- A Hollywood-i magyarokkal már sok könyv foglalkozott, mi is cikksorozatot szenteltünk a témának. Te viszont könyvedben kiterjeszted a témát egész Közép-Európára.

Kapcsolódó

Amerika és az oroszok is imádták a magyar színésznőt, ma már a sírja sincs meg

Hívták Németországba filmezni, de kivárt, hívták Hollywoodba, de nem ment - amikor pedig mégis útra kelt, már késő volt. Gaál Franciska egész életében a megérzéseire hallgatott, de ez nem sokat segített karrierjén. Magyarországon színpadi szerepei miatt rajongtak érte, Németországban és Oroszországban pedig filmsztárként lett ismert. Hollywoodban is bemutatkozott - ismét egy érthetetlen lépése törte ketté amerikai karrierjét.

- Régóta érdekel a téma, miért volt egy időben olyan sok magyar Hollywoodban. Egy ponton rá kellett jönnöm, hogy egyáltalán nem az a lényeg, hogy a tengerentúlon szerencsét próbáló magyar, osztrák, cseh, lengyel, esetleg zsidó származású, hanem az, hogy közép-európai. Nem annyira a nemzeti identitás számít, inkább az, hogy a régió valamelyik filmes központjában, Bécsben vagy Budapesten megtanult valamit – valami nagyon sajátságos dolgot, amit aztán Hollywoodban is kamatoztatni tudott.

- Mi ez a valami, amit itt sajátítottak el?

- Egyrészt magukkal vittek bizonyos történetmesélési képességeket, amelyek a tengerentúlon nagyon hasznosnak bizonyultak. Ebben talán Bécs szerepe a legnagyobb, ami a birodalmi kultúra központja volt. Itt a magaskultúra és a népszerű népszínházak sem nemzeti témájúak voltak, ellentétben mondjuk Budapesttel. Nálunk, Az ember tragédiáját leszámítva mindig a nemzeti témájú művek voltak népszerűek, jobbára ezek maradtak fent drámairodalmunkból is, és ugyanez volt a helyzet a cseh, a román, a lengyel irodalomban is. Bécsben ezzel ellentétben a nemzetek feletti, általános emberi alakok, univerzális történetek voltak a meghatározóak a színpadokon. A másik jelentős hatás a párizsi bulvárdarabokhoz és operettekhez köthető. Elég, Johann Strauss A denevér-jére, vagy Lehár Ferencre és A víg özvegyre gondolnunk, ami szintén egy párizsi bulvárdarab adaptációja. A legismertebb írónk, az Amerikában is népszerű Molnár Ferenc szintén ilyen darabok fordításával kezdte karrierjét. A Játék a kastélyban című színművében utal is erre: ebben az író karaktere egy álfrancia dramolettet ír, hogy megmentse egy pár szerelmét, és ekkor jegyzi meg, hogy annyit lopott már a franciáktól, hogy ideje, hogy egy kicsit vissza is adjon nekik.

Kapcsolódó

Erőszakos volt és utálta a gyerekeket a legnagyobb magyar ifjúsági regény szerzője

110 éves A Pál utcai fiúk, a legismertebb és legkedveltebb magyar ifjúsági regény. Írójának, Molnár Ferencnek a világsikert nem ez, hanem színházi darabjai hozták meg. Az érzékeny lelkű író kapcsolataiban nárcisztikus, erőszakos és agresszív férfiként viselkedett - ráadásul a gyerekeket is utálta.

Ez az univerzális elbeszélési mód persze néha felszínes és felületes, de a szintén olvasztótégelyként működő Amerikában nagyon nagy hasznát vették az emigrálók.

Muszatics Péter (Fotó/Forrás: Katharina Wagner)

- Könnyen be tudtak illeszkedni egy idegen országban?

- Közép-Európa és Amerika is egy rendkívül kevert etnikumú terület, óriási volt azonban a különbség már ebből a szempontból is: míg Közép-Európában az egyes népek és nemzetek különválni akartak, és sokszor kínkeservesen harcoltak az identitásukért, addig Amerikában az emberek célja a tabula rasa volt. Minden, az Egyesült Államokba emigráló tiszta lappal akart indulni, maga mögött akarta hagyni Európa ballasztját. Talán a legnagyobb sikert elérőkre azt is elmondhatjuk, hogy ők igyekeztek valóban, 100 vagy 150%-osan amerikaiak lenni.

- Megmaradt valami a kivándoroltak európaiságából, közép-európaiságából?

