Két évvel ezelőtt az Ünnepi Könyvhéten dedikáltattam önnel Az élősködőt, és akkor azt mondta nekem, vigyázzak, mert ez egy veszélyes könyv. Akkor nem mertem visszakérdezni, de most muszáj ezzel kezdenem: miért veszélyes?

Azért, mert a világa rendkívül nyomasztó. A bennünk zajló lelki-tudati folyamatokat kontrollálatlanul árasztja magából, ezért aki lelkileg nem elég erős, esetleg nem járatos a pszichológiában vagy még inkább a pszichiátriában, az könnyen áldozatává válhat. Hiszen itt egy zakkant elme szabad tudatáramlásáról van szó. Akik erősek – és voltak ilyen olvasók is azért –, valahol még élvezhetik is ezt a helyzetet. A regény azt mutatja meg, hogy a pszichédnek, a tudatodnak, az elmédnek milyen szintjei, rétegei vannak, amik időnként egyszerűen feltörnek belőled. És ha ezeket rációval nem tudod ellenőrizni, azt is lehet mondani, hogy egyszerűen kikerülsz magadból. Mintha egy álomvilágot élnél. Egyszerre csak azt veszed észre, hogy iszonyatosan szorongató érzések nyomasztanak – és hiába próbálod, nyelvileg semmilyen szinten nem tudod ezt megragadni. Mintha nem lennének gondolataid. Ebben a regényben az író gyakorlatilag éber állapotban műveli ezt. Az egyik oka tehát a téma. A másik, hogy több helyütt stilárisan és nyelvileg problémásnak érzem. Egy első kötetről van szó, ami hozza az első kötetek majdnem összes tipikus hibáját. De nem akarom nagyon bántani, vannak értékei is.

Milyen hibákra gondol konkrétan?

A középső rész tematikájában gyakorlatilag nem hoz semmi újat, sem tartalmi, sem nyelvi értelemben. Egy önmagát felzabáló, statikus érzelmi és gondolati világot ábrázol. Huszonhat évvel a megjelenés után már úgy gondolom, hogy a regényekben kell hogy legyen egy olyan szelep, ami mozgatja, dinamikussá teszi a befogadói élményvilágot. Az élősködőben egy obszesszív elmét ismerünk meg, az ő világát pedig túlzottan statikusnak tálalom ma már. Persze, ha néha beleolvasok, mert valami miatt egy idézetet kell keresnem belőle, akkor találok benne elfogadható részeket. Első könyvnek mindenképp rendben van.

Mindaz, amit most elmondott a tartalmi „veszélyekről”, szerintem éppen az adja a regény erejét. Ha ilyen elementáris befogadói élményt tud nyújtani, akkor mégiscsak egy jó műről beszélünk, nem?

Az angolszász világban is vannak kritikusok és olvasók, akik hasonló véleményen vannak. Ha ön így látja, akkor annak baromira örülök.

Barnás Ferenc (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)

A jó külföldi recepció nem változtatta meg az érzéseit?

Ha jelentősen befolyásolná a véleményemet, az probléma lenne, mert akkor külső vélemények alapján evickélnék a saját vizeimen. Amikor írtam, nem érdekelt, jó-e vagy rossz. Az sem foglalkoztatott, hogy az ítészek mit fognak szólni hozzá Magyarországon.

Ráadásul egy ilyen jelentős kiadónál! Ettől függetlenül, persze, jólesik, főleg a kezdeti pofonok után, mert abból is jutott itthon azért bőven. Utólag végül is azt mondhatom: jó, hogy edződhettem egy kicsit.

Nekem minden könyve közül ez volt a kedvencem.

Tényleg?

Igen.

Akkor ön is egy érdekes eset. Már csak azért is, mert le mer ülni interjút készíteni másokkal. Én nem mernék. Nemhogy másokra, még magamra sem látok rá igazán.

Barnás Ferenc (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)

Különös, hogy ezt mondja, annak fényében, hogy az összes könyve autofikció, mindig a saját életéből merít. És azt is olvastam, hogy az írás az ön számára egyfajta önterápia, problémamegoldási folyamat…

Ezt korábban állítottam. Ma már nem igaz. Mi is volt a kérdés?

A könyvei alapján hosszú ideje módszeresen önmagával foglalkozik, de azt állítja, még mindig nem lát rá saját magára sem. Nincs itt valami ellentmondás?

