A Hasítás az Egy lemur vallomásai című, önéletrajzi ihletésű kvázi memoár ötödik kötete. Hányszor lehet egy életet elmesélni?
Minden életkorban más a múlt perspektívája, máshogy látjuk az életünk epizódjait. Más a fénytörés. Az emlékezés újból és újból nekifeszül, hogy megértse, mi történt. Az értelmezések eredményei is hozzáadódnak az eredeti emlékhez. Folytonos körözés a fontos vagy rejtélyes pillanatok fölött, így születnek az újabb és újabb változatok. A sorozat kötetei különböznek egymástól, a könyveknek más a témájuk, a tétjük, de bizonyos motívumok ismétlődnek, új kontextusba helyeződnek.
Ezek szerint soha nem is tudjuk a saját múltunkat teljesen kiismerni?
Nem fogunk végső igazságokhoz eljutni, de ha képesek vagyunk folyamatosan elemezni, hogy mi történt velünk, az már félsiker. A probléma megoldása az állandó törekvés a megoldására. Az emlékezésnek, a múltfeldolgozásnak van egyfajta terápiás funkciója. Nem fogjuk megtalálni a bölcsek kövét, de eljuthatunk bizonyos kérdések megfogalmazásáig, az elfogadás állapotáig. Voltak események, helyzetek, amelyek nagy feszültséggel dolgoztak bennem évtizedeken keresztül, aztán mikor írtam róluk, valamiképp nyugvópontra jutottak.
Kapcsolódó
A lemur visszatért
A posztmodern önéletrajzi regényciklus ötödik részében megérkeztünk a 80-as évekbe - ami Garaczi tolmácsolásában legalább annyira sírva nevetős élmény, mint a gyerekkor, vagy a katonaság.
A Lemur-könyvek tele vannak a klasszikus memoárok szempontjából „nem hasznos” vagy mellékes emlékekkel, ezekből rekonstruálódik a múlt. Hogyan szelektálódik ki, mi kerül egy-egy kötetbe?
Kérdés, hogy mi a hasznos és mi a nem hasznos emlék.
Mindenki életében eljönnek az úgynevezett nagy események, drámai pillanatok, halálesetek, szerelmek, beteljesülések, sikerek, kudarcok. De vannak olyan hétköznapi pillanatok, helyzetek, emlékek is, amelyek évtizedekig kísérnek és kísértenek, és nem értjük a jelentőségüket. Ártatlannak tűnő, véletlenszerű helyzetek, események, hangulatok.
Négyéves koromban álltam a kisszobánkban az ablak előtt, meglebbent a függöny, leszállt egy galamb az erkélyre, félrefordította a fejét, és egy pillanatig egymásra néztünk. A negyedik születésnapomon történt, és mikor a galamb elrepült, arra gondoltam, hogy úristen, milyen öreg vagyok már, és ebből a végtelen időből, ebből a felfoghatatlan négy évből alig emlékszem valamire. Nem történt semmi drámai akció, de ez valami evidenciapillanat volt számomra. Vannak ilyen pimf, közönségesnek tűnő pillanatok, amiket sokáig nem tudunk kiverni a fejünkből. Mint egy makacs dallamtapadás. Nem tudjuk, miért kell emlékeznünk ezekre. Mintha üzenni akarnának valamit a létezésünkről.
Garaczi László (Fotó/Forrás: Valuska Gábor)
Mennyire változna meg a konstruálás folyamata, ha a Lemur-sorozat eljutna a jelenkorig? Hiszen a digitalizáció, az internet és a közösségi média korában már nincs szükség emlékezésre, minden múltbeli tettünk ott van a számítógépünkön és a telefonunkon.
Egy ma játszódó, új regényen dolgozom, amiben jelentős szerephez jut a technológia és a virtualitás. Facebook, mobil, új kommunikációs platformok satöbbi. Még az is lehet, hogy Lemur-könyv lesz. Viszont nem gondolom, hogy az internet és a technológiai forradalom egy csapásra megoldotta volna a problémáinkat. Az ember bonyolultabb a gépnél. Az új helyzet áthangolja a viszonyunkat a többiekhez és magunkhoz, de a lényegen nem változtat: nem tudjuk, kik vagyunk, nem értjük, mi történik velünk, és mi az értelme ennek az egésznek.
Lehet, hogy a rengeteg elérhetővé váló adat csak nehezíti a helyzetünket, növeli a káoszt.
A Hasítás elbeszélőjének két álma van: gólt lőni a braziloknak a Népstadionban és találkozni Maria Schneiderrel. Önnek vannak még hasonló vágyai?
Többé-kevésbé normális, polgári életet élek, szeretem a munkám, szeretem a körülöttem lévőket, a helyet, ahol lakom. Megküzdöttem ezért, de azt is tudom, hogy az óvatosságnak, az éberségnek, a tanulásnak soha nincs vége. Leselkedik a baj, az őrület, a betegség, bármikor kibillenhetsz. Minden életkor új feladat, kis túlzással új identitásokat kell kifejleszteni, új tudásokat elsajátítani. Nem vagyok a helyzet ura, csak békés elviselője, pillanatnyi haszonélvezője. Jó lenne ezt a viszonylagos egyensúlyt fenntartani és minél több jó könyvet írni.
Maria Schneider és a bombagól braziloknak: ez a hajó sajnos elment, de azért vannak ötleteim. Hogy egy tényleg szürreális ábrándról számoljak be: milyen csodálatos lenne, ha a honfitársaim figyelme a megvadult politikusokról könyvekre, filmekre, zenékre terelődne. Szerintem mindenki jobban járna.
hírlevél
