójában Liam és Noel, illetve Noel és Liam. Kétségkívül veszélyes, robbanékony elegy: energiájuk olykor páratlan, milliókat megérintő dalok formájában egyesült, míg máskor éppen ez a mérhetetlen indulat rombolt szét mindent a zenekar körül. Jin és Jang, mondja róluk John Robb. Pirlo és Gattuso – mondom én egy stílusos futballpéldával.
Miért lehet, hogy azok a csodás, olykor töredezett, egyszerre felemelő és melankolikus dalszövegek, amiket Noel egy szál akusztikus gitáron írt csendes szobájában, Liam éteri, majd később kevésbé csiszolt, rekedtes énekével, a maximálisra csavart torzítókkal generációk himnuszává váltak? Hogy miért borsódzott a rajongók háta, amikor tizenhat év után ismét felcsendült élőben az Acquiesce vagy a Slide Away, amelynek elnyújtott outrójában egyszerre éneklik vég nélkül ismételve:
I don’t know, I don’t care, all I know is you can take me there.
John Robb erről így ír a könyvben: „A Gallagherek közötti különleges, eltérő feszültség adta a zenekar egyedi energiáját. Noel melankolikus, befelé forduló, cinikus, néha játékos dalait az öccse kifordította és felforgatta, ám soha nem semmisítette meg a jelentésüket. A két testvér mögött álló zenekar szűrőjén át mindez magas decibelen dübörgő hangcunamivá vált, olyan karcos, elsöprő erejű masszív hangzássá, amelyben el lehetett veszni. Közben viszont erős, fülbemászó dallamok kísérték az egymásnak feszülő, és nagyon is brit hangulatokat: a komor pesszimizmust és az euforikus optimizmust. Ezek a dalok egy egész nemzet lelkiállapotának aláfestő zenéjévé váltak: felvállalták a dübörgő, egyszerű ritmusokat és a »csapjunk oda neki« hangzást.”
Noel a magyarázatot az ír gyökerekben látta: „A Some Might Say a legjobb példa erre. Ez ír sajátosság – a dal erőt ad, ha beleüvöltjük a levegőbe, arról szól, hogy egyszer majd jobb lesz, de jelenleg minden szar. A jó Oasis-dalok dacolnak a szegénységgel és a nehézségekkel, és arról szólnak, hogy a legtöbbet hozzuk ki abból, amink van.”
Liam és Noel Gallagher az Oasis 2025-ös koncertjén a Wembley-ben (Fotó/Forrás: Raph_PH / Wikipedia)
Arrogáns vagy megfontolt?
A szerző egyik nem titkolt célja, hogy árnyalja azt a kétdimenziós képet, amit a média fest a testvérekről. Könyvében a Gallaghereket nagyon is megfontolt, saját imázsukat tudatosan építő zenészeknek ábrázolja, akik meglátása szerint
pontosan értették a brit néplelket, és gesztusaikkal, megjelenésükkel, dalaikkal, olykor arrogáns, provokatív megjegyzéseikkel szándékosan testesítették meg a korszellemet, a brit munkásosztály vad, zabolázatlan dühét és nemtörődömségét.
Ami némileg magyarázatot ad sajátos színpadi jelenlétükre is. A könyvet olvasva könnyebb megérteni, miért nem tudták meghódítani teljesen az Egyesült Államokat. A látványos showműsorokhoz szokott amerikai közönség ugyanis összezavarodott, amikor megjelent előttük öt furcsa manchesteri figura, akik látszólag teljesen unottan, mozdulatlanul, fapofával hoztak le egy másfélórás műsort, és a leglátványosabb gesztusuk az volt, hogy érthetetlen akcentussal káromkodtak két dal között.
Robb ugyanakkor nem erősít rá a sztereotípiákra: amikor szükséges, beszél ugyan Liam és Noel legendás balhéiról és összeveszéseiről, de mindvégig tartózkodik attól, hogy belemenjen a részletekbe, vagy megpróbáljon utánajárni, egy-egy turné során vajon mi robbanthatta ki a vitát a testvérek között. Aki ehhez hasonló bulvárszenzációkat remél ettől a kötettől, az bizonyára csalódni fog.
Liam és Noel Gallagher (Fotó/Forrás: Simon Evett / Oasis Facebook-oldal)
Tömény rock and roll
A szerző a könyv során végigvezet minket az albumok keletkezésén is, különösen az első három, legfontosabbnak tartott korongra fordít nagy figyelmet, és nem feledkezik meg a legendás B-oldalas számokról sem, amelyek legalább olyan fontosak az életműben, mint a nagy slágerek. Minden lemez esetén áttekinti a dalokat, és megpróbálja értelmezni, elemezni őket.
