Eléggé meglepett, amikor a Lírástudókban azt mondtad, introvertált ember vagy. Azt hiszem, nincs ma a magyar irodalomban olyan szerző, aki többet állna színpadon, mint te.
Ez így van, és lehetséges, hogy nem is volt igazam, amikor ezt mondtam. Hosszú évekig, még a Rájátszás nevű csoportosulás időszakában – hiába volt rengeteg koncertünk nagy helyeken –, mindvégig azt mondtam és gondoltam, hogy csak a médiuma vagyok a versnek, részemről ez nem több, mint az irodalom szolgálata. Nem gondolom, hogy a közönségnek vagy a nézőknek hazudtam volna, legfeljebb saját magamnak. Később értettem meg, hogy ez a dolog némiképp összetettebb.
Mi változott meg?
Az Apám üzent című regényemben körülbelül tizenöt év munkája van. Azt viszont az álmaimban sem gondoltam volna, hogy egy ilyen stand-up műsor hatással lehet a könyv megírására, de nagyon sokat tanultam belőle, elsősorban önismereti szempontból. Nem véletlenül divatos ma a drámapedagógia: azzal, hogy belehelyezkedsz valakinek a nézőpontjába, rálátásod nyílik a másik sorsára. És ott, az átélés pillanatában bizony sok minden kiderül. Elmondom a legjobb példámat. Az Egy életem-estem szekvenciákra tagolódik, amelyeket rövid videók választanak el egymástól. Egy debreceni előadáson valamiért leállt a technika. Hiába rebootoltuk, törtük a fejünket, próbáltunk ki mindent, egy idő után nyilvánvaló volt, hogy ezen a napon egyszerűen nem fog elindulni. Ezért kénytelen voltam improvizálni bizonyos részeknél. „Apám húsz évig színész szeretett volna lenni” – a szövegkönyv szerint ezt kellett volna mondanom. De valamiért az jött ki a számon, hogy apám húsz évig nem engedte el azt az álmát, hogy színpadi ember legyen.
Kimondtam, széttártam a karom, és csak álltam ott a reflektorfényben – helyette.
Vagyis az édesapád vágyait teljesíted be, amikor a színpadon állsz?
Talán annyival még bonyolultabb a dolog, hogy ezek az én álmaim is, még ha ezt nem is tudatosítottam magamban. Belenőttem ebbe az álomba, hiszen gyerekként én is ott gyakoroltam vele a szövegeket éjszakákon át. Kamaszként aztán – talán lázadásból? – elindultam a saját utamon. De úgy tűnik, ezek a régi vágyak mégis ott dolgoznak valahol a mélyben. Ehhez képest az Apám üzentet már úgy írtam meg, hogy ezeket a transzgenerációs szálakat kifésültem, mert megértettem, hogy nem csak a traumák öröklődhetnek át. A trauma szó helyett be is vezettem magamnak az adósság fogalmát, és mellé a hitelt, mert mindazokra a családi mintákra és terhekre, amelyeket cipelünk, tekinthetünk mindkettőként. A kérdés az, képes vagy-e jóra használni, amit kaptál. Én nagyon sokáig nem használtam jóra. Fogalmam sem volt, mit keresek a színpadon. Az énképemben is zavart okozott, hogy introvertált emberként minek állok ki ennyi ember elé újra meg újra. Erre viszont már reagálok, a stand-up estem lényegében ezeken a kérdéseken gondolkodik. Az előadásban úgy tűnik, mintha csak véletlenszerűen behoznék témákat és jeleneteket az életemből, de a végén mégis eljutunk valahová, ideális esetben egy felismeréshez és tanulsághoz az identitásunk megtalálásáról, valamint a történetmesélés fontosságáról.
Grecsó Krisztián az Egy életem című esten (Fotó/Forrás: Stepán Virág)
Miért mondtál igent az Egy életemre?
