Mint ahogyan azt korábban megírtuk a Népszava és az Esterházy Magyarország Alapítvány élettörténet-pályázatot hirdetett meg 16—22 éves fiatalok számára. A napilap és az alapítvány mellett a Budapesti Goethe Intézet, az Erzsébetvárosi Zsidó Örökségért Alapítvány, Polgár András, Olti Ferenc és Szakonyi Péter is partnerei voltak a projektnek, amely Budapest Főváros Önkormányzatának támogatásával valósult meg.
Június 13-án a Goethe Intézetben hirdették ki az eredményt.
A határidőig 199 pályamű érkezett be,
amely a kiírók legbizakodóbb reményeinél is színesebb és részletesebb képet mutat a fiatal generáció mindennapjairól, érzéseiről, jövőképéről – megjelenítve nemzedékük közös gondjait Covid karanténléttől bullyingig, teljesítménykényszertől bizonytalanságig, önbántástól klímaváltozásig, kapunyitási pániktól jövőbeli reményekig, családtörténetektől társadalmi problémákig. A Kárpát-medence minden részéből, falvakból és Budapestről, határon túlról és magyarországi nagyvárosból töltötték fel írásaikat a résztvevők, akiknek élettörténete a jelennek és jövőnek is tanulságul szolgál.
A Momentán Műhely fiatal játékosai a szövegek kapcsán impróztak az átadón (Fotó/Forrás: Piltner Péter / Esterházy Magyarország Alapítvány)
Az eseményre meghívást kaptak a short-listre bekerült pályaművek szerzői, az összesen 55 jelölt közül 25-en vettek részt a díjátadón.
Németh Péter, a Népszava főszerkesztőjének és Czigány Balázs, az Esterházy Magyarország Alapítvány képviselőjének, valamint Claudia Schmitz, a Budapesti Goethe Intézet igazgató-helyettesének köszöntője után videó-üzenetben jelentkezett be a Litván Nemzeti Könyvtár Judaika Kutatóközpontjának vezetője, dr. Larissa Lampertiené is.
„Noha kétszáz dolgozat nem reprezentatív felmérés, de mindenképpen érdekes látlelet arról, miként is látják a fiatalok, a más gondolkodó fiatalok a jelenüket, a jövőjüket” – emelte ki köszöntőjében Németh Péter.
Czigány Balázs elmondta: „az ilyen kezdeményezések, mint ez a pályázat, létfontosságúak társadalmunk fejlődése szempontjából, hiszen az élet.történet pályázat által megmutatkozó értékek – az önkifejezés, az empátia, a tisztelet – azok az alapkövek, amelyekre egy erősebb, nyitottabb és befogadóbb közösséget építhetünk. Alapítványunk pedig épp azért állt a projekt mellé, mert a küldetésünk az, hogy megmutatkozási lehetőséghez segítsük a fiatalokat.
Hiszen egy gyerek csak akkor képes megjeleníteni a képességeit, ha erre lehetőséget és bátorítást kap.
Akárcsak az Estöri Kreatív Történelmi Verseny során, a jelen pályázatban is azt láttuk a legfontosabb célnak, hogy komplexen tudjunk hatni a fiatalok személyiségfejlődésére, legyen szó például az önismeret fejlesztéséről, vagy olyan – akár új – kompetenciák, készségek kibontakoztatásáról, mint például egy esztétikai értékkel is bíró írásmű készítése. Mindezek nemcsak a személyes élmények szintjén fontosak, hanem értékük a társadalmunk egésze számára is megmutatkozik.”
Czigány Balázs, Horváth Patrícia és Németh Péter (Fotó/Forrás: Piltner Péter / Esterházy Magyarország Alapítvány)
A zsűri nevében – a Freeszfe Írásképzésének oktatói, Szőcs Petra, Upor László és Németh Gábor – Németh Gábor író beszélt a kiválasztás szempontjairól, nehézségeiről. Az összképről elmondta:
A hierarchia alja és teteje nyilván láthatatlan.
És az ember hajlamos csak a drámaira emlékezni. A boldog családok egyformák, a boldogság unalmas és giccses. Aggasztó, szívszorító összkép. A társadalmi mobilitás befagyása. Paternalista, tekintélyelvű társadalom, amiből jórészt hiányoznak az apák. Elnyomó iskolák, intézmények, egyházak, egyházi szervezetek. Neurodiverzitás, becslésem szerint a pályázók minimum egyharmadát érinti. Az ezzel semmit kezdeni nem tudó szociális rendszerek. Kishitűség, visszahúzás, intolerancia, kirekesztés. A csak magadra számíthatsz-érzés. Eszképizmus, kispolgári idill, mint a boldogság netovábbja. A társadalmi szintű cselekvés ritkuló vágya, ennek az illúziónak a korai szétfoszlása. A boldog pillanatokat tünékeny illúzióként élik át.” Majd gondolatait az elbírálás szempontjairól, nehézségeiről így folytatta:
Nyilván nem életeket hasonlítunk össze, vagy díjazunk, hanem szövegeket.