Megélték az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlását, a borzalmas I. világháborút, a forradalmakat, Trianont, a különböző jobb- és baloldali diktatúrákat és kísérleteket, a diszkriminációt – mindezt egy-két évtizedbe sűrítve. Ez a rengeteg élmény nyilván sérülésekkel is járt, de bizonyos embereket megedzett és bölcsebbé tett, ennek pedig Amerikában is hasznát vették. Ilyen tapasztalatokkal a hátuk mögött teljesen máshogy nyúltak a bevett dramaturgiai sémákhoz, az emberi állapotok megértése is máshogy működött náluk, mint mondjuk az amerikaiaknál. Billy Wilder például, aki hétszeres Oscar-díjas, és az amerikai film egyik legnagyobb alakja, Krakkó mellett született egy kisvárosban, Bécsben nőtt fel, és világképét is az osztrák zsidó kultúra határozta meg. Ha megnézzük például a vígjátékait, valamennyire elmondható, hogy a komédia mellett végig ott van bennük a tragédia lehetősége. A Van, aki forrón szereti például egy remek komédia – az első 20 percben látható események viszont inkább tragikusak: a főszereplők mindenüket elvesztik, meg akarják ölni őket, és csak úgy menekülhetnek meg, ha csatlakoznak egy női zenekarhoz. A legénylakásra ugyanez mondható el: vicces, ugyanakkor van benne valami szomorú és tragikus. Billy Wilder mestere volt ennek a kettősségnek. Őt mai napig úgy tartják számon, mint Hollywood egyfajta esszenciáját. Nem véletlen, hogy Sam Mendes az Amerikai szépség Oscar-díjat neki ajánlotta azzal, hogy örülne, ha tizedannyit elérni, mint ő. De Michel Hazanavicius is úgy vette át A némafilmes Legjobb film-Oscarját, hogy három embernek szeretné megköszönni: Billy Wildernek, Billy Wildernek és Billy Wildernek.

- Hogyan vélekedtek Amerikában a magyarokról és az európaiakról? Utólag mi hangsúlyozzuk ki a jelentőségünket, vagy tényleg számított valamit Hollywoodban, ha magyar volt az ember?

- A hollywoodi stúdió falán álló feliratról igazak a legendák – ez a jól ismert „Nem elég magyarnak lenned, tehetség is kell hozzá”. Már annak is, hogy valaki európai, különös jelentése volt Amerikában, az osztrák-magyar származás pedig különösen jól csengett. Persze azokon az ismert neveken kívül, akikre ma is emlékszünk, rengeteg kókler és szélhámos is szerencsét próbált Hollywoodban, akik inkább rontottak a megítélésünkön.

Az ismertebb nevek viszont tényleg szakmájuk legjobbjai voltak. Egy Eric von Stroheimben például tökéletesen egyesült minden, amiről eddig beszéltünk. Az osztrák-magyar karakter egyébként több amerikai filmben is megjelent – A szörnyeteg és a szépség című 1952-es Vincente Minelli-filmben például a Kirk Douglas alakította producer összetűzésbe kerül egy rendezővel. Előbbi nagyon markáns, tipikus producer-ábrázolás, amit Irving Thalbergről és David Selznick-ről mintáztak, utóbbi pedig „A rendezőként” jelenik meg, osztrák származású, és Stroheimre hajaz. Ebből is látszik, hogy Amerikában valóban az volt a felfogás, hogy igen, ezek a közép-európaiak, ezek tudják a szakmát. Referenciának számított, ha valaki innen származott.

A Bécs, Budapest, Hollywood című könyv (Fotó/Forrás: Kossuth Kiadó)

- A könyvedben kiemelten foglalkozol Ernst Lubitsch-csal is – szerintem kevés filmkészítő volt nagyobb hatással a mai amerikai filmre, mint ő. Mára mégis mintha kissé elfelejtődött volna.

- Annak idején az úgynevezett Lubitsch-touch fogalomnak számított Hollywoodban. De hogy ez pontosan mit jelent, azt mindenki máshogy fogalmazta meg. Billy Wilder például azt mondta, hogy a Lubitsch-touch az, amikor megvolt a poén, nevetsz rajta, azt gondolod, hogy ezzel vége, erre érkezik egy még nagyobb zárópoén. Jonathan Rosenbaum filmtörténész szerint viszont a Lubitsch-touch egyfajta sajátos közép-európai képesség, amivel bemutatta az amerikaiaknak a kifinomult európaiságot, jól becsomagolva és szórakoztatóan, nem ritkán erotikusan. Valószínűleg mindkettő igaz – Lubitsch-nak egészen sajátos humora volt, mellé pedig elképesztő dramaturgiai érzék párosult. Mindent tudott a történetmesélésről. Jellemző a Lubitsch-filmekre, hogy bizonyos dramaturgiai elemeket nagyon markánsan lerögzít: ez a cselekmény kezdete, itt fejeződik be, itt a fordulat – ezeket olyan egyértelműen jelezte, hogy azt tényleg minden néző megértse. Viszont amint ezek megvannak, már remekül játszhat a nézői elvárásokkal, a poénokkal, a ritmussal. Ezt valószínűleg még a színházban, Max Reinhardt-nál tanulta meg. Ez a fajta alkotói felfogás ma is él, ugyanígy gondolkodik például Tarantino is. De Lubitsch arra is remek példa, hogyan lehet a megszokott sablonokat megtölteni tartalommal, hogy lehet a berögzült, sematikus elemeket nem teljesen felrúgva is valami egyedit alkotni. A ma alkotó rendezők közül az örökösei közé sorolnám Alexander Payne-t, Baz Luhrmann-t, vagy épp Wes Andersont.

