Valakinek egy szelet csokoládé, másoknak a szerkesztők, a korrektorok vagy a grafikusok lelkiismeretes munkája, az év végén felhalmozott és a plafonig érő könyvkupacok, esetleg a közös barátságok, na és persze a többségnek Morcsányi Géza feledhetetlen alakja – mindenkinek más és más jut eszébe arról, mit jelent számára a Magvető, abban azonban egyetértenek, hogy több mint egy kiadó: szellemi műhely, otthon, a béke szigete.

A lapunknak nyilatkozó szerzőknek ugyanazokat a kérdéseket tettük fel: mit jelent számukra a Magvető, mi volt az a pillanat, amikor érezték, otthon vannak a kiadónál, valamint mit kívánnának a következő hetven évre?

Dávid Anna, a Magvető Kiadó igazgatója (Fotó/Forrás: Valuska Gábor)

„Együtt öregszünk, összeszoktunk, mint a hosszú házasságban szokás”
Mit jelent ön számára a Magvető?

Grecsó Krisztián: Szűkebb hazám, otthonom, alkotói közösségem, istállóm, támaszom. 21 éve, amikor első könyvem megjelent ott, a Magvető még alig múlt ötven. Két év, és annyi leszek, mint a kiadóm volt akkor, amikor Morcsányi Géza befogadott. Együtt öregszünk, összeszoktunk, mint a hosszú házasságban szokás. Nagy dolog, hogy oda tartozhatok. 

Kemény István: Ha a lelki értelmező szótáramat felcsapom az én szónál, ezt találom a szócikk elején: „én: 1. Kemény István.” Ha pedig a kiadó szónál csapom fel, akkor ezt: „kiadó: 1. Magvető.”

Parti Nagy Lajos: Összetartozást szellemi értelemben, virtuális otthont, közösséget.

Az első két könyvemet '82-ben és '86-ban a Magvető adta ki, '90-től a pécsi Jelenkornál jelentek meg a könyveim, aztán 2000-től megint mindent a Magvető. Huszonhárom könyv, ha jól számolom.

Szabó T. Anna: A Magvető az otthonom. 1997 óta vagyok a kiadónál, a legelejétől fogva figyelem fogadott. Az első könyvem még a Belvárosi kiadónál jelent meg 1995-ben, azt Székely Magda szerkesztette, de ez még valójában nem szerkesztést jelentett, hanem azt, hogy elfogadták a kéziratot úgy, ahogyan azt én összeraktam. A Magvetőnél már sokkal szigorúbb volt a folyamat, az első szerkesztőm Körmendy Zsuzsanna volt, ő keményen megrostálta az anyagot, ezért lett az első Magvetős könyvem, a Nehézkedés, rendkívül vékony. Kívül-belül gyönyörű lett, Pintér József borítója telitalálat volt, ahogy azóta is minden egyes könyvemé az, elképesztő, ahogy ráérez, és ahogy együtt dolgozik Szilágyi Lenkével, aki a kezdetektől fogva vagy fotóz a borítóimhoz, vagy a már meglevő fotókból válogatunk. Később Boldizsár Ildikó, Király Levente, Dávid Anna, Szegő János is szerkesztett, hihetetlen figyelemmel és precizitással, és a korrektorok is kitűnőek. Nem nagy, de hihetetlenül erős csapat a Magvetőé, teljes odaadással dolgoznak, mindent megtesznek a jó könyvekért. Ez így volt a kilencvenes években, és így van ma is.

Vida Gábor: A Magvető számomra egy klub, ahol komolyan veszik a tagokat és ők is egymást. Mivel én nem élek Magyarországon, és igyekszem kimaradni a közéletből, amennyire csak lehet,

nem gondolják, hogy betolakodó vagyok, én sem érzem, hogy valamiből kirekesztenének vagy kihagynának. Nem egy versenyistálló, és nem kellett semmit azért tennem, hogy bekerüljek, én csak írtam, ezután is ezt szeretném tenni.