A szöveg minősége, az élettörténet rétegződései, drámája, a saját életre való reflexió szintje, és az a szubjektíven megítélhető szempont, hogy mennyire tűnik a korosztályra jellemzőnek, revelatívnak egy-egy írás, vannak-e társadalmi-közösségi, a szó klasszikus, görög értelmében politikai, azaz a polisz életére vonatkozó referenciái. De az igazi nehézség az volt, hogy ez nem egy tiszta profilú pályázat, nem irodalmi, nem történelmi, nem szociográfiai természetű. Műfaji sokféleség, esszé, novella, verseskötet, szubjektív napló, levél – eleve alig összehasonlítható formák.”
Claudia Schmitz, Karácsony Gergely és Németh Péter a díjátadón (Fotó/Forrás: Piltner Péter / Esterházy Magyarország Alapítvány)
Upor László dramaturg videóüzenetben szólt a jelenlévő fiatalokhoz: „Ti vettétek a fáradtságot és megírtátok a saját történeteteket és ezzel közelebb léptetek ahhoz, ami mindannyiunknak a célja volna. Hogy megéljük a saját történetünket,
ne csak tanúi, ne csak elszenvedői legyünk.
Bevonjunk másokat, fölbátorodjunk mások történetei által, fölbátorítsunk másokat a saját történetünkkel, hogy együtt legyünk közösen részei annak a világnak, amit csak mi építhetünk föl és senki más, bármilyen patetikusan hangozzék is ez."
A díjátadó eseményen a pályázat ötletgazdájának, Horváth Patríciának meghívására a Momentán Műhely fiatal játékosai szabad rögtönzésben előadott jeleneteikkel adtak képet generációjuk legbelsőbb gondolatairól, melyek eleven párbeszédbe léptek az élet.történet. pályázat írásaival.
Czigány Balázs, az első helyezett Krolikowski L. Lilian és Németh Péter (Fotó/Forrás: Piltner Péter / Esterházy Magyarország Alapítvány)
Az 1 millió forintos fődíjat, GallusGallus Domesticus jeligével, Krolikowski L. Lilian nyerte el, aki patchwork-családjuk pillanataiba enged betekintést, rengeteg kérdés foglalkoztatja, minden érdekli, maga körül szomorú, harcoló felnőtteket lát, de mégis szépnek látja a reggeleket, a nevetést a barátaival a metrón:
„Hét mentett kutyánk van. Ennek minden nehézségével és szépségével. Rajtuk keresztül szoktam megérteni a világot. Mi a felelősség, mi a szeretet, mi az elfogadás, mi a gondoskodás: szétrágott tárgyak, lepisilt ruhák és korai séták. Az általános iskoláról a felismerés jut eszembe, hogy a felnőttek gonoszsága mennyire álruhás. Jó tanuló, szorgalmas voltam, nem volt velem semmi baj, nem is értették, hogy miért nem hagynak a szüleim a rosszabb közösségekben. De nem találtam sehol a helyemet. A szüleim nem hagyták, hogy elhiggyem, hogy sehol sincs olyan hely, ahol láthatóvá válhatok. Mások azt mondogatták, hogy nem az életre nevelnek ezzel. Pedig ennél jobban sehogysem mutathattak volna rá a valódi életre, ahol kell, hogy legyen mindig még egy mákszemnyi utolsó bátorságod, hogy merj őszintén élni. Szerintem a valódi alázat nem önfeláldozás, a bátorság pedig nem a félelem hiánya.”
Ősi Anna díjazott és Polgár András (Fotó/Forrás: Piltner Péter / Esterházy Magyarország Alapítvány)
Második díjban a Carminefalcon jeligével beküldött írás, Ősi Anna szerzeménye részesült, jutalma 750.000 forint. Anna életét kísérő betegségébe avatja be olvasóját:
„Gondolkodtam, megírjam-e, megmondjam-e neki; megölni akartam, és aztán döntöttem úgy, inkább szerelmet vallok.
A pszichológus azt mondta; disszociáció. Én meg nem ellenkeztem, pedig tudom, hogy akartam.
Mintha egy apró madár mozdulna meg a mellkasomban – biztos erre mondják; megdobban a szíve –, szétterjed a mellkasomban a szárny rezdülése: milyen jó lenne őt megölelni, lecsókolni a szájáról az összes félelmet, lesimítani a gondokat a kulcscsontja ívéről.