- Rendezők vagy írók közül számtalan közép-európainak sikerült karriert befutnia – a színészeknek és színésznőknek viszont mintha nehezebb dolguk lett volna. Néhányan játszottak emlékezetes filmekbe, még csillagot is kaptak a Hírességek sétányán, de mára elfeledtük őket.

Szerintem egy színész arc akkor marad fenn, ha kifejez valami általános emberit. Humphrey Bogart-ra emlékezünk, mert ő nem csak valami általános férfitípust képviselt, hanem kifejezte a háború iszonyatát is. James Dean ugyanígy halhatatlanná vált, ahogy John Wayne is – pedig utóbbira nem mondhatjuk, hogy különösebben jó színész lett volna.

Maradandó európai színészeket viszont tudnék említeni, az osztrákoknál ott volt például Oskar Werner,  Romy Schneider, Anton Walbrook, Christoph Waltz vagy Klaus Martia Brandauer – igaz, ők többnyire európai filmszerepeikben váltak ikonikussá. Magyarok közül erre talán csak Peter Lorre volt képes, aki Löwenstein Lászlóként született, és német nyelvű filmekben lett sztár, majd Hollywoodban is jelentős mellékszerepeket kapott, és az Oscar-díjas Paul Lukas, azaz Lukács Pál.

- Talán Bánky Vilma járt legközelebb a halhatatlansághoz, elsősorban A sejk fia című film miatt, melyben Rudolph Valentino partnere volt.

- Rudolph Valentino saját korában óriási sztár volt, ma már viszont egyáltalán nincs a köztudatban, az arcát is nehéz felidézni. Bánkyt szokás Greta Garbo-val párhuzamban emlegetni, csak előbbi nem tudta sikerrel venni a hangosfilmváltást, utóbbi pedig igen. Szabó István fogalmazta meg róla, hogy a 30-as években, amikor mindenki jelvényeket aggatott magára, akkor volt egy nő, aki minden filmjében önmaga volt. Az MGM a világ legnagyobb színésznőjének kiáltotta ki, ő pedig meg tudta őrizni önazonosságát és tisztaságát.

Bánky Vilma neve is ismert volt a saját idejében, de ő nem volt egy ilyen kaliberű sztár.

A Saroküzlet (1940) című film plakátja (Fotó/Forrás: IMDb)

- Nem csak magyar rendezők, színészek és színésznők fordultak meg Hollywoodban, hanem Budapest is több amerikai filmben megjelent. A Saroküzlet-et például a már emlegetett Lubitsch rendezte, a főszerepben pedig James Stewart látható.

- Volt egy időszak, amikor valóban divatba jöttek a Bécsben és Budapesten játszódó amerikai filmek – ugyanakkor ezek mind egy képzeletbeli Bécsben vagy Budapesten játszódtak. Létezik egy Ruritánia nevű kifejezés, ami egy képzeletbeli, általában közép-európai államot jelent, és Anthony Hope A zendai fogoly című regényéből származik. A könyv ezen az elképzelt helyen játszódik, és nagyon népszerű volt annak idején, háromszor is megfilmesítették – az ezekben az adaptációkban látható Ruritánia-séma pedig amerikai filmek során vonult végig. Ennek lényege, hogy a cselekmény egy nem létező országban játszódik, ismerős, de mégis ismeretlen helyen, így rengeteg dolgot projektálhatunk rá. Ha csak a közelmúltat nézzük, ilyen volt a Grand Budapest Hotel című film, ami a film szerint egy Zubrowka nevű országban található. De nem kell mindig elképzelt országnak lennie, elég, ha tisztes távolságban van, mint például a Borat-ban Kazahsztán. Hasonlóképpen jelent meg Budapest is a hollywoodi filmekben: ismerős, de mégis ismeretlen, így tökéletesen alkalmas arra, hogy az angolszász világ elé egyfajta görbe tükröt tartson.

Muszatics Péter: Bécs, Budapest, Hollywood
Kossuth Kiadó, 176 oldal