Ha jól tudom, többlaki életet él, most, amikor beszélgetünk, éppen horvátországi nyaralójából jelentkezett be.

Fiatal korom óta csak két helyen szerettem volna élni, Újvidéken és itt, Hvar szigetén. Pontosabban, aránylag fiatalkori vágy ez, huszonnyolc-harminc éves lehettem, amikor először itt jártam, addig nem nagyon engedhettem meg magamnak tengerparti nyaralásokat. Egyszerűen beleszerettem ebbe a szigetbe. Amolyan költői elképzelés volt – bár ilyesmi gondolom mindenki másnak is van –, hogy valahol a tengeren legyen egy saját kis szikladarabom vagy egy romos épületem, ahova elvonulhatok. A következő években erre sok időt áldoztam, és akkor sikerült egy kis házat megvennem, elég körülményesen, elegendő pénz nélkül. De ez egy hosszú mese, hogy hogyan is lehet pénz nélkül házat vásárolni infláció idején.

Szerintem ez a tudás kifejezetten érdekelné most az embereket.

Hát jó, röviden elmondom: akkoriban Jugoszláviában óriási volt az infláció. Sokan éltek is ezzel úgy, hogy felvettek hiteleket, tudván, hogy mire letörlesztik, addigra nem jelent már jelentős anyagi terhet. Na, én nem a banktól kértem kölcsön, hanem magánszemélyektől, főleg ismerősöktől, rövid távra, és nyaralást ígértem cserébe. Így nem állt elő az a számukra is megalázó helyzet, hogy kamatot kelljen kérniük. Öt évig törlesztettem, de ennyi idő múltán az infláció felemésztette ezt az adósságot, a harmadik évben már nem is éreztem a súlyát, annyira nem számított nagy összegnek.

Ladik Katalin (Fotó/Forrás: az acb Galéria engedélyével)

Ide kifejezetten alkotni jár?

Amikor megvettem, hosszú távban gondolkodtam, alkotóműhelyként képzeltem el mindig is. Ugyanakkor színészként állandó munkaviszonyom volt, sosem voltam szabadfoglalkozású művész, egészen 1992-ig, amikor nyugdíjba mentem. Utána sikerült megvalósítanom az eredeti elképzelést. Általában kora tavasszal utazok ide kifejezetten alkotni. Ha nyaralás van és nagy a zsúfoltság, a család és a barátok is itt vannak, akkor erre nem alkalmas a hely.

Az olvasók fantáziáját biztosan nagyon foglalkoztatják az ilyen varázslatos helyszínek, ahol a művészek alkotnak. A hely szelleme az, ami inspirálja?

Elsősorban a hely szelleme, persze, főleg addig volt ez így, amíg nem volt internet meg telefon, és nem voltam elérhető. Akkoriban hetente egyszer elsétáltam a postára, leveleztünk vagy a megbeszélt időpontban telefonáltunk csak. Akkor a hely szelleme és a nyugalom valóban működött.

Elérnek a napi gondok. Ez egy előny is, hiszen tudok segíteni, megoldani a problémákat. És nem is tehetem meg, hogy elzárom magam, hiszen pénzt is kell keresnem, jelen kell lennem.

Különös függés ez, hiszen sokkal kényelmesebb az életünk tőle, de időt mégsem spórol nekünk. És úgy tűnik, az alkotókedvnek sem kedvez. Hogy próbálja meg ezt kezelni?

Nagyobb előkészület kell az alkotáshoz, hogy vissza tudjak térni a megfelelő tudatállapotba. Azelőtt, amíg nem zúdult rám ennyi információ, ez sokkal könnyebben ment. Be kell osztanom az időmet, hogy mikor dolgozom – a szónak abban az értelmében, hogy a hétköznapi élet dolgaival foglalkozom –, és mikor alkotok.

A beszélgetésre készülve belefutottam egy 1993-as interjúba, amikor éppen annak kapcsán kérdezték, hogy Budapestre költözött a délszláv háború elől. Itt egyebek mellett arról beszél, nem bírta, hogy napi politikával kellett foglalkoznia, vagy azon görcsölnie, van-e ivóvíz, van-e benzin. Ilyen tapasztalatokkal a háta mögött hogyan élte meg az orosz-ukrán háború kitörését?

Ez már egy feltételes reflex volt. Déjá vu érzésem van, annyi különbséggel, hogy azóta évtizedek teltek el. Akkor még volt hová mennem, most már nincs, és nem is akarok elmenni.

Nem akarom a gyökereimet elhagyni, hanem inkább belső emigrációba vonulok, mint nagyon sokan mások.