Csak hümmögök, bólogatok. Aztán meg dadogni is kezdtem, mint egy hülye.
Úgy tűnik, kényelmetlenül sokat kell zabálnom ahhoz, hogy kényelmesen legyek a világban. Betemetni a gyomromban a szorongást. Amúgy elmebaj.
Miért kell nekem mindig határok metszővonalán állnom?”
Kiss Bálint Béla díjazott és Heisler András (Fotó/Forrás: Piltner Péter / Esterházy Magyarország Alapítvány)
Harmadik helyezést ért el, és ezzel 500.000 forintos pénzjutalomban részesült az Anyátlanul jeligével, Kiss Bálint Béla írása, aki az anya hiányáról és édesapjához fűződő viszonyáról írt:
„Hamar megtanultam, mit jelent a halál. Akkor még persze aligha érzékeltem anyukám hiányát. Vagy már csak nem emlékszem rá. Természetes volt, hogy nincs nekem, mintha soha nem is lehetett volna. Mindig furán éreztem magam, amikor elmondtam valakinek, hogy félárva vagyok, és erre sajnálkoztak, vagy részvétüket nyilvánították. Csak legyinteni szoktam ilyenkor, hogy már régen történt, nincsenek róla emlékeim. Annyira természetes volt ezt mondanom, mintha valami teljesen hétköznapi dolog lenne, mint bevásárolni vagy kivinni a szemetet. És nekem az is. Nem ismertem mást soha. Ha visszagondolok rá, nem tudom eldönteni, gyászoltam-e őt valaha, vagy csak elfogadtam a tényt, hogy lemaradtam élete végéről. Mert miképp gyászolhatnék valakit, akit nem ismertem?”
Kamarás Hanna díjazott és Claudia Schmitz (Fotó/Forrás: Piltner Péter / Esterházy Magyarország Alapítvány)
A Fifi jeligével született írás, egy nevelőotthonban nevelkedő fiatal, Kamarás Hanna beszámolója a gyermekprostitúcióról végzett a negyedik helyen, jutalma 150.000 forint:
„A rendszer megpróbált elpusztítani, de nem sikerült. Mert értem mindig felszólalt valaki. Ha másban nem is voltam jó, de azok az emberek mindig megtaláltak, akik nem hagyták, hogy maga alá gyűrjön és porrá zúzzon a rendszer. De azon kívül, hogy volt hol aludnom, mást nem kaptam. Se egy ölelést, se egy jó szót, mert néha az is elég lett volna. Hirtelen kellett felnőni. Pedig még igazából csak egy gyerek vagyok. Egy szerencsés gyerek, mert vannak olyan, akik mellett nem kell eljátszani, hogy felnőttem. Nem lettem prostituált, se rabló, de még csak drogos se. Sőt néha már azt is elhiszem, lehet szeretni engem. Viszont ez ritka, nagyon kevés gyerekért nyúl egy segítő kéz. Mert tapasztalatom szerint az emberek inkább elfordítják fejüket mintsem, hogy segítsenek. Persze vannak kivételek. Így hát úgy érzem kötelességem most ezeknek a lányoknak a nevében felszólalnom, ha kell üvölteni. Mert nem mindenki olyan szerencsés, mint én. Nem mindenkit mentenek meg. Pedig mindenki megérdemelné.”
Bátor Emma díjazott és Olti Ferenc (Fotó/Forrás: Piltner Péter / Esterházy Magyarország Alapítvány)
Az ötödik helyezett a Felnőtt gyermekek jeligével, Bátor Emma írása, szintén 150.000 forintos pénzjutalomban részesült:
„Erős fényre keltem. Nem magamtól. A nagybátyám az ágyam végében, a barátnője Netti mellett ül.
Lányok.
Anya elment.
Felülök. Nagyon fényes és nagyon homályos.
Tudom – válaszolom álmosan.
De nem tudtam, és akkor sem értettem amikor magához húzott, remegve megölelt, mikor Netti sírása felszakadt a háttérben. Teljes lélekjelenlétemet vesztettem, kizuhantam magamból, a szobámból, a földszinti fészekből. Táskát ragadtak, beletömtek pár ruhát, kézen fogtak és húztak kifelé, a folyosón át. Anya ajtaja csukva volt, előtte állt a második fiútestvér, épphogy elkaptam üveges tekintetét. Alig láttam, alig hallottam, alig éreztem. Lélegeztem. Ennyit jelenthetek ki biztosan, a légzésem vittem magammal, semmi mást. Autó, gyújtás, város, világos, fények, homály. Szoba, fekvés, alvás, sírás, egyszerre, külön-külön. Apa, kopog, szia lányom, könnycsepp, elmegy. Este, sötét, gyertyák, család, égbolt.
