Tavaly, a koronavírus járvány kitörése után néhány héttel egy rövid szösszenet kezdett el terjedni az angol nyelvű interneten, amelyet állítólag F. Scott Fitzgerald jegyzett fel a spanyolnátha idején. A szöveg természetesen paródia volt, de sokak hitelesként olvasták.
„Ebben az időszakban megrendítő kötelességünk elkerülni minden nyilvános teret. Még a bárokat is, miként azt Hemingwaynek is elmondtam, aki válaszul a hasamba öklözött, mire én megkérdeztem, hogy megmosta-e a kezét. Persze, nem. Ő a tagadók közé tartozik, akiket jól ismerünk. Hogy miért, ő a vírust egyszerű influenzának tartja. Kíváncsi lennék, mi alapján gondolja így.”
A fenti sorok írója valójában Nick Farriella blogger, aki a macsó Hemingway imidzséhez nyúlt. Ahhoz, amelyet például az Éjfélkor Párizsban című filmből ismerünk, amelyben Hemingway rögtön a félénk Owen Wilsonnak szegezi a kérdést: „Bokszol?” Aztán az asztalra csapva bizonygatja, hogy ő a legjobb író.
Hemingway valós személyisége persze nem teljesen felel meg a közkeletű macsós képnek, amely máig a fejekben él. Habár sok esetben vádolhatjuk azzal, hogy a maga irányába hajlította a valóságot – hitével összhangban, miszerint a fikció igazabb lehet annál –, egy illinois-i dolgos vidéki orvos fiaként már korán megtapasztalta, mit jelent a betegség, a halál és az emberi szenvedés.
Az első világháborúban katonaként nem harcolhatott – rossz volt ugyanis a látása –, de önkéntesnek jelentkezett a Vöröskeresztnél, így végül eljutott az olasz frontra, ahol a bombatámadások áldozatait kellett begyűjtenie a harcmezőről. Rövid és híres-hírhedt elbeszélésében, A halottak természetrajzában ezekről az élményekről ír, amik egyszerre késztették csodálkozásra és rettenetre. Néhány héttel később őt magát is össze kellett szedni a csatatérről, kétszázhuszonnyolc srapnelt szedtek ki a lábából.
Hemingway a fent említett szövegben az általa látott legrosszabb halálnemről is beszélt:
„Egyetlen természetes halált láttam életemben – kivéve az elvérzéseket, ami nem rossz dolog –, s ezt a spanyolnátha okozta.
Az ember ilyenkor fuldoklik, belefullad a takonyba, s a páciens halálát a következőkből lehet megállapítani: a végén ismét csecsemővé válik, csak férfi-erős csecsemővé, s úgy árasztja el ágyneműjét mint holmi pelenkát, egyetlen hatalmas, végső, sárga áradattal, amely csorog és folyik belőle akkor is, amikor ő már nincs többé.”
Ernest Hemingway 1918-ban a Vöröskereszt kórházában
A spanyolnátha 1919 decemberére több mint 50 millió emberéletet követelt. Nem volt a maihoz hasonló összehangolt védekezés, sem eredményes terápia vagy vakcina. Hemingway szerencsére elkerülte a járvány európai csúcsát, miután felépülve visszatért az Egyesült Államokba.
Otthon döbbent rá, hogy mennyi családtagját és barátját vitte el a spanyolnátha.
Noha a külvilág felé a bohém, semmitől sem tartó fiatalember képét mutatta, mindez megrémítette belül, és az olaszországi jelenetek, a haldoklók a Vöröskereszt kórházában sosem hagyták nyugodni teljesen.
Hemingway később – ahogy életrajzírója, Michael Reynolds írja – kifejezetten ódzkodott a megfázásoktól, az influenzától, és a legkisebb tünetek is aggodalomra késztették. Különösen fázott attól, hogy a saját nedveibe fullad bele. Amikor 1926-ban, már párizsi életük ideje alatt fia, Jack (akit Bumbynek becéztek) csúnyán köhögött, rögtön leküldte őket feleségével, Hadley-vel a Riviérára gyógyulni, ő pedig elment Spanyolországba egyedül.
Ernest Hemingway feleségével, Hadley-vel és fiával
Amikor Hadley és kisfia leértek Antibes-be, a gyereket szamárköhögéssel diagnosztizálták, és karantént rendeltek el. Egy patrónus házaspár, Sara és Gerald Murphy szállásolta el őket. Egy hét múlva újra költöztek, egy másik villába, amelyet sietve ürítettek ki számukra.
Kis idő múlva Hemingway szeretője, Pauline Pfeiffer csatlakozott hozzájuk, aki a sikkes párizsi divatlap, a Vogue újságírója volt, majd Madridból megérkezett a különös felállásért felelős író is.
A karantén állítólag vidáman telt, Hemingway a Fiesta című könyvének szerkesztésén dolgozott.
Esténként megjelentek Fitzgeraldék, és Murphyékkel együtt koktéloztak a kerítés túloldalán, tevékenységüket az egyre szaporodó üvegek jelezték.
Szegény kölyök pedig köhögött tovább, bár az állapota lassan javulni kezdett. Hogy Hadley-nek mennyire volt ínyére, hogy Hemingway a szeretőjét is meghívta, jelzi, hogy a házaspár egy év múlva elvált. Bumby élete nem volt kalandok nélküli. A II. világháborúban náci fogságba esett, majd szabadulása után kitüntetésekkel dekorálták.
A spanyolnáthát az elfeledett járványnak is nevezték később: a világháborúk és a politikai felfordulás közepette elsüllyedt a kollektív emlékezetben. Pedig ötvenmillió életet követelt (az I. világháború nyolc és fél milliót). Nem volt kevésbé tragikus, mint a háborúk, mégis zavarba ejtő, mennyire hiányos a feldolgozása. A húszas évek amerikai szerzői, úgy mint John Dos Passos, F. Scott Fitzgerald, Gertrude Stein és Ernest Hemingway alig írtak róla. A bakteriológia tudományának előretörése előtt, amelyet a harmincas évek hozott el, a spanyolnátha érthetetlen és rémisztő jelenség volt, amely a legerősebb szervezetet is napok alatt legyűri.
(Források: Independent, Wikipedia, Michael Reynolds-életrajz)
hírlevél