Minthogy az Oasis tizenhat éve keretezi az életemet, azt gondoltam, nálam elfogultabb rajongó nemigen létezhet, de John Robb túltesz rajtam is: gyakorlatilag mindenért lelkesedik. Egészen odáig merészkedik, hogy a Little Jamesről azt írja: „A dal azt a Pán Péter-féle örök kamaszvilágot ünnepli, amelyben a legtöbb rocksztár is él” – nagyon szép, főleg annak fényében, hogy mondhatta volna csupán azt is, ez egy igen rossz dal.
Összességében a Live Forever méltó kötet lett a zenekarhoz: átélhetően adja vissza azt az őrületet, ami lezajlott a banda körül, és érthetővé teszi, miben állt az Oasis popkulturális jelentősége.
Ott lüktet benne a mindenkori kamaszos eszképizmus, a kokainmámor és a szabadságvágy – vagyis a rock and roll.
Érdemes lehet kézbe venni azoknak, akik kíváncsiak, mi végre bolydult fel az egész világ a zenekar újraegyesülésének hírére, de a rajongóknak is tartogat újdonságokat. Ennek bizonyítására alább három érdekességet is bemutatunk, olyan részleteket, amelyek talán a hozzám hasonló fanatikusokat is meglephetik.
Az Oasis együttes 1996-ban (Fotó/Forrás: Fryderyk Gabowicz / Rock and Roll Hall of Fame)
1. Liam berezel
Ma már nehéz elképzelni, hogy volt idő, amikor még a határtalan önbizalommal megáldott Liam Gallagher is megszeppent. Márpedig ez történt, amikor először elment az Oasis elődjének számító The Rain együttes meghallgatására. Liamet Paul „Bigun” Ashbee ajánlotta a zenekarnak, mert a fiatalabb Gallagher folyamatosan arról beszélt, hogy énekes és világsztár lesz belőle. Tony McCaroll így emlékszik vissza a meghallgatásra: „Visszafogottabb volt, mint általában. Máskor folyton beszólogatott meg poénkodott mindenkivel, de most idegesnek tűnt. Érthető módon. Boneheaddel elkezdtünk jammelni, és Bigun szó szerint belökte Liamet a szobába, mert – ma már ez szinte hihetetlennek hangzik – úgy kellett őt noszogatni, hogy egyáltalán eljöjjön a meghallgatásra. Kellett neki némi bátorítás, nem ugrott ám csak úgy a mikrofon elé! Biztos vagyok benne, hogy csak állt, és nem értette, mi a fenébe csöppent. […] Kaotikus meghallgatás volt, de végül Liam lett a frontemberünk, mert erre született.”
2. Sex Beatles
Ha már szóba került a The Rain, maradjunk is itt, Noel ugyanis gyakran hangoztatta, hogy szerinte ennél rosszabb nevet bandának nem lehetne adni... pedig majdnem megtették. Később ugyanis felmerült, hogy megváltoztatják az Oasis nevet is. Amikor lemezszerződést kötöttek a Creation Recordsnál, felmerült egy probléma: már létezett egy másik együttes Oasis névvel. Noel visszaemlékezése szerint a kiadó pedzegette a névváltoztatás lehetőségét, és szóba is került néhány, ma már elképzelhetetlennek tűnő változat. „Felmerült pár opció, például a Sons of the Stage (a World of Twist egyik dalcíméből), vagy a Sex Beatles, de végül nem lett belőle semmi, és maradhatott az Oasis” – idézi a kötet a dalszerzőt. A kissé furcsa Sex Beatles jelzőt sokszor használták az együttes korai hangzásának leírására, hiszen a Definitely Maybe- és a Morning Glory-korszakban látványosan ötvözték a Sex Pistols punkos lendületét a The Beatles líraiságával. Stílusnak nem is rossz... de névnek? Akkor inkább The Rain.
3. Cigaretta és bokaficam
A kötetben John Robb meglepően nagy figyelmet szentel az albumok és kislemezek borítóinak, és alaposan bemutatja, hogyan készültek, illetve az alkotók milyen részleteket rejtettek el a kompozíciókban. Így tudhatjuk meg azt is, hogyan alakult ki a Cigarettes & Alcohol borítója, amely egy bulihelyszínné avanzsált hotelszobát ábrázol, a kép bal alsó sarkában pedig Liam látszólag gondtalanul cigarettázik. De miért alakult ez így? Az együttest nem sokkal korábban toloncolták ki Svédországból, miután a The Verve és a Primal Scream zenekarral együtt úgy lerészegedtek egy helyi hotel bárjában, hogy ezer font értékű kárt okoztak. Az eset során Liam kórházba is került, miután leugrott a turnébuszról, és kificamította a bokáját, ezért később, az egész éjszakán át tartó londoni fotózáson – amely során Michael Spencer Jones mintegy hatszáz képet készített a bulizó együttesről – végig a földön ücsörgött. Mi ez, ha nem rock and roll?
Fejléckép forrása: Fidelio
hírlevél