Amikor ezt mondom, úgy értem, hogy abból a szempontból, ahogy engem érdekel az én, onnan senki nem láthat rá magára. Gyakorlatilag nem tudjuk, mi az, hogy tudat, mi az, hogy én. Hérakleitosz azt mondta, az értelem mindenkiben ugyanaz. A tudat más ügy. Sokat tudunk ennek a tudatnak a természetéről, de lényegileg még mindig nem értjük, mi ez. Borges szerint az olvasás mágikus pillanatok sorozata. Olvasás közben megnyílnak a betűk és értelemmé állnak össze bennünk. Mondhatjuk, hogy az én az élményeket fölvevő szubjektum vagy alany, de azt, aki most beszél belőlem, vagy aki önből kiszólva kérdéseket tesz fel, még mindig nem ismerjük.

Amikor autofikciót írok, a bennem és a mindenkiben meglévő én természetére és milyenségére kérdezek rá történeteken keresztül. Amikor elbeszélem ezeket a históriákat, megpróbálok olyan élményvilághoz jutni, ahol egyszerre kívül kerülök magamon. A könyveimben – eddig legalábbis – igyekeztem mindig máshonnan rákérdezni erre. Arra például, hogy vajon a mostani meg az ötven évvel ezelőtti én ugyanaz-e?

És mire jutott?

Hát, ugyanaz is, meg nem is. Arra a valakire továbbra sincs rálátásom, aki ezt az ént az elmúlt ötven évben cipelte magával. Ehhez kellene jó írónak lenni, hogy ezeket az idő-, tér- és állapotbeli változásokat jól meg lehessen fogalmazni. Az egészben az az érdekes, hogy a szenvedéstörténeteken keresztül hamarabb tudjuk plasztikussá tenni ezeket, mint amikor boldogok vagyunk és örömünkben himnuszokat éneklünk.

Barnás Ferenc (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)

Az olvasmányaim során mindig azt éreztem, hogy a boldogságot látszólag mindenki hasonlóan éli meg, ezzel szemben a szenvedés mintha mindig egyéni lenne.

Nem vagyok benne biztos, hogy a boldogságot mindenki hasonlóképpen éli meg. Amikor intenzív állapotba kerülünk, valami – ami egyébként is bennünk van – váratlanul jelet ad magáról, megszólal, és erre van egy reakciónk. Ez a reakció a hangunk. Szerintem alkati kérdés, hogy ki a fájdalmas, ki az örömtelibb történésekre érzékenyebb. Amikor erős élmények érnek minket, bár nem szeretem ezt a szót, de ezek mégiscsak transzcendens pillanatok. Ilyenkor valahogy minden kifordul magából, és egy más állapotba kerülünk. Nem véletlen, hogy ezt a dolgot, állapotot a költők jobban kezelik a verseikben: bennük valahogy minden gyorsabban zajlik le – igaz, ez nem jelenti, hogy intenzitásában, és főképp: lényegében más lenne maga az érzés, mint bárkinél.

Miért nem szereti a transzcendencia szót?

Túl gyakran használjuk, és túl könnyű magyarázat a dolgokra. Sokkal jobb lenne, ha valóban transzcendensen tudnánk beszélni, úgy, ahogy a költők, akik ihletett pillanataikban képesek megragadni a világot.

A könyvei alapján földhözragadt ember látszatát kelti…

Az is vagyok! A földhözragadtság nagyon fontos. Kedves szerzőm, Nietzsche mondja a Zarathustrában, hogy hűnek kell lenni a földhöz, azzal kell foglalkozni, nem pedig az égi ügyekkel. De ez nem jelenti azt, hogy amikor ő saját elképzelése szerint hű maradt a földhöz és a hétköznapi dolgokat megpróbálta megragadni, ne vált volna költővé és egyben transzcendens gondolkodóvá is. Nietzsche a német nyelv egyik legnagyobb művésze! A földhözragadtságot úgy értem tehát, hogy nem szabad mellébeszélnünk. Csak akkor lehet képzelegni a világ csodajellegéről, ha a világot és az életet valóban meg- és átéljük.

Ugye tudja, hogy a többség valószínűleg nem így határozná meg a földhözragadtságot?

Hanem?