Tóth Krisztina: Szellemi műhelyt és otthont. Egy szerző életében hatalmas szerepe van annak, ki adja ki a könyveit. A Magvető minőségi garancia, és biztonságos hátország az íráshoz. Pályakezdő koromban minden verseskötetem más kiadónál jelent meg, és ha összegyűlt egy újabb anyag, el kellett kezdeni újra kilincselni vele. Hozzá kell tennem, hogy akkoriban, a kilencvenes évek közepén-végén sok kis új kiadó alakult és ment tönkre hamar, így nehéz volt tájékozódni. Amikor 2000-ben Morcsányi Géza megkeresett, hogy szeretné ő kiadni a következő verseskötetemet, nagyon boldog voltam. Huszonöt éve vagyok a kiadónál, és ez a huszonöt év bizalmat, nyugalmat jelent. Tudom, hogy felelősséggel, szeretettel szerkesztik a könyveimet, hogy nagyszerűek a borítók, hogy mindenki a minőségre és a pontosságra törekszik. Külön öröm, hogy a Magvetőnél milyen figyelemmel és gondossággal szerkesztenek: ez már ritka manapság, sajnos.

Dragomán György: Ha a Magvetőre gondolok, akkor hatalmas könyvtornyok-kupacok jutnak elsőre eszembe, egy ideje az a játékuk karácsony előtt a szerkesztőknek, hogy az év összes könyvéből plafonig érő tornyokat raknak, ezeknek a kupacoknak a jelentős része a mi otthonunkba is átkerül, és

Az meg külön öröm, hogy ezekben a kupacokban a mi (mármint az Anna és az én) könyveim is ott szoktak lenni. Ha egy Magvetős könyvet látok, akkor persze sose csak egy könyvet látok, hanem azt a sok-sok embert is, akik mindent megtesznek a könyvtornyok növekedéséért. Mint szerzőnek, az egyik legkedvesebb és legizgalmasabb rituálé a borító születése, ilyenkor a könyv kész, már csak magán a tárgyon kell gondolkozni, arra kell vágyakozni, én mindig elmondom, hogy körülbelül mit képzelek, aztán kíváncsian várom, hogy mit talál ki Pintér József, örülök vagy vitatkozom, van, hogy elsőre azt kapom, amiről álmodtam, de olyan is volt, hogy csak a tizenvalahányadik változatról éreztem, hogy igen, ez a könyv az enyém. (Szilágyi Lenke akkor fotózta le nekem Mexikóban azt a félelmetes robotlábat, ami aztán a Rendszerújra borítója lett.)

Virrasztás Morcsányi Géza emlékére a Magvető Caféban 2023 januárjában (Fotó/Forrás: Posztós János)

„Morcsányi Géza átnyújtott nekem egy Sport szeletet”
Mi volt az első pillanat, amikor úgy érezte, otthon van a Magvetőnél?

Tóth Krisztina: Nem tudnám egyetlen pillanathoz kötni, mikortól éreztem, hogy otthon vagyok a kiadónál. A Radnóti Színház büféjében, a könyvheti estek előtt többnyire feszengtem, mint akit a hátsó ajtón beengedtek a jakuza-klubba. Aztán az idősebbek mellé apránként csatlakoztak fiatalabbak is. Morcsányi Géza hihetetlen érzékkel és érzékenységgel válogatta össze a szerzőket. Amikor olvasott valamit folyóiratban, akkor felhívott, hogy elmondja, mennyire tetszett neki. Más szerzőkre is ennyire figyelt. Ez, ugye, alapból nem dolga egy kiadó vezetőjének. Ettől az ember kitüntetettnek érezte magát. Ez a figyelem és a tudat, hogy várják és kiadják a könyveinket, segít az írásban. Nem kell azon szorongani, mi lesz a kézirattal, hányszor fogják visszadobni. Ez nagyon fontos.

Ez mint női szerző teszem hozzá, negyvenöt könyvvel a hátam mögött. Tudom, milyen nehéz lehet, és mégsem ezt érzékeljük, hanem azt, hogy sikerül minőséget tartani az egyre szűkülő lehetőségek ellenére is.

Spiró György: Első írásomat az Eső a szilvák levelén című antológiában láttam viszont 1975-ben. Nem szóltak, hogy azt az írásomat tették bele, levonatot nem küldtek, a hosszúnak talált mondataimat valaki, talán maga Vilmon Gyula, a jó szándékú szerkesztő meghúzta, úgyhogy nem örültem túlságosan. Egy olyan dossziéból vették ki a novellát, amit hat évvel korábban hagytam ott, és nem tudtam, hogy bárki elolvasta. De aztán jól alakultak a dolgok, a nyolcvanas években két drámakötetemet is kiadták, összesen tíz dráma volt bennük, és az Elvek és utak sorozatban megjelent a XIX. századi kelet-európai drámákról írott disszertációm, amit másutt biztosan nem tudtam volna megjelentetni. Zsámboki Mária, e kötetek szerkesztője, évfolyamtársam volt az egyetemen, művelt, okos lány, figyelmes szerkesztő, sajnos fiatalon meghalt. Aztán az állami könyvkiadóknak leáldozott, a Szépirodalmi, ahol a prózaköteteim megjelentek, csődbe ment, a Magvető is sok bajjal küszködött, megalakultak a magánkiadók, engem az Ab Ovo és a Scolar adott ki, mígnem 2004-ben, amikor elkészült a Fogság című regényem, Kertész Imre azt javasolta, hogy jelentkezzem Morcsányi Gézánál, aki a Magvetőt a kilencvenes években gatyába rázta, és igen jó szerzőgárdát gyűjtött össze. Gézát egyetemista korától ismertem, tudtam, hogy érdekli a színház, rajong az oroszokért, szenvedélyes dramaturg, jó szimatú bizniszmen,