Lévai Balázs éveken át puhított. Már a Covid idején is felmerült, rendszeresen megkeresett, bizonygatta, hogy jó ötlet, de mindig nemet mondtam. Attól féltem, ez megint egy újabb határátlépés lenne, amire sokan rossz szemmel néznek, mert már a zenés világokkal való érintkezésem is súrolta a határokat…
Vagyis nem a komfortzónádról volt szó, hanem az irodalmi élet reakciójától tartottál?
Valójában mindkettőtől. Már így is kilógok, áthágok mindenféle normát, és azt gondoltam, egy stand-up után végképp azt fogják mondani, hogy már nem is vagyok író, csak egy bohóc. Mert ezek a szerepek nagyon hamar rá tudnak telepedni a szövegekre. A könyveimről szóló kritikák kilencven százaléka azzal kezdődik, hogy a kritikus tisztázza a hozzám való viszonyát. Leszögezi, hogy neki egyáltalán nem imponál ez a „majomkodás”, amit én előadok, és csak ezután kezd el beszélni magáról a kötetről. Amikor ezt látom, csak arra tudok gondolni, hogy ezek szerint a szöveg nem tud magáért beszélni, mert túlzottan eltakarom. Ezt nem akartam.
Miért változott meg a véleményed?
Balázs megmutatta Carrie Fisher stand-up előadását, ami rettenetesen felkavart. Az egész produkció egy hollywoodi bohóckodásba volt beleoltva. Csodásan berendezett, gigantikus, mégis minimalista díszletek között zajlott, amiről nálunk a legnagyobb színházak is legfeljebb álmodnak, de közben volt az egészben valami ismerős fanyarság. Önironikus keretek közé helyeztek egy családtörténetet, amiben előkerül minden: magány, aljasság, elhagyatottság, remény, fájdalom. Még most is kiráz tőle a hideg. Katartikus élmény volt, és azt gondoltam, ilyet én is szeretnék.
Korábban nem hittem, hogy egy stand-upba belefér az is, hogy az emberben hirtelen megbomlik és fölszakad valami.
Megértettem, hogy itt nem csak bohóckodás meg szórakoztatás van. Nemrég a lányom átélte élete első katarzisát a Budapest Bábszínház egyik előadásán, és megpróbálta elmagyarázni. Érted, apa, hogy nem azért sírok, mert szomorú vagyok? Hanem mert olyan jó…
A magyar stand-uposok nem voltak rád hatással?
A löketet a Carrie Fisher-est adta meg, de azt nem mondanám, hogy a magyar stand-uposokra ne lenne jellemző az a fanyar önirónia, amit kiemeltem. Sokakat megnéztem, és vannak, akik igenis hajlandóak és képesek mélyre menni.
Grecsó Krisztián (Fotó/Forrás: Falus Kriszta / Müpa)
Viszont ők nem tehetik meg, hogy ne legyenek elsősorban viccesek.
Nem bizony. Míg az én esetemben rögtön az elején szövetséget kell kötnöm a nézővel. Pont úgy, ahogy egy musical esetében, ahol a nyitány arra szolgál, hogy a közönség elfogadja: itt ma este egyébként teljesen normális emberek váratlanul elkezdenek énekelni drámai szituációkban. Meg kell mutatnom, hogy nincs mitől félniük. Lesz humor, nagy poénok, de a szórakozás nem feltétlenül azt jelenti, hogy percenként felnevethetnek majd. El kell fogadtatnom velük, hogy néha éppen csak mosolyogni fognak, máskor elmerengenek, esetenként pedig sírnak is, mert az előadásom a végletekig elmegy.
És sikerül ezt a szövetséget megkötni?
Nagyon szép csatáim vannak.
El sem tudod képzelni, milyen kegyetlen tekintete van az elrángatott férjnek.