Miért?

Jónéhány tervem van még, amit szeretnék megvalósítani, ahhoz pedig egy kicsit homokba kell dugnom a fejemet, igyekeznem, hogy ne nyomjon agyon a rengeteg háborús hír, ez a szörnyű információtömeg. Persze, teljes mértékben nem tudom védeni magam ezektől a benyomásoktól, és nem is akarom. Az az érzésem, hogy ugyanaz a dolog ismétlődik megint, ami Jugoszláviában volt.

Alólam egyszer már kicsúszott egy ország, pedig nekem Jugoszlávia volt a minden. És most azt látom, hogy minden megismétlődik, ezek a lokális háborúk olyanok, mint egy járvány. A szíriai háború és a 2015-ös menekültválság idején erősödött fel bennem a két szögesdrót között elterülő senkiföldje képe, ami egy horizontális helyzet. Ugyanezt a sehová sem tartozást én vertikálisan is felállítottam a műveimben. Mert nincs más kiút, mint hogy ezt a senkiföldjét valahogy megtöltsük élettel, gondolatokkal, művekkel, önmagunkkal, az egykori életünk szépségeivel. És talán a jövővel is, mindazzal, ami a következő nemzedékekre vár. Akiket rettenetesen sajnálok – elsősorban unokáimra gondolok –, számomra ugyanis rendkívül tragikus élmény velük kapcsolatban, hogy nem szeretnének gyermeket szülni. Egyfolytában a világ vége lebeg a szemük előtt, én pedig nem tudok nekik segíteni.

Ladik Katalin Londonban dedikál 2020-ban (Fotó/Forrás: az acb Galéria engedélyével)

Belső emigrációról beszél, de amit most elmondott, abból kirajzolódik valamiféle küldetéstudat, egyfajta útmutatás a jövő generációinak. Nincs itt valamilyen ellentmondás?

Csupa ellentmondást érzek magamban is állandóan. Csak buzdítani tudom a fiatalokat. Sosem gondoltam volna, hogy a jugoszláv háború után lehetséges bármilyen optimizmus a vajdasági fiatalokban, és mégis: hihetetlen energiák szabadultak fel abból a nemzedékből, gyönyörű, tehetséges korosztály nőtt fel. Mint amikor egy erdőt letarol egy tűzvész, hiába éget fel mindent, alatta szárba szökken az új növényzet.

A saját példámból tudom, hogy mindent ki lehet bírni. Iszonyú nehéz volt átélni az ’50-es éveket, minden értelemben. És lám: tele voltam optimizmussal. Mert annál csak jobb jöhetett, és jobb is jött. Ezért gondolom, hogy talán mégis van remény. Úgyhogy igyekszem bíztatni mindenkit. Szerencsére nagyon sok fiatal barátom van, én magam is meg vagyok lepve, hogy körülfognak és érdeklődnek irántam. Nem tudom, miért alakult ez így, de nagyon jólesik.

Idővitorla címmel jelentek meg válogatott versei a Fórum Könyvkiadónál. Hat évtized munkásságáról beszélünk. Mi szól egy ilyen nagy volumenű kötet megjelentetése mellett?

A Fórum valójában régóta tartozott nekem egy kötet kiadásával, de úgy látszik, a nyolcvanadik születésnapom aktualizálta ezt. Eleinte vékony könyvecskéről volt szó, de mondtam, hogy annak nincs értelme. Hát hogyan lehetne válogatott verseket vékony kötetben kiadni? Pedig én aztán nem vagyok termékeny költő, de minden korszakomból szerettem volna mutatni valamit, azt pedig nem lehet százhatvan oldalban. Szóval a beemelt költeményekkel szaporodott a terjedelem is. A koncepciót nehéz volt kitalálni, az időrendi logika azért nem működött, mert sok versem ismétlődött bizonyos kötetekben. Fiatal szerkesztőm Bíró Tímea volt, akinek valójában nem volt ilyen jellegű szerkesztői tapasztalata korábban, hiszen ő költő. Végül közösen a tematikus felosztás mellett döntöttünk, úgy, hogy a ciklusokban mégis fellelhető egyfajta érzelmi, biológiai és alkotói időrend.

Az első blokk versei még meglehetősen játékosak, sokszor olyanok, akár egy rövid népmese. De aztán hamar eljutunk a komolyabb versek, a szürrealizmus felé. Erre gondol?

