William Faulkner a 20. század második felében meghatározó szerzőnek számított a magyar irodalmi életben. Hogy csak egy példát hozzak, Szilágyi István Fekete Vincének adott életútinterjújában úgy említi, mint akit kötelező olvasni annak, aki írói pályára készül. Ehhez képest ma gondban van az az olvasó, aki valamely könyvesboltban szeretne hozzájutni Faulkner műveihez – azok ugyanis csak antikváriumokban érhetők el. Jól érzékelem, hogy némileg háttérbe szorult a hazai irodalmi életben?

Én is így látom, sőt azt mondanám, hogy a köztudatból is kikopik, de legalábbis bekerül azok közé a szerzők közé, akikről tudjuk, hogy klasszikusok, de már nem igazán olvassuk. Maga ez a folyamat természetes, hiszen ahogy telik az idő, jönnek újabb klasszikusok, és az ember egyszerűen nem olvashat el mindent, szelektálnia kell. És ennél a szelekciónál esik ki Faulkner. Ezt legjobban a Hemingwayjel való összehasonlítás domborítja ki, akivel kortársak voltak, és hasonló méretű és fontosságú életművet alkottak,

Előbbit az irodalmárok felől értem: írástechnikai szempontból Hemingwayt tanítják és tanítani is fogják a kreatívírás órákon (legalábbis angol nyelvterületen), mint az egyszerűség, lecsupaszítás tökéletes példáját, míg Faulkner technikája más, összetettebb, tanulási szempontból másik szint. És olvashatóság szempontjából is. Faulkner témája az amerikai Dél, ott is a vidék, az ültetvényesek generációinak egymáshoz való viszonya, a farmerek kőkemény élete. Az amerikai rögvaló. Persze, itthon is láttunk erről filmeket, olvastunk könyveket, de tapasztalatból tudom, hogy ez a téma hézagosan érdekli az olvasókat, és nem a könyvek minőségétől függ. Ez a világ csak földrajzilag tágas, mentálisan viszont fojtogató, nyomasztó, és Faulkner fikarcnyit sem szépít rajta. Nehéz is olvasni, ez tény. Vele ellentétben Hemingway sokkal közelebb áll hozzánk, hiszen ő Európáról ír: az első világháború, Párizs, spanyol bikaviadalok. Ehhez tudunk viszonyulni, ezt értjük, ez a mi világunk. Csak hogy világos legyen: Faulkner legismertebb könyvei itthon három kiadást értek meg, Hemingwaynél ugyanez a szám tizenhárom.

Azt mondja, az amerikai Dél témája hézagosan érdekli a mai magyar olvasókat. Ugyanakkor Cormac McCarthy – akit Faulkner szellemi örökösének tartanak – szintén erről ír, és népszerű szerzőnek számít itthon is.

Ne áltassuk magunkat: ez a film hatalma. Ha nincs a Nem vénnek való vidék című alkotás, és nem annyira sikeres és ütős – amit aztán később követett Az út –, ma nagyságrendekkel kevesebben olvasnák McCarthyt. Itthon is és világszerte. A Vad lovak majdnem tíz évvel korábban megjelent Magyarországon, mégis alig ismertem valakit, aki olvasta. A filmnek köszönhetően szerencsére népszerű lett, de hozzátenném, ő is könnyebben olvasható, mint Faulkner.

William Faulkner 1954-ben (Fotó/Forrás: Carl Van Vechten / Wikipedia)

Az „elátkozott Dél” koncepcióján túl Faulkner mégiscsak örökérvényű emberi dolgokról ír, legtöbbször talán a bűn fogalmával foglalkozik, de említhetnénk akár a rasszizmust is. Ha negyven éve tudtunk hozzá kapcsolódni, valószínűleg most sem lenne túlzottan nehéz. A választ én inkább az ön által is említett írástechnikában látom. Lehet, hogy ma már szimplán csak felszínesebben olvasunk? Rövid, befogadható, könnyen megérthető mondatokat akarunk?

Az olvasói szokások és ízlések változnak, de én nem elsősorban ebben látom az okot, hiszen ma is vannak nehéz és akár Faulkner könyveinél sokkal vaskosabb kötetek, amelyek nagyon is sikeresek. Sőt, abban sem vagyok biztos, hogy régen olyan sokan olvasták – nyilván a mainál többen, de szükségszerűségből, mert a kínálat is sokkal szerényebb volt –, véleményem szerint akkor is főleg az ínyencek foglalkoztak vele. Mert ha sokan olvassák – hogy visszakössek a számokhoz –, jóval több kiadás született volna, hiszen akkor még állami könyvkiadás volt, ami nem profitorientált.