Például úgy, hogy ilyen dolgokkal egyáltalán nem foglalkozunk.

Én alapvetően ilyen dolgokkal foglalkozom. Ilyen értelemben akkor nem vagyok földhözragadt. Látja, rögtön ellentmondok magamnak. Hál’ Istennek.

Barnás Ferenc (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)

Amit korábban elmondott az én vizsgálata kapcsán, az választ ad arra, amit mindig is éreztem a könyvei kapcsán. Ha például Az élősködőre, A kilencedikre és a Másik halálra gondolok, gond nélkül elhinném, hogy három különböző ember írta őket, ha nem lenne ott a neve a borítón. A hang, a belső logika mindig változik, ami, ha jól értem, szándékos. De az irodalmi közösség általában azt szereti, ha egy író már az első sorról felismerhető. Ez nem zavarja?

Erre törekszem, persze, nem véletlenül alakul így, összefügg az írói programommal. Számomra mindig az adott könyv hangja az egyik fő kérdés. Hogy miként közelítek a történet felé, hol van a fókusz. Egyáltalán, hogyan kezdjek bele, ez eleve a legnehezebb kérdés. Az más dolog, hogy annak örültem volna jobban, ha ezek a külön hangok erősebbek tudtak volna lenni, esetleg jellegzetesebbek… Vagyis mondjuk ki: ha ezek sokkal jobb könyvek lennének. Egyébként el tudnám most is képzelni, hogy azt mondom magamnak: oké, ennyi volt az irodalom, és inkább elindulok például egy földkörüli útra, vagy elmegyek egy hegyre, és nem csinálok mást, csak nézem az eget, és megpróbálok rájönni, mi olvasható ki a felhők játékából.

Vagyis lehetséges, hogy egy nap abbahagyja az írást? Véget érhet az írói programja?

Az írás nem egy örömteli elfoglaltság. Vannak időszakok, amikor szeretem kínozni magamat. Ez hozzátartozik ahhoz, hogy kondicionáljuk magunkat. Kérdezzen meg focistákat, akik komoly bajnokságokban játszanak: ezeket az embereket szinte kínozzák. De hozzá vannak szokva, és szeretik, hogy állandó terhelés alatt állnak. Ön szerint azt, hogy most itt beszélek, szeretem? Nem. Ez munka. Harminc éve ezt csinálom: igyekszem jó mondatokat írni, úgy, hogy azokból összeálljon egy mű. Mindezt úgy, hogy lehetőleg ne arról szóljon az egész, hogy sikerült csinálnom egy újabb könyvet, hanem azzal tényleg elérjek valamit, egyrészt magammal, másrészt az olvasókkal szemben is. Egyfajta tanulási folyamatban vagyok, próbálom minél jobban csinálni a dolgom.

Ez olyan tevékenység, amit akkor sem lehet abbahagyni, ha az ember nem jelentet meg több írást.

Barnás Ferenc (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)

Írás közben gondol az olvasóira is?

Amikor írok, nem törődöm velük, utána azonban nagyon fontos, hogy mennyiben jelent a könyvem segítséget nekik. Én is íróktól, költőktől tanultam a legtöbbet, miattuk tartok ott, ahol tartok – nem mint író, hanem mint ember.

Egy interjúban azt olvastam, hogy amikor befejez egy könyvet, nem biztos benne, hogy valaha képes lesz akár egyetlen fontos mondatot is leírni még. Honnan jönnek ezek a gondolatok mégis?

Nem akarok nagy szavakat használni, de ezt megint nem tudom másképp mondani, mint hogy a jó mondatok igazából nem belőlem jönnek. Idézhetném Krasznahorkai Lászlót, Pilinszky Jánost vagy sok más szerzőt is akár, akik erről nyíltan beszélnek. Tudniillik arról, hogy amikor benne vagyunk ebben a kegyelmi állapotban, az nem a mi érdemünk.

Értem, miről beszél, de tudja, amikor ezt hallom, mindig felébred bennem a tiltakozás is. Mert hiszen azt ön is rendszeresen elmondja, hogy a könyveit nagyon keményen megszerkeszti. Rengeteg dolgot kihúz, ami marad, azt pedig az elejétől a végéig átírja. Szóval ezeket a mondatokat mégsem csak úgy készen kapottan „lehúzza a mennyei szférából”.

