A magyar irodalom hagyományosan olyan, mint egy tizenkilencedik századi orosz hivatal, nehezen alakul az előremenetel, és sokat számítanak a szerzett címek, jogok. Garaczi László évtizedekkel ezelőtt vívta ki, hogy őt tekintsék a magyar próza egyik legjobb stilisztájának, amire új kötete fülszövege is hivatkozik. Én az „egyik” szót törölném is. Az én figyelmem művei karcsúságával vonta magára idejekorán. Mintha éppenséggel jobban szeretne húzni, mit írni, jelentős erény.
Vámos Miklós (Fotó/Forrás: Erdélyi Gábor)
Az „egy lemur vallomásai” (v. ö. Márai: Egy polgár…) sorozat immár az ötödik darabjához érkezett, s az egész beleférne egy közepes vastagságú könyvbe. A legújabb (Hasítás, Magvető, 2018) szerintem a legjobb. A címét viselte már egy tíz évvel ezelőtti antológia, melyet a néhai Békés Pál és Tóth Krisztina válogatott magyar írók rocknovelláiból, de az is Garaczitól származott.
Lemurunk ezúttal érettségi után kezdi monológját: „Dolgoznom kell, különben elvisznek”. Katonának. Élettörténetét elismert íróvá válásáig, házassági kudarcokig követhetjük. Gyerekkorában progresszív hipnózissal próbálják megszabadítani lázálmaitól. (Ha sikerül, gondolom, csak focista lehetett volna.) Ebben a terapeuta kérdésére – meddig maradnak a kommunisták? – a következő tömény választ adja: „… a kövér, buta izzadósak helyett jönnek a kicsi, okos gonoszok.” A jó írópalánta vátesz. Tájleírásai még velősebbek: „A Királydomb szemérmébe ajkat vájnak a biciklikerekek.”
A remeklés 157 oldalon szórakoztat, lankadatlanul. Talán csak egy kifogásom volna. Ilyen virtuóz szöveg legvégére valamiféle koronás csattanót szeretnék, ehelyett inkább csak úgy abbamarad. A posztmodernben szokás ez. Kérdés, szerzőnk posztmodernnek tartja-e magát. Vagy inkább számítsunk a majdani lemur 6-ra?
Addig nem árt, ha jól eszünkbe véssük a főhős művészféle barátjának kollegiális javaslatát: „Lehetsz vicces, mondja, de sírjon a papír”. Igaz, előtte az is elhangzik:
… vicces írónak nem adnak díjakat.”
Kívánjuk szívből, hogy Garaczi Laczi erősítse a szabályt.
Maradok őszinte:
Vámos Miklós
Garaczi László: Hasítás (Fotó/Forrás: Líra)
Háromfajta posztmodern írót ismer a tudomány: aki tud róla, hogy posztmodern, aki nem tud róla, és Esterházy Péter.
Aki tud róla, nem válaszol igennel a kérdésre, hogy posztmodern-e, mert egy ilyen szilárd állítással kikezdené saját posztmodernségét. Aki nem tud róla, szintén nemmel válaszol. Aki pedig nem Esterházy Péter, sokan vagyunk így, szintén nemmel. A válaszom tehát nem, ahogy nem minden krétairól mondható el, hogy nem mindig nem hazudik.
A posztmodern talán ódzkodik az operai fináléktól, de a szerelemnek, az életnek vagy egy könyvnek a vége tényleg nem mindig hacacáré és csihipuhi. A dolgok észrevétlenül múlnak el.
Lehet, hogy a világ is így fog véget érni. Lehet, hogy a világ már rég véget ért, csak nem vettük észre. A Hasítás című könyv végén a főhős barátjáról kiderül, hogy besúgó volt, és az anyjával is lezajlik valamiféle számvetés. A következő, hatodik részben a szülők életével, sorsával szeretnék foglalkozni. Összefoglalva tehát: meghalt a posztmodern, éljen a posztmodern (halála).
Garaczi László
hírlevél