Az előadás interaktív, sokszor teszek fel kérdéseket, és szinte végig látom a nézők arcát. Arra minden oda van írva. Basszus, megy a meccs, ez meg itt magyaráz. Tulajdonképpen ki ez? Mit akar? Életemben nem hallottam róla… Általában innen indulunk. Van egy meglepő húzás a műsorban: a néző sokáig azt hiszi, időrendben haladunk, de a felvezető után egyszer csak belecsapunk a Pletykaanyu-féle botrányba, és elindulunk egy másik szálon, általában ez az a pont, ahol először megenyhülnek. Onnan pedig össze-vissza kanyargunk az időben.
Szóval időnként azért nyersz csatákat.
Meglehetősen gyakran. Szép győzelmek, hiszen alapvetően ellenérdekelt a közönség egy része. Egy másik különlegessége a stand-upomnak, hogy ellentétben egy színésszel, nekem van alibim a műsor után kimenni a közönséghez. Ott van a dedikálás, amit magamban csak gyóntatásnak nevezek, mert szerintem ilyenkor többről szól, mint hogy valakinek összefirkálom a könyvét. Sőt, gyakran olyan kötetet hoznak oda, amit már korábban aláírtam. Meg sem nézik, ugyanis nem ez a lényeg. Szeretnének leülni oda egy kicsit. Mindenki kap pár percet, mint a gyóntatófülkében. Azt hiszem, ilyenkor a néző a saját pozícióját szeretné tisztázni ahhoz, amit hallott. Hogy az ő családjával mi történt, és ő hogyan találja meg magát ebben. Hogy mit gondolt erről korábban, és mit gondol most, az előadás után. Meglepően sokszor előfordul, hogy a már említett, elrángatott férjek jönnek oda hozzám. És beszélnek. Elmondják, mit hozott elő belőlük az est.
Grecsó Krisztián az Egy életem című esten (Fotó/Forrás: Stepán Virág)
Mindaz, amiről eddig beszéltünk, egy dologban erősít meg: téged érdekel a közönséged és az olvasóid. Szükséged van a visszaigazolásukra. Máskülönben nem foglalkoznál vele, hogy az elrángatott férj jól érzi-e magát vagy sem.
Hogyne, megtehetném, hogy nem törődöm vele, és abban sem lenne semmi rossz… csak akkor nem lennék megszállott. A Grecsó, ez a tulajdonképpen kitalált, de végső soron belőlem építkező karakter, aki a színpadon működtetve van, nem idegen tőlem. Ugyanúgy az életművem részének tekintem. Mivel a színpadon mindig szerző-előadóként vagyok jelen, csak azt adom elő, amit én írtam, legyen az dal vagy történet, így az alkotói énem számára sem kényelmetlen a dolog.
Más szóval a mit keres az író a színpadon kérdés már egyáltalán nem érdekel.
És amióta én nem kérem számon magamon, azóta a nézőkben sincs ezzel kapcsolatban ellenérzés.
És mit gondolsz, fejlődtél előadóként azzal, hogy ezt elfogadtad?
Azt hittem, hogy ez egy folyamatos növekedés, és a rutinnal együtt fejlődök majd, de nem ez történt. Volt egy mélypont, amikor már annyira jól ment, hogy túlságosan belekényelmesedtem, aztán persze jöttek a hibák, baki baki hátán.
Akkor értettem meg, hogy tényleg minden este ott kell lenni, és bele kell halni.
A stand-upnak fontos eleme az improvizáció is. Ezzel hogy birkózol meg?
Elképesztő élmény, hogy a közönség, főként a fővárosban, gond nélkül kommentálja az előadást. Vagyis bekiabálnak. Amikor jobb formában vagyok, sikerül lereagálnom. Például a műsor elején felteszem a kérdést, ki az, aki egyáltalán látta valaha a legelső verseskötetemet. Erre nemrég bekiabált egy néző, hogy mégis hogyan láthatták volna, hiszen nem lehet kapni sehol, pedig mióta keresi már. Visszakapcsoltam a villanyt, és azt feleltem, hogy nem most, hanem huszonöt évvel ezelőtt kellett volna megvenni, amikor megjelent. Jó pillanat volt, ő is nevetett, hiszen nem bántottam ezzel. Persze előfordul, hogy nem sikerül jól reagálni. Szintén a műsor elején elmesélem, hogy egy gyógyszerész megkérdezte tőlem a Lehel téren, kortárs író vagyok-e. Ami elég ijesztő, mert ezek szerint annyira rosszul festek, hogy még ő sem tudja eldönteni, életben vagyok-e. Ez a férfi egy alkalommal eljött az előadásomra. És be is kiabált, mondván, nem is kérdezte meg, kortárs vagyok-e. Nem tudtam mit felelni. Teljesen megdöbbentem, hogy ilyesmi előfordulhat. Pedig nagyon egyszerű lett volna a válasz: meg kellett volna kérdeznem, mégis miből ismert magára, ha nem ő mondta. Ezt is meg kell tanulni.