Ezt így én sem állítom, persze. Amit mondtam, arra vonatkozik, ami nem szerkeszthető benne. Úgy mondanám – Platónt segítségül hívva –, hogy a regény belső ideáját találom meg ilyenkor. Alapvetően egy egyszerű dologról beszélünk: a nyelvről, arról, amivel most társalgunk. Ezt mindenki ismeri.

Ettől függetlenül ha látom, hogy helyenként igazgatni kell, elvenni vagy hozzátenni valamit, akkor az egy másik munka. Én is azon a véleményen vagyok, amit, azt hiszem, Margaret Atwood mond, miszerint szerzőként neked kell lenned a saját kritikusodnak is. Meg kell jegyeznem, sok időt töltöttem el az Egyesült Államokban, sok nívós irodalmi lapnak és kiadónak ismertem meg a történetét, és azt láttam, hogy ott a szerkesztőknek sokkal nagyobb szerepe van, mint azt itthon gondoljuk. És bizony a szerző is sokkal többször mondja azt, hogy: oké, ezt valószínűleg te jobban látod, legyen így.

Barnás Ferenc (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)

Azt mondja, a kegyelmi állapotot kemény munkával lehet elérni. Nem következik ebből az, hogy gyakorlatilag bárkiből válhat író, ha elég sokat és becsülettel dolgozik?

Ez egy jó kérdés, és erre hirtelen nehéz is mit mondanom, mert még én is tanulom a szakmát, és elsősorban magamra, a saját belső hangomra figyelek, ami önmagában is kemény dolog. De az biztos, hogy van ebben a mesterségben valami, ami megtanulhatatlan.

Ha most kimennénk ide a parkba, és összefognánk száz focizó gyereket, akiket mostantól kezdve olyan keményen edzünk, mint Messit, egyáltalán nem biztos, hogy idővel akár csak egy is ugyanolyan jóvá válik, mint Messi. Ez sajnos lutri. Talán a zene az egyetlen terület, ahol egészen korán kiderül, érdemes-e ezzel foglalkozni, az ugyanis olyan speciális képességet igényel, ami vagy megvan, vagy nincs. Nem alakul ki gyakorlással sem. Elég csak Bachra gondolni, kevés ekkora zsenit hordott a hátán a föld. Tudjuk, hogy sok tanítványa volt, akik közül kikerült ugyan néhány jó komponista, de megközelíteni senki sem tudta. Az, ami benne megvolt, nem átadható.

Eléggé meglepett, amikor az interjúra készülve rájöttem, hogy Hermann Hesse világképéből írta a doktoriját. Azt gondoltam, ha az ember ilyen szinten elmélyül valakinek az életművében, az hatással lesz az ő könyveire is. Első ránézésre az égvilágon semmilyen hasonlóságot nem láttam a műveik között. Aztán végül arra jutottam, hogy valami mégiscsak van: a folytonos befelé figyelés, a belső idővel való foglalkozás, valamint a zene, a zenei szerkesztés. Jól sejtem, hogy ezeket vette át tőle?

Azt nem mondanám, hogy átvettem, valószínűleg csak úgy becsúszott, öntudatlanul is. Nemrég beszélgettem egy német kritikussal, akinek szintén volt egy hasonló kérdése Hesse és az én könyveim kapcsolatáról. Az ember utólag jön rá, hogy ezek szerint volt hatása. A zene mindig is érdekelt, húsz évig zenélésből éltem, a családomban is több muzsikus van. Amikor Hessével foglalkoztam, az egy elméleti korszakom volt, irodalomtudósnak készültem ugyanis. Valószínűleg írás közben megmaradt ott valahol, hátul a fejemben. Illetve volt egy másik szerző is, akinek a zenéhez való viszonya mindig is faszcinált, méghozzá Thomas Mann, aki a Doktor Faustusban eléggé pregnánsan meg is írta ezt. Ha volt valami, amire figyeltem írás közben, az az volt, hogy nehogy másoljam őket. A befelé figyelés valószínűleg megint csak alkati kérdés, mindig is az érdekelt inkább, mi zajlik az emberen belül.

Barnás Ferenc (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)

Miért?

