„A vásárlási szokásaink, a hírfogyasztás, a kommunikáció, a trendek – az internetnek hála hétköznapi életünk minden egyes része instant, azonnal történik. De mivel az internet tempója ennyire gyors, minden más rendkívül lassúnak tűnik. Kiveszőben van a türelem. Trendek bukkannak fel és tűnnek el napok alatt, nem tudunk egyetlen dologra fókuszálni, mivel nincsen türelmünk hozzá. És ami még rosszabb, hogy mivel minden ennyire gyors, a nagy dolgok, a kapcsolatok és a karrier túl lassú számunkra. Sok ember elveszve érzi magát, és a hosszú távú célokhoz való ragaszkodás nehéznek tűnik. Meg kell kérdeznünk magunktól, mi fontosabb? A türelem vagy az instant gratifikáció?”

A fenti szöveget egy Tamar nevű felhasználó posztolta a tizenévesek legnépszerűbb közösségi platformján, a TikTokon. A rövid videót több millióan látták, 260 ezer szívecskét és 12 ezer megosztást kapott. Miközben a néhány másodperces videókra tervezett közösségi oldal épp annak a problémának a része, amelyről ebben a cikkben szó lesz, Tamar üzenetének sikere rávilágít egy fontos jelenségre:

A helyzetüket nem teszi könnyebbé az sem, hogy a felnőtt generációk hajlamosak egyszerűen lemondani róluk, mondván, hogy ezek a gyerekek úgysem olvasnak, csak a telefonjukat nyomkodják. Persze, egy sarkos szempontból igazuk van, és ezt a statisztikák is mutatják. Egy felmérés szerint a '70-es években az amerikai gimnazisták végzőseinek 60 százaléka olvasott naponta könyvet vagy magazint, 2016-ban ugyanez a szám negyede, mindössze 16 százalék. Még a televíziónézés mértéke is csökkent a digitális média javára: az amerikai iskolákból gyűjtött adatok szerint 5-6 órát töltenek a telefonjukkal a gyerekek.

Ugyanakkor ők is érzik, vagy talán ők érzik a legjobban, hogy probléma van azzal, ahogy a világháló tartalommal eteti őket: a tavalyi év egyik sláger-dokumentumfilmje volt a The Social Dilemma a Netflixen, ami a korábbi témába vágó cikkeknél hatásosabban szedte össze, hogy mi a probléma a közösségi médiafogyasztással: a Facebook, az Instagram, a TikTok stb. algoritmusait úgy tervezték, hogy a felhasználói minél több időt töltsenek rajtuk, minél kevesebb erőfeszítéssel. Magyarán: megfoszt a szabadságtól. Egy könyv, amelyben úgy kell elmerülni, hogy történhet a világban bármi, te olvasol, ennél többet követel.

A világ halad. Az irodalom marad.

Nem túlzás kijelenteni, hogy a 21. századra megváltozott az, ahogy információt szerzünk és információt feldolgozunk: már nem kell könyvtári katalóguskártyákat lapozgatni, hogy megtaláljunk egy-egy adatot, egy Google-keresés elég. Ezért váltott ki aggódó reakciót szakmai szervezetek részéről az új Nemzeti alaptanterv, amely nem csökkentette, sőt növelte a magolandó anyag mennyiségét, a korábbinál is kötöttebb pályára kényszerítve a pedagógusokat. Nem lehet megcsinálni azt, ami az irodalomtanítás – és általában az irodalom – lényege lenne, hogy

Pedig határhelyzetben vagyunk. Soha nem volt még generáció, amely olyan kitett lenne a világ exponenciális felgyorsulásának, mint a mostani tizenévesek. Most magukra hagyni őket, illetve még több terhet és kötöttséget pakolni rájuk és tanáraikra bűn és felelőtlenség. Elsősorban azt kellene nekik megtanítani, hogy mire való az irodalom, és miért olvasunk könyvet.

A bizonytalanság bölcsessége

Irodalmi műveket nem azért írnak, hogy kánonokat hozzanak létre belőlük. Irodalom nem azért képződik, hogy bemagolandó, egzakt tudomány legyen, évszámokkal, alkotói korszakokkal, kvízkérdésekkel. Irodalom nem azért lesz, hogy nyűg legyen olvasni.

A cseh regényíró, Milan Kundera egy esszéjében a „bizonytalanság bölcsességét” tulajdonította a regénynek. Olyan művészi formának nevezte, amely kimozdítja az olvasóját a mindentudás téveszméjéből, a vagy-vagy paradigmából, új nézőpontokat, és egyetlen művön belül is több igazságot ismertet. Ez természetesen teljesen más, mint a közösségi média vagy a politika igazsága. A Facebook buborékba zár, a politika pedig a maga igazát hirdeti (sőt, mindegyik oldal a sajátját).

Hogy más fontos jótéteményekről ne is beszéljünk, miszerint segíti a koncentrációt, a hosszú távú figyelmet, a memóriát, a többlépcsős gondolkodást, a szövegértést, a véleményformálást, szélesíti a morális döntések nézőpontját. Pont az ellenkezője annak, amit a közösségi platformok tesznek a gyerekeinkkel. (És legyünk őszinték magunkhoz, mi, idősebbek: velünk is.)

"Ne vegyük el a gyerekektől ennek az örömét azzal, hogy megtanulandó, egzakt tudománnyá tesszük az irodalmat." (Fotó/Forrás: HippoPX)

Az alaptantervről, az érettségiről és általában az oktatásról döntő Gyulák széke nem tudja, hogy a jelenlegi, válságos helyzet nem a gyerekek hibája. Ők akkor is „csak” gyerekek, ha mások, ha máshogy viselkednek, mint az ötven vagy száz évvel ezelőtt felnövők.

Ugyanolyan megértéssel, mint a tüdőbetegek iránt, akik addig dohányoztak – nem tudva, mit okoz, mert még nem volt a köztudatban –, hogy végül kezelésre szorulnak.

A mai fiatalok ugyanúgy szeretnének jobb és bölcsebb életet élni, új ideákkal megismerkedni, mint a korábbi generációk tinédzserei. Közben nagy bajban vannak (és nem csak ők). A kezükbe került az okostelefon, amelyen minden információ elérhető, és amely figyelmük minden egyes percét követeli. Ugyanakkor vágynak arra, ami nem talmi, ami nem mulandó. A hosszú távú figyelemre, a sikerélményre, amit egy-egy könyv elolvasása jelent. Ne vegyük el a gyerekektől ennek az örömét azzal, hogy megtanulandó, egzakt tudománnyá tesszük az irodalmat, ami lényegéből fakadóan sosem volt merev képződmény és ideológiai üzenetek hordozója.

Szintén Kundera írja (meg persze mások is), hogy az irodalom előbb felfedezte a lélektant, mint Freud, előbb művelte a fenomenológiát, mint a fenomenológusok. Képes olyan területre is behatolni, ahová a tudományok még nem. Az irodalom elsősorban a jelen művészete, mert a jelen az, amely a legkönnyebben kicsúszik a kezeink közül. Nem műveket kell tanítani, hanem olvasni kell tanítani, ahhoz pedig szabadság kell. Az irodalom a szabadságról és a szabad beszélgetésről szól.