A 2005-ben megjelent Fogság szerkesztője, Dávid Anna találta ki a még 1990-ben megjelent regényem, A jövevény átírt változatának a címét: Messiások; megjelent 2006-ban. 2016-ban Dávid Anna lett a kiadó igazgatója. 2005 óta vagy húsz könyvem jelent meg a Magvetőnél.

Parti Nagy Lajos: Mikor először leültem Morcsányi Gézával.

Vida Gábor: Amikor Morcsányi Géza bevitt a raktárba (még a Szervita téren), ahol az összes Magvető-könyv megvan, és odatette az enyémet is a V-betűhöz, akkor éreztem, hogy mi a fenét kell még írni, hiszen csak olvasni kellene. Minden könyvtárban ezt szoktam érezni, különben. Géza volt az, aki szólt egyszer, hogy olvasott valami részletet tőlem, és elolvasná az egészet. Abból lett az első könyvem a Magvetőnél, bő húsz évvel ezelőtt.

Grecsó Krisztián: Amikor megjelent az Isten hozott, és Gézával utaztunk valahová vidékre. Akkoriban még a Szervita téren volt a kiadó, Géza még felszaladt valamiért, én az előtérben várakoztam egy hölggyel. Illedelmes köszöntünk, aztán hallgattunk. A kocsiban megkérdezte Géza, milyen embernek találtam Ulickáját. Nem ismertem meg. Akkor lettem Magvetős. Egy előszobában hallgattam Ulickajával. 

Kemény István: Két felejthetetlen születésnapi köszöntést is kaptam a Kiadótól (az ötvenedikre és a hatvanadikra), de először mégis akkor éreztem otthon magam, amikor – sok éve – egy magvetős rendezvényen

Szabó T. Anna: Morcsányi Géza volt az igazgató, amikor odakerültem, vele mindvégig megmaradt a kezdeti szép magázódás, ezt szerettem, pedig viszonylag gyakran beszélgettünk, és a vége felé dolgoztunk is együtt: a Shakespeare-fordításomnak volt a dramaturgja. Dávid Annával már kicsit közvetlenebb a viszonyom, vele is szakmai okokból szoktunk találkozni, sokat beszélgetünk. Szegő János értő figyelméért is örökre hálás leszek. Az első tíz-tizenöt évben legtöbbször Jánosi Rozáliával, Liával találkoztam, amikor nagy ritkán bejártam (az elején még a mai Rózsavölgyi Szalon helyén voltak), nagyon figyelt, és mindig nagyon kedves volt, mesterien feloldotta a feszélyezettségemet, és a legendás Bezúr Györgyi is mindig kitüntető kedvességgel fogadott. Soha nem felejtem el Liának, hogy még egészen az elején a férjemnek küldött egy frissen megjelent könyvet azzal, hogy az biztos érdekelni fogja (így is lett), ez még akkor történt, amikor Gyuri nem volt a kiadó szerzője, és ez a gesztus roppant jól esett. Amikor Lia nyugdíjba ment, az utódai is mindig figyelmesek és kedvesek voltak, ez már önmagában is otthonosságot teremt. Amikor Gyuri második regényét végre kiadta a Magvető (nem az én közbenjárásomra, sőt), akkor éreztem igazán, hogy egészen otthon vagyok. Az, hogy Morcsányi bevezette, hogy az új könyvek megjelenésekor a kiadó igazgatója személyesen hívja fel gratulálni a szerzőt, nagyszerű gesztus, Nyáry Krisztián és Dávid Anna is folytatta a hagyományt – nagyon szeretek bemenni a könyvekért, és együtt örülni a szerkesztővel. Csak olyankor szoktam bemenni, amikor dolgom van, nem szeretem zavarni őket a munkában.