Grecsó Krisztián az Egy életem című esten (Fotó/Forrás: Stepán Virág)
Az Egy életemben sokkal önironikusabb vagy, mint a könyveidben. Felnagyítod, előtérbe tolod azokat a dolgokat, amikről mások hallgatnának. Például bevallod, hogy te írtad néhány epizódját a Győzike Show-nak.
Jó kérdés, vajon az írásaimban miért nem használom erőteljesebben az öniróniát, legfeljebb a rövidprózámban. A koncepciónk az volt, hogy a kudarcokon keresztül mutatjuk be az utamat. A nézők fejében van egy előzetes elvárás, amivel talán maguk sincsenek tisztában: az irodalomórán tanult írókról valamiképpen az az általános kép, hogy zsenik, és már az anyjuk hasában is tudták, hogy művészek lesznek. Arra a többség nem gondol, hogy sokan rengeteg bukáson és szégyenen keresztül jutottak el a sikerig. Egészen izgalmas a fiatalok reakciója, akik minden probléma nélkül meg merik mondani a véleményüket. Felemelő érzés volt, amikor egy kamasz a műsor után bevallotta, fogalma sincs, mit kezdjen az életével, de az én történetemet hallva rájött, hogy ez nem is olyan nagy tragédia. Ha én ennyit szerencsétlenkedtem, akkor neki is szabad.
Le akartunk számolni az irodalmi toposzokkal, és ennek kikerülhetetlen eszköze az önirónia.
Pusztán csak arra mutatok rá, hogy nekem sem ment minden elsőre. Elviccelem a Győzike Show-t, felnagyítom, nevetek rajta, de két mondatban megjegyzem azt is, hogy rettenetesen szégyelltem magam. Két diplomával és három könyvvel a hátam mögött nem egészen így képzeltem el a karrierem. Hogy a Bakáts téri általános iskola előtt álldogálok, ahová a gyártásvezető gyereke járt, és arra várok, hogy kifizessenek. Zsebbe kaptam ugyanis a pénzem, hiszen a Győzike Show reality volt, hivatalosan nem volt írója a műsornak.
Az Egy életem-ested mostanra már több mint húszezren látták.
Álmunkban sem gondoltuk volna, hogy idáig eljutunk. Amikor az első est lezajlott a MOMkultban, Balázzsal arról beszélgettünk, nagyon szép, hogy telt ház előtt mutattuk be… de vajon sikerül-e megismételni? Ehhez képest már a harmadik évadnál tartunk, ami már csak abból a szempontból is nagy dolog, hogy óriási túlkínálat van. Ha egy jó nevű színház manapság három évig tud játszani egy előadást, sikertörténetről beszélünk.
Mik a további terveitek az előadással?
Reméljük, hogy ezt az évadot még teljes egészében kifutja. Balázzsal szeretnénk profi felvételt is készíteni róla, hogy meglegyen emlékben. Emellett januárban elkezdünk dolgozni az új esten Családom és egyéb állatfajták kölcsönvett munkacímmel, ami részben folytatás lesz, de teljesen más logikával építkezik majd. Ebben sokkal konkrétabban beszélek majd a generációs láncszempozíciókról és szerepekről. Te mint aki sebeket kaptál a szüleidtől, és te mint apa, aki sebeket ad... Megvilágító erejű volt Bödőcs Tibor egyik műsora, amelyben hosszasan beszélt arról, hogyan éli meg az apaságot, illetve hogyan történik meg a gyerekek integrálása a nagyszülők felé, akik teljesen más világrendet képviselnek. Persze, roppant viccesen adta elő,
de valószínűleg széles társadalmi rétegekhez jutott el a híre, hogy a gyereknevelésben lezajlott egy paradigmaváltás.