Persze van, hogy bevállalják az anyagi bukást, és más könyveken fedezik a veszteséget – sőt, nemcsak hogy van ilyen, de manapság sok igényes irodalmat ilyen fedezetnek köszönhetünk –, ezt azonban ésszel lehet csak játszani. És ha már az imént Hemingwayt hoztam fel, mint aki népszerűségben lekörözi Faulknert, el kell mondani, hogy tőle is csak a leghíresebb három-négy regény volt általában kapható, a többi, az életmű nagy része nem, mert az nem érte meg. Például a novellái – amelyek közül sok tényleg a novellaműfaj remeke – most először jelentek meg itthon külön kötetekben, ahogyan eredetileg, nem csupán válogatásban, és ehhez kellett egy kiadó, amely felvállalt egy életműkiadást, holott előre tudni lehetett, hogy szinte kizárt nemcsak az anyagi siker, de talán még a megtérülés is.

Ha már említi az állami könyvkiadást: a régebbi kötetek elő- vagy utószavában a magyar szerkesztők rendre kiemelik Faulkner amerikakritikáját, ezzel is indokolva, miért adják ki a könyveit, amelyek egyébként hemzsegnek a bibliai motívumoktól. Hogy látja, a kétpólusú világrend, a hidegháborús logika hozzájárulhatott ahhoz, hogy a szocialista államvezetés az életmű jelentős részét kiadta?

Szerintem ezt legfeljebb az elején, a hatvanas években kellett indokolni, de mivel akkor már bőven Nobel-díjas volt, és mivel a regényei inkább történelmi környezetben játszódnak, a rabszolgatartást és annak hatásait, a déli ültetvényeséletet boncolgatják, ami simán tekinthető Amerika kritikájának, nem gondolom, hogy különösebb gondot okozott a kiadása.

Pék Zoltán (Fotó/Forrás: Főszerepben a fordító)

Faulknert utoljára 2010-ben adták ki magyarul, a Kalligramnál jelent meg három műve, köztük A legyőzetlenek az ön fordításában. Tervben volt akkor további kötetek kiadása, újrafordítása?

Az egy komoly sorozatnak indult, Géher tanár úr tervezte meg, aki nemcsak szerette, de alaposan ismerte is a faulkneri életművet. Egyébként az egész dolog az ő személyes kapcsolatai miatt vált egyáltalán lehetővé. A sorozatban lettek volna regények, novelláskötetek, még egy kötetnyi naplórészlet és levél is. A nagy része már megjelent annak idején, de átfésültük volna, utószóval láttuk volna el őket, illetve néhány új fordítás is tervben volt. Ebből a tizenötből csak három jelent meg: az Augusztus fénye újrafordítás volt, az enyém egy új, addig ki nem adott kötet, a harmadik pedig, a Göncz Árpád fordította Sartoris újrakiadása. És itt meg is szakadt a dolog, részben mert Géher tanár úr itt hagyott bennünket, részben minden bizonnyal a gyenge fogyás miatt. Pedig több novellát is lefordítottunk a tervezett kötethez – sőt, talán az egész tervezett kötetet, nem emlékszem –, de az már fiókban maradt.

Én azóta nem forszíroztam. A kiadóknak megvan a maguk határozott elképzelése, hogy mit és miért akarnak kiadni, ráadásul Faulkner klasszikus, ismerik, ha valaki akarja, simán kiadhatja.

Egy tizenöt kötetes életműkiadás valóban meredek vállalásnak tűnik, de mit gondol, ha volna valaki, aki Géher Istvánhoz hasonlóan felkarolná az ügyet, reálisnak tűnne, hogy legalább Faulkner legfontosabb művei újra kiadásra kerüljenek? Az Augusztus fénye, a Fiam, Absolon! vagy A hang és a téboly mégiscsak a 20. század remekművei közé tartoznak.

Szerintem nincs rá sok esély. Nem a lelkesedés hiányzik, hanem a tőke. Talán ha még eltelik tíz-tizenöt év, valahol majd kiadnak egyet-kettőt, mondjuk egy sorozaton belül.

William Faulkner 1924-ben (Fotó/Forrás: Joseph Blotner / Wikipedia)

Hogy látja, esetleges újrafordításokkal közelebb lehetne hozni Faulknert az olvasókhoz? Sok szerző, például Tolsztoj esetében is azt látjuk, hogy műveit új, korszerűbb nyelvre ültetik át.