Mert a valóság állandóan átver minket. Nyilván ön is ismeri azt az érzést – és bárki, akit megkérdeznénk –, hogy ha cselekszünk vagy mondunk valamit, belül rögtön megszólal egy hang, ami azt mondja: nem így kellett volna. Ott van ez a kis belső korrektor, és engem ennek a világa érdekel, mert ez az igazi. De javítom is rögtön magam: nem igaz, hogy ez az igazi. Azok az emberek, akikkel a hétköznapokban érintkezünk, akik megkínoznak minket, szörnyűvé teszik az életünk, illetve akiknek mi tesszük szörnyűvé az életüket, mégiscsak azzal találkoznak, aki megszólal, aki bántja őket. Na, az ehhez hasonló kérdéseknél kezdődnek el a dolgok.

El tudja képzelni, hogy valamikor írjon olyan könyvet, amiben inkább a külső történésekre figyel oda? Olvastam olyan kritikát, ahol ennek a hiányát rótták fel.

Ez egy jogos észrevétel, jó lenne, persze, ez feladat számomra is. Ehhez jobb írónak is kellene lenni. Ha jól emlékszem, Immanuel Kant mondta azt, hogy az én a világ. Nem annyira buta gondolat, hogy mi konstruáljuk a világot az alapján, amit látunk belőle. A legújabb és legaktuálisabb filozófiai irányzatok ugyanerről beszélnek, sőt a természettudományokban is ezt állítják. Ezektől, mondjuk, igyekszem távoltartani magam,

Csak itt jön be, hogy valójában az is a lényeg, ami odakint van. Ahhoz, hogy erre is rálássak, valamire szükségem lenne még. Talán egy nagyobb békére önmagammal? Az is lehet, hogy ez szintén alkati kérdés, mert ha most megbízna azzal, hogy írjam le ezt a kávéházat, ahol beszélgetünk, nem tudnék egyetlen normális, találó dolgot sem mondani róla.

Kevés olyan irodalommal foglalkozó emberrel találkoztam, aki ne értett volna egyet azzal, hogy ön a kortárs írók között mindenképpen az élbolyban van. Ehhez képest nagyon vigyáz, hogy ne tolja magát az emberek arcába. Úgy értem, a közösségi média jelenléte igencsak mérsékelt, nem jár haknizni, csak ritkán találkozunk a nevével. Ez egyfajta kívülállás?

Ez abból következik, amit eddig elmondtam: attól félek, hogy abban a pillanatban, ha elkezdeném ezt professzionálisan művelni és eljátszanám az írószerepet, akkor a Jóisten – vagy a Gonosz? –, aki eddig segítette a munkámat, cserbenhagyna. Én az íróasztalnál szeretnék professzionális lenni.

Barnás Ferenc (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)

Nem fél, hogy így kevesebb olvasóhoz jut el?

Ezzel nem szabad foglalkozni. Igazából írás közben azzal sem volna szabad, hogy vannak-e egyáltalán olvasóim. Nekem kimenni az emberek közé, akár csak egyetlen emberhez is, az problémát okoz. Ha én elkezdeném – az ön megfogalmazását segítségül hívva – tolni magam, onnantól kezdve azzal foglalkoznék, hogy toljam magam. És a figyelmem elterelődne a lényegi kérdésekről. Hogy például mennyire ismerem a magyar nyelvet? Mennyire tudom megfogalmazni a gondolataimat? Mennyiben tudok valóban irodalmat csinálni? Szóval nem az a kérdés, jelen tudok-e lenni a kortárs magyar irodalomban.

Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy én mindig is kívülről jöttem. Az írói pályám első részében azért is maradtam ki az irodalmi életből, mert tizenöt éven keresztül teremőr voltam. Egész nap egy teremben voltam, és amikor vége volt a munkának, már nem volt kedvem és energiám irodalmi rendezvényekre járni. Ettől függetlenül időnként elmegyek ide-oda, vannak irodalmi barátságaim még külföldön is, és előfordulnak időszakok, amikor felolvasókörúton veszek részt, például az Egyesült Államokban.

És időről időre azért megtalálják itthon is. Kapott például Aegon Művészeti Díjat, a közelmúltban pedig „A létezés botránya” – Hajnóczy Péter és Nádas Péter írói világaiban című kiállítást nyitotta meg.