Válasszunk neki csillagot. Legyen a papa mellett.”
Az első öt helyezett pénzdíját az Esterházy Magyarország Alapítvány biztosította, a Népszava és Budapest Főváros egy-egy 100.000 forintos különdíjat ajánlott fel.
Bolovits Bodza díjazott és Németh Péter (Fotó/Forrás: Piltner Péter / Esterházy Magyarország Alapítvány)
A Népszava 100 000 forintos különdíját a Bubu 16 jeligéjű írás kapta, melynek szerzője Bolovits Bodza betegségének történetéről számol be:
„A kemoterápia sok mindent kivett belőlem, de a mai nap teljesen más. Ma van az őssejt- transzplantáció napja. Kimondani is fura. A várakozás… az volt a legrosszabb. Órák amik nem akartak elmúlni és percek amik inkább napoknak tűntek. Feküdtem a steril boxban, néztem a falakat, amik már olyan ismerősek lettek, hogy kezdtem elfelejteni, milyen volt más szobában lenni. Az ágy ami alapból kényelmes, most kezd kényelmetlenné válni. A várakozásban van valami fojtogató. Folyamatosan azon kattog az agyam, hogy: mikor? Csak vártam csendben, feszülten, kicsit félve, de nagyon remélve. 15:55-kor jött egy üzenet. Egy kép. Az egyik nővértől kaptam. Megnyitottam, egy átlátszó zacskó, benne valami folyadékkal. Az őssejtjeim. Aztán utána egy szívecske emoji. Nagyon jót nevettem rajta, mert elég ironikus volt. De tudtam, hogy végre eljött az én időm. A nővér bekötötte a transzplantációt. Néztem, ahogy a csövön keresztül beáramlik a szervezetembe. Ennyi volt az egész, de közben tudtam, hogy ez nekem most minden. Valami ami új életet ad, és ott abban a pillanatban éreztem azt, hogy talán tényleg van tovább. Nem volt látványos, nem volt zajos, mégis nagyon fontos dolog történt. Egy zacskó, egy vékony cső, és benne az esély arra, hogy újrakezdjem.”
Nagy Rebeka átveszi Budapest különdíját Karácsony Gergelytől (Fotó/Forrás: Piltner Péter / Esterházy Magyarország Alapítvány)
Budapest különdíjában melyet Karácsony Gergely főpolgármester adott át az Újratervezés című írás szerzője, Nagy Rebeka részesült. Rebeka felemelt fővel vállalja roma identitását, és büszke hagyományaikra, egyben őszintén vall saját megéléseiről:
„Anyuról beás cigány vagyok, édesapámról meg paraszt, szóval keverék. Voltak bajaim olyanokkal, hogy óvodában nem mertek hozzám ülni, nem nagyon foglalkoztak velem, az iskolában sem mertek hozzám ülni padtársnak, mert „fú, nem ülök mellé, mert cigány meg tetűs meg büdös”. Azért, mert most valakinek barna a bőre, nem azt jelenti, hogy lop, csal meg hazudik, meg büdös, nem tud tisztálkodni, meg tele van tetvekkel, szóval volt nekem ilyen gondom később az iskolában is. Egyébként én soha nem szégyelltem azt, hogy cigány vagyok, mert minekünk, romáknak vannak főzési szokásaink, öregapám, anyukámnak az apukája (már nem él sajnos) teknővájó cigány volt, fakanalakat csinált, kosarakat font. Soha nem szégyelltem azt, hogy roma származású vagyok, sőt, inkább felemelt fejjel megyek, hogy azért nekünk, romáknak hagyományaink vannak.”
Tarpai Zsófia díjazott és Németh Gábor (Fotó/Forrás: Piltner Péter / Esterházy Magyarország Alapítvány)
Különdíjban részesültek az ars poetica (Fekete Gergő), Pusti (Török Boglárka), Pippi (inkognitót kért szerző), Zsálya (Szövényi Boglárka Ida) Ida07 (Tarpai Zsófia), Keresztút (Virág Réka) címmel leadott pályamunkák.
A díjra jelölt pályázatok itt érhetőek el.
A szervezők bejelentették, hogy terveik szerint kétévente lesz pályáztatás, így a következő pályázatot 2027 januárjában írják ki, hogy a megszületett írásokat könyv formájában fogják publikálni, és dolgoznak egy színdarab színpadra állításán is.
Fejléckép: Az első élet.történet. pályázat díjazottjai (fotó / forrás: Piltner Péter / Esterházy Magyarország Alapítvány)
hírlevél