Ez fogas kérdés. Tény, hogy a fordítások zöme lassan ötvenéves lesz, és az is tény, hogy a nyelv az utóbbi egy-két évtizedben sokat változott. Az új fordítás nyelvileg közelebb hozná a mához, ez kétségtelen, és ezzel olvashatóbb is lenne valamennyire. Az már kétséges, hogy jót tenne-e a szövegnek.

Nem vagyok biztos benne, hogy én tudnám produkálni ezt a színvilágot.

Ahogy arról már esett szó, Faulkner sokszorosan összetett, rétegzetten metaforikus mondatait olvasni nagy kihívás. Ha jól sejtem, fordítóként egy új, magyar faulkneri nyelv megalkotása szükséges. Mennyire lehetséges visszaadni a stílusát?

Nehéz feladat, bár a szövegek kötetenként is mások. A legyőzetlenek tulajdonképpen novellaciklus, a darabjai külön-külön jelentek meg annak idején, így szükségszerűen egyszerűbb nyelven szólal meg, mint egy hosszú, összefüggő regény, ezért is mertem elvállalni. Mindent nyilván nem lehet hűen lekövetni, de a stílusát szerintem át lehet adni, és úgy gondolom, a magyar Faulkner jó hangon szól, annak ellenére, hogy sok fordító munkája – vagy éppen azért.

William Faulkner könyvei (Fotó/Forrás: Moly.hu)

Faulkner műveiben egyértelműen a Dél betegségeként jelenik meg a rasszizmus, de a mai korszellem, amely szereti újraértelmezni, sőt, akár átírni is a klasszikusokat, biztosan problémásnak ítélné az ő írásainak egy részét is. Egy tavaly megjelent dokumentumfilm előzetesében is elhangzik, hogy Faulkner a mai fogalmaink szerint rasszista volt. Tud róla, hogy külföldön felmerült volna az átírás lehetősége, mint például Roald Dahl esetében?

Nem hallottam ilyesmiről az ő esetében, és általában véve is oltári nagy baromságnak tartom. Klasszikusokat nem változtatunk meg, és pont. Ugyanúgy nem írjuk át a Tamás bátyja kunyhóját, ahogy nem faragunk ágyékkötőt a Dávid-szoborra. A művészet nem kényszer, akinek fenntartásai vannak, ne nézze vagy ne olvassa, ehhez joga van, de ne fosszon meg másokat ennek lehetőségétől és jogától. Élni és élni hagyni.

És ne feledjük: a művész és a mű nem ugyanaz. Nem szükséges tudnunk semmit az alkotóról – hiszen az internet előtt is volt történelem – ahhoz, hogy a művét tudjuk élvezni vagy befogadni. Egy adott regény vagy mond nekem valamit, vagy nem, és az, hogy az írója mit gondol vagy hisz, nem kell, hogy szerepet játsszon ebben. Játszhat: aki akar, nézzen utána, és ha neki nem szimpi az illető, ne olvassa a műveit. Szíve joga. De attól én még hadd olvassam, ha akarom! Említette Dahlt. Mit érdekli a gyereket, hogy ki volt az a kimondhatatlan nevű ember? Őt a történet köti le, azok a bámulatosan egyéni mesék, amik ennyi idő után is visszhangot váltanak ki a gyermeki lélekből. De persze a gyerekkönyveket felnőttek veszik, és bizonyos illetők megpróbálták a politikailag korrektség jegyében még több embernek eladni. Elismerem, én cinikus vagyok, de kizárólag üzletet látok mögötte, nem emberbaráti megfontolást. És nem gondolnám, hogy akkora sikert aratott. Hadd tegyem még hozzá, hogy ezzel a politikai korrektséggel óvatosan kéne bánni az irodalomban, mert ha nem vigyázunk, akkor kilúgozott szövegeket kapunk, olyan irodalmat, aminek se íze, se bűze. Márpedig a világnak van íze. És persze bűze is.

Ha valaki kedvet kapna az interjú alapján, mit tanácsolna, melyik kötettel érdemes bemerészkedni Faulkner világába?

Aki belecsapna a közepébe, annak A hang és a tébolyt javaslom. Ha valaki a családtörténetet szereti, annak a Sartorist. Ha pedig valaki nosztalgikusabb, és valamivel könnyedebbre vágyik, annak a Zsiványokat.

Fejléckép: William Faulkner 1954-ben (Fotó/Forrás: Carl Van Vechten / Wikipedia)