Ez az érzelmi érés, igen. A szürrealizmus már egészen fiatal korom óta bennem volt, és végeredményben végig is követetett. A játékosság később is megmaradt, akkor már bizarr formában. Groteszkké alakult, ami a felnőtt ember játéka. Ilyen értelemben lehet végigkövetni a kötetben az életkoromat és az alkotói változásaimat. Egyre inkább előtérbe kerülnek a szenvedélyek, a vágyak, az erotika, a látomások, a gondolatiság, Erósz és Thanatosz párosa.

Engem különösen megfogott a Homo galacticus című vers, ami egyben egy ciklus címe is. Ez a szöveg sok mindent felidézett bennem, többek közt Jorge Luis Borges elbeszéléseit. Ars poeticaként is el tudnám képzelni. Hogy definiálná a homo galacticust? Honnan született ez a gondolat?

A világegyetem meg általában a természet mindig is inspirált. Sőt, nálam az erotika is kozmikus, a természeti jelenségekre is jellemző. Ahogy valóban van is egyébként, gondoljunk csak a növények párzására… Jaj, bocsánat, porzására gondoltam. Szóval az ember homo galacticus abban az értelemben, hogy tudjuk jól, szó szerint porból lettünk. Csillagporból, őslevesből, nevezzük bárhogy. Ezek a gondolatok vezettek arra, hogy mindannyian galaktikus lények vagyunk, onnan származunk, oda is megyünk vissza: ha a Föld egy napon elég, ismét porrá válunk.

A tárgyakat is mindig megszemélyesítettem: beszélgetnek, szeretik, vonzzák egymást. Az Egy című versemben – a mottóját épp Borgestől vettem – az emberállat-gondolattal játszom el. Egységes lénynek tekintem, se nem ember, se nem állat. A Homo galacticus-ciklus tehát egy gondolkodás eredménye. Az én életemben történtek az első űrutazások is, persze, hogy elgondolkodtattak.

A keményebb fizika is foglalkoztatja? Krasznahorkai László Herscht 07769 című regénye, amelyben fontos szerephez jut a részecskefizika is, Libri-díjat ért idén.

Hogyne foglalkoztatna, szakember ugyan nem vagyok, de költőként rettenetesen inspiráló. Az egész terület egy nagy misztikum. A technikai, műszaki dolgok is ámulattal töltenek el, nem csak versekbe, a képzőművészeti munkáimba is beépítem ezeket.

Jól sejtem, hogy a fizika rejtélyei nem nyomasztják, hanem örömmel töltik el?

Örömmel és kíváncsisággal. Boldog vagyok, hogy ezek a jelenségek léteznek.

Ahogy egyre mélyebbre süllyedhetünk a részecskék világában, látszólag annak sincs soha vége. Azt megtudni, hogy a legkisebb részecskék, amikor hatás éri őket, egy rövid időre képesek visszamenni a múltba, még szép, hogy megnyitja a fantáziámat. Persze, most nagyon primitíven, banálisan fogalmaztam meg, de a lényeg, hogy ezen a szinten a részecskék már nem is igazán részecskék, inkább viszonyulások és kölcsönhatások. Nemrég tudtam meg, hogy a kvark szó hogyan keletkezett: Joyce-nál a Finnegans Wake-ben az egyik szereplő használja ezt a kifejezést. Hihetetlen, hogy ez is az irodalomból ered.

Ladik Katalin (Fotó/Forrás: az acb Galéria engedélyével)

Már szóba került az ellentmondásosság, ami erősen jellemzi a munkásságát. Többek közt ennek tudható be, hogy meghökkentőnek találják, amit csinál. Például a hangköltészetében valamilyen ősi, népi tudást adott elő a létező legmodernebb, avantgárd formában. Az eddigiek alapján jól értem, hogy ezek önben sohasem jelentettek ellentmondást?

Jól érti, hogyne. Bennem a felfedezés öröme munkált. Azt értettem meg, hogy a népi kultúrában, főleg a népmesékben – hiszen azokon nőttem fel – valahogy minden a helyén van, a rítusok, a szertartások, még az elsőre horrorisztikusnak tűnő elemek is rendbe szerveződnek. Ezért fantasztikus például a Fehérlófia. Elvisz minket az alvilágba, ahol meg kell küzdenünk, majd a feljutáshoz a főhősnek le kell vagdosnia a végtagjait, hogy megetesse a madarat, amely felszáll vele. Azért ezt a példát hozom, mert ebben szerintem minden benne van. A hangköltészetemben is azért használtam az archetípusokat, mert azokra is hatnak, akik nem beszélik a magyar nyelvet. Az archetípus közös tudás, az ősi emlékezetünkben él, magunkban hordozzuk. Ezért van, hogy az emberek hasonlóan fejeznek ki bizonyos érzelmeket mindenütt a világon. Ehhez a ’70-es években kénytelen voltam tudományosan is foglalkozni azzal, hogyan nyilvánulnak meg rítusok és archetípusok más kultúrákban. Rengeteg mesét olvastam, főleg teremtéstörténeteket, mert a világ keletkezése és tágulása a valaha élt összes civilizációt foglalkoztatta. Az ebből merített tudást sűrítve kezdtem alkalmazni az előadásaimban, ismételve vagy kollázsként kiemelve bizonyos szövegmegoldásokkal, hogy transzcendens állapotba hozzam a hallgatókat. Szükség van a refrénekre, mantrákra, hogy képesek legyünk befogadni a világnak ezeket a csodáit.

