„Azt nem mondom, hogy szeretek olvasni. Mert az túl kevés volna. Az olvasás az életem. Valahogy úgy alakult, hogy könyvek közt telik az életem. Nem sajnálom, hogy így van, de nagyon így van. Ezért aztán nem is veszem a bátorságot, hogy azt mondjam innét: tessék olvasni!” (Esterházy Péter)

Az Esterházy Péter és Gitta Könyvtár megnyitószövege - elhangzott a Magyarországi Evangélikus Egyház székházában 2022. január 21-én

Kicsit talán unták is már ezt az egészet, és napok óta úgyis csend volt és nyugalom, az idő pedig szép, meg jött ez az értelmezhetetlen mennyiségű amerikai csoki is. Egy kis séta most már csak belefér! A sebesültek ellátva, újak hálisten nincsenek. Csavarogjunk már egyet! Fehér köpenyes társaság, ifjú orvosok, orvosnők, medikák és medikusok, sőt, egyikük nem is egészségügyi, éppen a legifjabbik. Szóval: séta. Rágták az amerikai csokit, dumáltak, hülyéskedtek, mert az elmúlt pár nap barátokat, haverokat, bajtársakat csinált belőlük, és sétáltak az utcán, ami a Szentkirályi utca volt, és pont a legifjabbiknak, aki a legkevésbé érezte magát komfortosan a fehér köpenyben, jutott eszébe, hogy izé… azért az ördög nem alszik. Legalább a sarok előtt álljunk már meg. Megálltak, és a legifjabbik, aki az apám volt, kilépett a sarokház mellől a főútra, ami az Üllői út volt, és körül se nézve visszalépett. Jól is tette, mert egy géppuskasorozat vágta ketté a térnek azon részét, amit ő egy pillanattal azelőtt betöltött.  

Kedves Közönség!

Így kerültem én ide. Ha az apám nem elég gyanakvó, vagy jobban bízik a fehér köpenyben, vagy csak egy másodperccel hosszabb ideig akarja tenni a fejét a – nyilván gyönyörű – medikák és a – nyilván vagány – medikusok előtt, akkor az ötvenhatos forradalomnak pár halottal többje lehetett volna, és biztos, hogy itt most nem én beszélnék.

De ha másik író állna most a helyemen, ez az avatóünnepség akkor is megtörténne, ez a könyvtár megnyílna. Mert egy kis csapat egészségügyi dolgozó halála nem valószínű, hogy annyit változtatott volna a világon, hogy szűk másfél évtized múlva Reén Gitta és Esterházy Péter ne találkoztak volna össze egymással. Oksági összefüggés tehát nem valószínű az akkor és a most között - de szimbolikus annál inkább: Esterházy Péter és Gitta könyvtárát ugyanaz – ugyanez – az épület fogadja be, a Magyarországi Evangélikus Egyház székháza, melynek falai egykor megmentették az apám életét.

Prőhle Gergely, amikor azt kérdeztem, hogy mik az elvárások a megnyitóval kapcsolatban (erősen reménykedve, hogy vannak), azt mondta, legyek „gátlástalan, személyes és szubjektív”, mert a szükséges konkrét információkat elmondják mások. Ez nagy segítség volt. Ezért most gátlástalanul, személyesen és szubjektíven (és szégyenkezve) bevallok valamit: bizony nem emlékszem, voltam-e valaha odabent az Emőd utcai házban. Ott, ahol Esterházy Péter és Esterházy Gitta családja élt a könyveikkel.

(Vendégszöveg az voltam egyszer, ott vagyok szemben a polcon.) Sajnos nem emlékszem. Van valami halvány emlékem évtizedekkel ezelőttről, valami nagy értelmiségi társaságról, és annak közepette valami borzasztó elfogódottságról és szégyenteljes meneküléspánikról, és ez az emlék mintha a Rómaifürdőhöz kötődne, de akkor se tudom. Pedig mire érdemes emlékezni, ha még erre sem?

De azért van, amire biztosan emlékszem: hogy mikor nem voltam odabent. Ajánlást kértem Esterházy Pétertől a nyolcvanas évek vége felé. Talán Móricz ösztöndíjra. Ágival, aki később a feleségem lett, mentünk el az ajánlásért, egy verőfényes, szép tavaszi reggel. Esterházy Péter kijött a kertkapuhoz, ideadta a kedves ajánlást, ő maga is kedves volt, megköszöntük szépen, majd még közölte, hogy nem hív be minket egy kávéra, mert már elkezdett dolgozni. És visszasétált ezek közé a könyvek közé. (Illetve azok közé, amik ezekből akkor már megvoltak.) Mi pedig néztünk utána: igen, így kell élni és alkotni.

