A Fogságot a hihetetlen mennyiségű belézsúfolt tudásanyag miatt szokás méltatni, korunk jellemzően olvasatlan emberének rácsodálkozásával, hogy hát mennyi időt töltött ez az ember ezzel, de tényleg. Nekem a történetmesélés módja miatt fontos. Van ez a készség, amit színházcsinálás közben az embernek állandóan gyakorolnia illene: minden szereplő igazságának egyenrangú képviselete. Hogy mindenki legkisebb mellékcselekvésének is érthető oka legyen. Színészfejjel: hogy bármelyiket el lehessen játszani. Uri találkozása az első század Európájával drámai. Értelme felfogja a részleteket, lapról lapra gazdagodó emberismeretével átlát minden apróságot - de belebicsaklik az egészbe. Ez az iszonyatos, cinikus, embertelen világ csupa mintha-csak-én-lennék részletből áll össze. Pont, hogy nem embertelen. És ami miatt megrendítő olvasmány, bulváros és komoly, nehéz és halálosan szórakoztató is egyben - az voltaképp nem is történelem. Körülnézek: most is ez van. (Van egy zárómondat a regény végén. Ez a fajta optimizmus az enyém igazán. Éppen ma.)

Spiró György: Fogság (Magvető, 2005, 4490 Ft)