Dragomán György: Eleinte csak vendég voltam a Magvetőben, titkos író, az Anna férje, ő ugye 1998-tól, huszonöt éves kora óta otthon volt ott, vele mentem Magvető-estekre meg eseményekre, aztán, amikor az első regényem nem adták ki, akkor egy darabig meg kelletlen vendég voltam, de hamar túltettem magam ezen a malőrön, de igazán kétezeröt januárjában lett az otthonom a kiadó, amikor elfogadták végre A fehér királyt. Emlékszem, mennyire más érzés volt úgy felmenni a lépcsőn a Szervita téren, hogy most már nemcsak reménykedve, kéziratot szorongatva lépem át a kaput, hanem mint rendes szerző, aki szerződést megy aláírni. Akkor jártam ott harmadszor, onnan kezdve viszont már nem számoltam és nem is számolom az alkalmakat.

Csoportkép 2015-ből (Fotó/Forrás: Valuska Gábor)

„Nem én fohászkodom egyedül”
Mit kívánna a kiadónak a következő hetven évre?

Dragomán György: Hetven év távlata az már sci-finek is elmegy a mai világban, nemcsak a Magvetőnek, mindenkinek azt kívánom, hogy akkor is olyan világban élhessen, amikor hús-vér emberek dolgoznak szívük minden szeretetével azon, hogy az ékezetes „m”-betűs köteteket viselő magyar nyelvű könyvkupacok nőjenek, ha lehet a plafonig, minden évben, Budapesten.

Parti Nagy Lajos: 23 évenként újabb két magvetős írót, aki Nobel-díjat kap.

Tóth Krisztina: Szellemi függetlenséget, szabadságot, anyagi biztonságot, hogy továbbra is kíváncsi, érzékeny, nyitott szellemi műhely maradhasson.

Spiró György: Baráti társaságba kerültem, mi néhányan szerzők amúgy is összejárunk, és valahányszor bekukkantunk a kiadóba, a Covid óta ritkábban, vagy valamilyen magvetős eseményre hívnak, nagyon jól érezzük magunkat.

Szabó T. Anna: Ugyanilyen elkötelezett munkát kívánok az irodalom szolgálatában – ha még lesznek egyáltalán hetven év múlva az ember írta szépirodalomnak olvasói, amiben erősen bízom. Azt semmiképpen nem kívánom, hogy a kiadó hatalmasra nőjön, mert az erejét éppen a személyes figyelem és a sok beszélgetés adja, de azt igen, hogy a családias csapatnak lehessen még több segítője és támogatója, mert most azt látom, hogy az életük csaknem teljes egészét a könyveknek szentelik-áldozzák, és a gyorsuló világban nincs megállás. Jó lenne, ha a pihenés és a munka, az élet és az irodalom finom egyensúlya a jövőben sem borulna fel. Ha lesz magyar irodalom, legyen Magvető is, húsz és hetven év múlva egyaránt!

Grecsó Krisztián: Olyan tartós és egymás támogató csapatot kívánok Dávid Annának és Turi Tímeának, mint amilyen a Géza és a Bezúr Györgyi által vezetett lányok voltak, Lia, Judit és a többiek. Ők évtizedeken át dolgoztak együtt, támogatták a magyar irodalmat. Bízom benne, hogy Anna és a lányok ilyen sokáig együtt lehetnek. Nobel-díjasban már behozták Gézát, azt kívánom, a többi is sikerüljön!  

Vida Gábor: Jó könyveket, tehetséges fiatalokat, tisztességes támogatási rendszert,

a kultúraellenesség akár ki is mehetne a magyar divatból, a félanalfabéta csinovnyikok kapjanak kövér nyugdíjat, és menjenek, felejtsük el Wass Albertet, Cărtărescu is kapja meg a Nobel-díjat, mégiscsak Romániában élek, nyugodjanak meg a románok is, az orosz csapatok viszont ne érjék el a Kárpátokat, ezt kívánom a Magvetőnek, és lassabb munkatempót, mert nem istálló ez, és az irodalom nem egy verseny.

Kemény István: Semmi mást, mint amit az emberiségnek, Magyarországnak és a magyar irodalomnak: azt, hogy legyen. Bár ezt külön hangsúlyozni talán fölösleges is, mert ha hetven év múlva lesz emberiség, Magyarország és magyar irodalom, akkor lesz Magvető is.  

Fejléckép: Csoportkép a 2025-ös Magvető Mulatságról (Fotó/Forrás: Valuska Gábor / Magvető)