Van egy fatális közhely, ami egy ilyen alkalommal – könyvtármegnyitás – minden magyar embernek kivédhetetlenül eszébe jut: „Gondolatok a könyvtárban”. Igyekeztem, hogy nekem ne, de ettől szerencsére megint egy Esterházy-mondat ugrott elő: „Közhely, de a közhelyek igazak (ez is közhely; ez is; és így tovább: és talán a végén, azaz éppen a végtelenedik pontosvessző után egyszer csak az állítás mégis újat fog mondani: ilyennek képzelem a világot, ilyen elébb-utóbbnak, szóval hogy a fekete lyukak mégsem nyelik el az információkat) …”

A szag. A friss könyvespolcok szaga, amikor ide belép az ember. És az a jó érzés hozzá, hogy itt könyvek új, és - legalábbis eleinte -pormentes életre keltek, megfiatalodtak. Nem is jó szó a megfiatalodás: újrakezdték. Mint az angol kivándorlók Új-Angliában. Vagy mint a szülők az unokáikkal. Más szóval: de jó szag van itt!

Újabb gondolat. Egy könyvespolc: táj. Ennyi könyvespolc egy teremben: távoli hegyvidék. Távolról minden könyvespolc egyforma, ahogy minden hegyvidék is. De az ember mégse mindig ugyanabba a hegységbe megy túrázni. Mi itt most kaptunk egy új, ismeretlen hegységet. Endemikus állatokkal, növényekkel, lejtőkkel és kapaszkodókkal, váratlan, lélegzetelállító panorámákkal, ravasz, vicces, sőt, itt-ott tán botrányos dedikációkkal, amiket fel lehet fedezni a könyvekben, egy-egy lapok között felejtett levéllel, és Esterházy Péter és Gitta alkalmi könyvjelzőivel, bármiféle papírból.

Lesz ilyen. Lesznek itt középiskolai órák. Gimnazisták járnak majd ide. Az méltó lesz. Pedig ott, a terem végében, a hátsó polcok mögött fognak idétlenkedni vagy csetelni, rájuk is fog szólni a tanár. De az nem baj. Életet fognak idehozni. És az élet méltó. De találni is fognak itt. Mert itt is az lesz. Egy másféle, mint az övék. Talán még akkor is lesznek itt fiatalok, amikor otthon már nem is lesznek úgynevezett könyvek. De itt majd láthatnak. (Jelzem: Esterházy Péter túl fogja élni a könyveket. A világot nem, de a papírkönyveket biztos, hogy.)

Valami méltót. Például egyszer itt aludni. Lehetne, mert itt valamikor vendégszállás volt, és lakás is maradt, mindennel, ami kell. Milyen méltó dolog lenne egy díj, íróknak! Vagy akár más művészeknek. Művészettörténészeknek. Tudósoknak. Gondolkodóknak. Nem pénzzel járna, hanem egy ággyal, amit alkalmilag ide beállítanának középre. És a díjazott itt alhatna egyszer Esterházy Péter és Gitta könyvei között. És persze egy olvasólámpa állna az ágy mellett. Elnézést: ez mégsem díj lenne, hanem kitüntetés.  

Az is eszembe jutott, hogy az lett volna méltó megnyitása ennek a könyvtárnak, ha – pár percig komolyan fontolóra is vettem – dedikációkat olvasnék fel. De nem a sok ezer meglévőből, hanem az itt lévő klasszikusoktól: Prousttól, Jókaitól, Swedenborgtól, Szophoklésztől, Thackeraytől, Ezra Poundtól, Victor Hugótól, Kafkától, Orwelltől, vagy - és legfőképpen - Goethétől. Méltó lenne, ha megírnék egy csomó ilyen dedikációt, és azokat olvasnám most itt fel: Gittának és Péternek szeretettel, öreg barátjuk: Johann Wolfgang. Vagy még ennél is szellemesebbeket.

Köszönet Ravasz Ildikónak, Németh Katalinnak és Kurucz Máriának és mindenkinek, aki a feldolgozás és a felpakolás kemény munkáját elvégezte, köszönet a befogadónak, a magyarországi evengélikus egyháznak, külön köszönet Fabiny Tamásnak, Hubert Gabriellának, Prőhle Gergelynek, Zászkaliczky Zsuzsannának, és köszönet a donátor Esterházy családnak; és köszönet Pannonhalmának is, mert bizony ott, Magyarország egyik legkatolikusabb helyén született meg a csodálatosan paradox gondolat, hogy az evangélikusokhoz kerüljenek ezek a könyvek, Luther Márton saját kézzel írott végrendelete mellé; úgyhogy végül köszönet a káoszpillangónak is, mert a legszerencsésebb pillanatban lebbentette  meg ártatlan szárnyait.  

Utolsó gondolat az Esterházy Péter és Gitta Könyvtárban: elnézést kérek, ha kicsit vidámabb voltam, mint amit ez az alkalom talán megkívánna. De úgy örülök, hogy végre van egy hely, ahol éppen most kezdődik valami jó!

Kemény István