Ami népnevelés tekintetében nem kis dolog. Talán ha így, élményszerűen, szórakoztató formában beszélünk a fontos kérdésekről, könnyebb célba juttatni az üzenetünket. Hajlamosabbak vagyunk elfogadni a változásokat, amik addig talán törést okoztak a világképünkben. Mert a mai gyerekek már tényleg teljesen mások, mint az én szüleim generációja. A lányom elképesztően makacs tud lenni. Nemrég dühömben azt mondtam neki, nem értem, miért nem képes megtenni, ha kérek tőle valamit, hiszen engem ennyi idősen, iskolás koromban már vertek! Teljesen ledöbbent ettől. Kikerekedett szemmel kérdezte, hogy miért nem szóltam a tanító néninek. Akkor rendesen megszégyenültem. Azt már végképp nem mondhattam el neki, hogy de hiszen éppen a tanító néni vert. Ez az ő világképébe már egyáltalán nem fért volna bele.
Grecsó Krisztián az Apám üzent című regénye könyvbemutatóján (Fotó/Forrás: Gulácsi Zsuzsanna / Magvető)
A könyveidben évek óta nyomon követhetjük az identitásváltozásaidat, hogy miként hatott rád a betegséged, a családkutatás és az apává válás. Hamarosan új versesköteted jelenik meg. Milyen irányba mozdul el a lírád?
Az lesz a címe, hogy Ott maradtok egymásnak. A Magamról többet a szülővé válás metamorfózisával ért véget, most pedig a középkorúsággal, annak a kihívásaival foglalkozom majd a Házasság hete címet viselő ciklusban. Ami egyébként a magyar társadalomban nincs jelen.
Nálunk valaki csak fiatal lehet vagy öreg.
A mi, romantikán edződött irodalomtörténeti fejünk számára csupa költészetidegen témát hozok be, mint például a vágy és szerelem a házasságban, a megbocsátások és elengedések végtelen váltakozása, vagy az első csalódás magadban mint szülőben. A Bibliai történeteim című ciklusban pedig bibliai párhuzamokra építő hosszú versek szerepelnek, amik kiemelt pillanatokat mutatnak be az életemből.
Vagyis arról van szó, hogyan illeszkedsz bele az új szerepeidbe.
Így van, és ezeket a lehető legkegyetlenebb őszinteséggel szeretném elmondani. Ez a kötet valószínűleg a feleségemnek lesz a legnehezebb. Miközben szerintem szép szerelmi vallomások is vannak benne, csak nem hallgatom el a rengeteg küzdést sem. Bízom benne, hogy megszólítja azokat az olvasókat, akik együtt jöttek velem, hiszen valószínűleg ők is ugyanezekkel a dolgokkal néznek szembe, csak nem szokás ezekről nyíltan beszélni, főleg ma, az internet kirakatvilágában. Az elmúlt húsz évben sok minden okozott súlyos mentális károkat a magyar társadalomnak, de a közösségi média talán az egyik legtöbbet. Ezért is szeretnék őszinte lenni, hogy megélhessünk közösen egy katarzist, és az olvasók rácsodálkozhassanak: nahát, ebben a demonstratíve tökéletes világban, amiben szar embernek érzem magam, valójában mindenki ugyanezekkel küzd? Mert erről van szó. A kirakatboldogságok mögött mindig vannak szenvedések is, és még nagyobb kárt okozunk, ha elhallgatjuk őket.
Fejléckép: Grecsó Krisztián (Forrás: Líra Könyv)
hírlevél