A népi kultúra mára meglehetősen divatos lett, de az a benyomásom, hogy így, mélységében, mint ahogy ön vagy például Jankovics Marcell tette, nem mindenki akarja megérteni. Ezért kellettek az avantgárd gesztusok? Hogy jobban felhívja rá a figyelmet?

Egyáltalán nem gondoltam arra, hogy mások majd mit gondolnak. Azért tettem úgy, ahogy, mert eredeti akartam lenni. Sajátommá akartam tenni a kíváncsiságot, a felfedezés örömét, a magam eszközeivel megformálni és megmutatni. Én akkor olyan voltam – ha ez feltűnő vagy szokatlan volt, akkor én magam is az voltam. Hitelesnek akartam tűnni, elsősorban magam előtt. Ez igaz mindenre, amit valaha csináltam. Vegyes kultúrájú környezetben nőtem fel – Vajdaság, Közép-Kelet Európa, Balkán –, ebből merítettem, mert tudtam, csak így lehetek eredeti.

Önt idézem egy korábbi interjúból: „Ha engem béklyóznak, akkor dacból ellentmondok.” Születhetnek így jó dolgok, ezt tudjuk, de a dac sem mindig jó tanácsadó. Előfordult, hogy megbánt dolgokat?

Ha nem bántottak volna annyira, lehet, hogy sok dacos gesztus elmaradt volna. Nem arról van szó, hogy megbántam őket, csak sajnálom az energiát, amit arra pazaroltam, hogy dacból csináljak valamit. Voltak túlzások, persze. Ha tudná, engem mennyit gyaláztak, már a ’60-as évektől, az első verseimtől kezdve, írásban, szóban egyaránt. Egy normális ember régen abbahagyta volna az írást. Belőlem az ellenkezőjét váltotta ki. Elgondolkodtam a kritikán, és elemeztem is magamat folyton. Ennek ellenére úgy gondoltam, hogy nekem van igazam. Hogy igenis úgy kell írnom, ahogy addig is. Mert akkoriban mindenkinek megvolt ám a véleménye arról, hogy egy nő miről írhat és hogyan. Elgondolkodtam ezen, és azt mondtam: még ha én vagyok az egyetlen nő a Vajdaságban, aki így ír és ezt csinálja, akkor sem változtatok. Ott voltak nekem példaképnek az akkori dadaisták meg szürrealisták, főleg az orosz avantgárd érdekelt nagyon. El tudtam képzelni, milyen bátorságra volt szükségük, hogy úgy adjanak elő, ahogy tették.

Úgyhogy kaptam tovább a világ legrosszabb kritikáit, egészen hatvanéves koromig. Csak őrült vagy fanatikus lehet, aki idáig kibírja.

Szóval az ön részéről volt egy reaktív hozzáállás is.

Ez olyan dolog, mint a rugó, amit minél jobban összenyomnak, annál nagyobbat ugrik vissza – ez voltam én. Ha nem bántottak volna annyira, lehet, hogy megragadok a középszernél.

Ott volt aztán a híres vetkőzéses performansza, ami kisebb botrányt is okozott. Ez ma már egy feminista gesztusként értelmeződik. Ez is volt a célja?

Sohasem tartottam magam feministának, főleg nem léptem be mozgalmakba. Csak a feministák tűzték utólag a zászlójukra a nevemet meg a tevékenységemet. Az említett előadás is dacból született. Tudniillik a költészetemben lévő erotika – ami utólag visszaolvasva angyali, szinte szűzi volt – nagy feltűnést keltett, mert nők addig nem írtak így erről. Volt egy korszak, amíg mindenfélével próbálkoztam, hogy elrejtsem a nőiességem – fekete haj, hosszú frufru, nyakig begombolt felső, napszemüveg –, mert bántott, hogy mindig ez került előtérbe. A verseimet szerettem volna érvényesíteni, de sohasem azzal foglalkoztak, hanem a külsőmmel, mert, hát… vonzónak találtak, na. Nem voltam csúnya. Egy idő után azonban megint a dac kezdett dolgozni, és fellázadt bennem a nő: „Miért rejtőzködöm annyira? Jó, akkor csak azért is megmutatom, hogy nő vagyok.” Egy rövid archaikus termékenységi rituálét adtam elő, szándékosan erotikus jelmezben.

