Néztem a múltkor a Frenák társulat próbáját, hatalmas fekete gumikerekeken pattogtak, aztán színes sálakban és kabátokban jöttek a táncosok, mintha Benetton fotózás lenne, közben Pali, puha, szürke pólóban rohangált a széksorok között, mikrofonnal a kezében instruált. Mekkora szabadság - gondoltam. Évek óta rakja ki a színpadra a saját életét, kérdéseit, vívódást, boldogságot, bénaságot. Helyzeteket, amiket megoldani nem fog senki; hogy is lehetne vége a nők-férfiak viszony kérdéseinek, vagy az önismeretnek... De amíg nézzük a testeket a színpadon, az jó, ismerős, felold, mert a melletted ülő pocakos ismeretlen is ebben van, fent a szálkás testű kubai táncos is, de vélhetőleg a fővilágosító is. Enélkül nem is működne, nem is lehetne tíz év, turnék és bokamelegítők. Szóval, micsoda szabadság, ekkora képekben látni, tág terekben kimunkálni kérdéseket. Ehhez képest Frenák Pál mégis arról vall a róla és művészetéről most megjelent könyvben: „Mintha bezártam volna magamat, mintha valamilyen redukált létben szoronganék."
Frenák (Kortárs Táncért és Jelelő Színházért Alapítvány, 2009.)
hírlevél