Ez nem miattam van, hanem a könyveim jutnak el az emberekhez. Kitüntetésnek érzem, ha bármilyen díjra is jelölnek. Hazudnék, ha azt mondanám, ez nem érdekel vagy nem okoz örömet. Ahogy az is kihívás volt számomra, hogy ezt a kiállítást megnyithattam. Az, hogy erről a két fantasztikus íróról egyáltalán elgondolkodhattam, és meghallgatták a beszédemet, tényleg megtiszteltetés. Sőt, odafigyelés, arra, amit csinálok. 

Barnás Ferenc (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)

A közelmúltban a Pannonhalmi Főapátságon járt a Magyar Írórezidencia program vendégeként. Hogyan segíti a munkáját egy ilyen lehetőség?

Megkerestek, volna-e kedvem hozzá, és amikor ezt meghallottam, azonnal igent mondtam. Pannonhalma nagyon fontos szellemi, történelmi és vallási szempontból is. Ahhoz képest, hogy földhözragadt vagyok, a vallás nagy szerepet játszott az életem különböző szakaszaiban. Egyházi iskolából jövök, négy nagyon fontos évet éltem ferences szerzetesek között, és kicsit az életmódomból is következik, hogy

A hely szelleme mindig is izgatott. Pannonhalma egy szent hely, az ember titokban azt reméli, kap tőle valamit. 

És kapott?

Persze. Kaptam egy lehetőséget arra, hogy egy fontos szellemi közösség befogadjon, és ott élhessek velük ebben a rendkívüli inspirációs térben. Ráadásul szerzetesek között, akiknek az aszkétizmusa mindig is érdekelt és lenyűgözött. Épp a készülő regényem egy olyan fázisát kellett újragondolnom, amelynél azt éreztem, ez a közeg majd a segítségemre lesz. És így is történt. Bizonyos dolgokat jobban át tudtam látni. A szerzetesek reggelenként korán felkeltek, és imádkozni mentek a székesegyházba. Előfordult, hogy én is mentem velük, ott ültem köztük, és akkor beindultak ezek a belső dolgok, amiről már annyi szó esett. De ha erről az ember elkezdene beszélni, csupa közhely meg röhejes dolog hagyná el a száját.

Tudom, hogy nem szívesen mond bármit a készülő regényről, de…

Semmit.

…annyit legalább megtudhatunk, hogy ez is autofikció lesz-e?

Amennyiben én írom ezt a könyvemet is, és olyan dolgokról lesz benne szó, amik engem foglalkoztatnak, úgy igen, autofikció lesz. Az az élményvilág, amit megpróbálok egy történetben elmondani, ahhoz nekem bőven van közöm. De reményeim szerint nemcsak nekem, hanem az olvasóknak is, akik a kezükbe veszik. Sőt, azoknak is, akik nem veszik a kezükbe.

Barnás Ferenc (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)

Amikor meséltem ismerőseimnek, hogy önnel fogok interjúzni, sokan kérdezték, hogy most éppen honnan érkezik. Hol él most?

Hét évig éltem Indonéziában, másfél éve azonban visszaköltöztünk a feleségemmel Budapestre. Nemrég egyébként egy kis monarchiás emléktúra keretében éppen Triesztben voltunk, illetve Szlovéniában és Horvátországban. Meg akartuk nézni azt a világot, ami valamikor az identitásunk része volt. Egyébként valamilyen szinten még most is az, de az egészből csak a magyar felsőbbségtudat maradt meg, amit nagyon nem szeretek. Fantasztikus volt az abbáziai Ferenc József sétányon végigmenni, ott, ahol az egykori elit, például a csodálatos Anton Pavlovics Csehov is járkált. És Joyce is ott élt egy ideig. Szóval onnan jövök, de itt élek most.

És milyen érzés hazatérni?

Budapestre nagyon jó hazatérni, és általában Magyarországra, mert olyan, mintha külföldön lennék, és jó, ha az ember így is megéli a saját hazáját. Az elmúlt negyven évben rengeteget utaztam, a külföldön eltöltött időszakomhoz legalább annyira fontos élmények fűződnek, mint az itthoniakhoz. Szóval izgalmas így újra itt élni, és megnézni, mennyiben az identitásom része az, hogy magyar vagyok. Most jutott eszembe, hogy ez is lehetne egy könyv témája. Jó lenne írni róla. Lehet, hogy érdekes lenne.

Fejléckép: Barnás Ferenc (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)