– persze pejoratív értelemben. Jugoszláviában, mondjuk, nem. Ott tetszett nekik.

Ha nem is volt ebben mozgalmi szándék, bizonyára volt hatása. Ma már egy ilyen performansz közel sem keltene olyan meghökkenést itthon, mint akkoriban.

Valahogy híre ment az én kis magánháborúmnak, sokan hivatkoznak rám, gyakran úgy hívnak meg előadásokra, mint a feminizmus egyik úttörőjét. Lehetséges, hogy sok nőnek bátorságot adott.

Akkor nem bánja, hogy a zászlajukra tűzték?

Végül is nem. Miért bánnám, ha lett pozitív hozadéka? Most már úgysem tehetek semmit, még ha bánnám is.

Ladik Katalin 2020-as londoni fellépésén (Fotó/Forrás: az acb Galéria engedélyével)

Muszáj kérdeznem a sikerekről is, ami mindig ambivalens dolog. Jólesik az embernek az elismerés, a díjak, másrészről, ha valaki hirtelen több helyről is megkapja, akkor elkezd gyanakodni: miért most? Önben vannak ilyesfajta kétségek? Hiszen az elismerések megtalálták az elmúlt évtizedekben, és nem csak itthon.

Ha a siker egy kicsit korábban jött volna, a húszas-harmincas éveimben, az olyan jól esett volna. Még ha magánszemélyektől érkezett is bátorítás és pozitív visszajelzés, ami erőt adott valamennyire. Nem is a díjakra vágytam, csak legalább néhány biztató kritikára. Hatvanéves koromban kaptam az első irodalmi elismerésem, a József Attila-díjat. Méghozzá Magyarországon! Nem is reméltem, hogy én valaha nyilvánosan publikálhatok itt. Hiába írtam magyarul, sokáig nem jelenhettem meg. A díjak csak annyiban jöttek jól, hogy igazolták azt, amit a verseimben is rendszeresen kérdeztem: vajon jó úton járok-e? Szóval ezeket életműdíjnak tekintem, amikre talán a kitartásom miatt találtak méltónak. Azt hiszem, ezek a sikerek azért jöhettek most, mert ennyi idő kellett, hogy az emberek magukénak érezzék.

Nagyon megnőtt az olvasóközönségem, főleg az internet megjelenése óta, és azt látom, hogy a hatvan évvel ezelőtti verseim ma is hatnak – ez pedig a legnagyobb kitüntetés számomra. Lehet, hogy tényleg jó úton jártam.

Elárulható, min dolgozik mostanság?

Ó, igen! Már csak azért is, mert ha valamit hangosan kimondok, akkor az kötelez. Az első regényes élettörténetem 2007-ben jelent meg Élhetek az arcodon? címmel, és most ennek a folytatásán dolgozom.

Októberben tölti be a nyolcvanat. A kerek évfordulók mindig összegzésre, visszatekintésre sarkallják az ember. Ehhez illeszkedik ez a regény is?

Így van, idén szeretném befejezni, az életmű lezárásaként. Ki akarom írni magamból mindazt, ami a versbe nem fér bele. Legalább három személynek kell lennie bennem, hogy ezt elbírtam, érzelmileg és fizikailag is. Három nő szerepelt az első regényemben, és ők lesznek a főszereplők most is. Nagyon izgalmasnak találom, hogy ma az információt úgynevezett felhőkben tároljuk. Na, nálam most egy ilyen felhő is főszereplő lesz, ami figyeli a három nő sorsát.

Gondolom, hogy állandóan azt kérdezik öntől, költőnek, képzőművésznek vagy színésznek tartja-e magát, de azért én is megkérdezem, kicsit máshogy. Ha most ezt az interjút olyasvalaki olvassa, aki még nem hallott önről, hogy mutatkozna be?

Azt mondanám, hogy költő vagyok. Aztán persze megmagyaráznám, hogy számomra minden költészet.

Fejléckép: Ladik Katalin (Fotó/Forrás: az acb Galéria engedélyével)