Könyv

Íróként saját magam és szereplőim igazságát képviselem - Interjú Légrádi Gergellyel

2018.09.23. 11:40
Ajánlom
Ügyvéd, író, de mindezek felett egy gondolkodó, kételyekkel élő ember. Légrádi Gergellyel harmadik, Nélkülem című kötetéről és a gondolkodás, lassítás, valamint a pillanatok megélésének fontosságáról beszélgettünk.

Munkahelyén, egy ügyvédi irodában beszélgetünk – de ezer egyéb dolgot is csinál, a napokban pedig már harmadik könyve jelent meg. Hányadik foglalkozásának tartja az írást?

Szakmám szerint ügyvéd vagyok, emellett az ELTE Polgári Jogi Tanszékén tanítok külsős oktatóként, illetve nagy megtiszteltetésként választottbíró is lehetek, de ezek mind alapvetően az eredeti munkámhoz kapcsolódnak. Ha egy másik „sapkámat” nézem, akkor egy alapítványon keresztül igyekszem sokat tenni a mai magyar színházakat érintő néhány probléma és hiányosság megoldásáért, felszámolásáért. Az írás azonban nem ezek mögött, inkább ezek mellett áll. A szavakhoz való szoros viszonyom egyébként még a jogi pályám és az egyetemi éveim előttre datálódik. Az általános iskola harmadik osztályától kezdve, egészen a gimnazista évekig jártam a Magyar Rádió Gyermekstúdiójába. Itt találkoztam először szövegelemzéssel, szituációs gyakorlatokkal, beszédtechnikával, közelebb kerülhettem színházakhoz és filmekhez, láthattam, hogyan foglalkoznak szövegekkel a gyakorlatban. Szinte észrevétlenül szegődött mellém az írás a húszas éveim elején, amikor kezdett kikopni az életemből az aktív színjátszás. Különösebben nem kerestem ezt a kifejezésmódot, de ma már látom, hogy nekem milyen nagy szükségem volt és van az írásra: az írással le tudok lassulni, segít a megfigyelésben, az elmélyülésben.

Bár érdekes kérdésnek tűnik, hogy írónak tartom-e magam, de inkább úgy mondanám, író és gondolkodó ember vagyok.

Azok a dolgok, amelyek foglalkoztatnak vagy szorítanak, így vagy úgy, de megtalálják a papírt. Vagy ma már inkább a klaviatúrát.

Nélkülem kisregény, vagyis maradt a rövidebb formátumnál, csak úgy, mint eddigi könyvei esetében.

Azt hiszem, a legtöbben a kisebb formáktól indulnak el, és haladnak az egyre nagyobb lélegzetvételű művek felé. Én is versekkel, karcolatokkal kezdtem, bár az első nyomtatásban megjelent könyvemet, a Titokfát talán esszéregénynek nevezném, még ha nem is viseli magán a regény főbb jellemzőit. A második kötetem, a Szemben egy novelláskötet, a Nélkülemet pedig még azelőtt elkezdtem írni, hogy egyetlen, ebben megjelent novellát papírra vetettem volna. Soha nem foglalkoztatott, hogy milyen íróként tekintek magamra, engem az alkotási folyamat érdekel. Ahogy Örkény István írta, egyedül attól tartok, hogy ha holnap reggel felkelek, fogok-e tudni írni, és ha igen, értékkel bíró lesz-e az, amit kiadok a kezeim közül, és érdekelni fogja-e még az embereket. Épp ezért nem követek stratégiát, hogy novella után most már következzen egy regény, aztán esetleg egy dráma. Egyébként pedig a Nélkülem történetéhez nem illett a novella-formátum, hiszen ez egy (oda és vissza)fejlődéstörténet, még ha a szerkezete egy snittszerűen pergő filmforgatókönyvvel is mutat rokonságot, az időkezelése pedig nem lineáris.

Nelkulemcimlap-090913.jpg

A Nélküle című könyv címlapja (Fotó/Forrás: Napkút Kiadó)

A harmadik kötetnél változik az alkotói folyamat? Óvatosabb, vagy épp magabiztosabb?

Az alkotó embernek művészeti ágtól függetlenül két fontos valutája van. Az egyik a figyelem. Ebből élek, figyelem magamat, a külvilágot, és figyelek, erősen koncentrálok, amikor írok. Ráadásul íróként rendkívül magányos vagyok, nincsenek alkotótársaim, mint egy rendezőnek vagy zenésznek, így különösen fontos a megfigyelés, hogy hitelesen szólalhassak meg. A másik dolog az alázat, az állandó kétellyel és kérdőjelekkel élés. Ha elhinném magamról, hogy író, művész vagyok, az azt is jelentené, hogy kész vagyok. Ez pedig önbizalmat, már-már önteltséget adna, ami miatt kevésbé tudnám feltenni a kérdéseimet, kevésbé tudnék mélyre ásni.

Csak így tudok megmaradni ebben a talán kissé naiv, talán kissé bátortalan szemléletben – és így tudok érdemben, elég közelről foglalkozni az engem érdeklő témákkal.

Ami számomra íróként fontos, még a harmadik kötetemnél is, hogy át tudok-e lépni a saját árnyékomon. Tudom-e még jobban, még izgalmasabban, még tömörebben és szikárabban átadni a gondolataimat, azt, amit meg szeretnék mutatni a világból. Ez sokszor fájdalmas, máskor kisiparos munka, van úgy, hogy kudarcot vallok, de ha sikerül, rendkívül felszabadító érzés.

A Nélkülem főszereplője egy munkamániás apa, aki otthon és munkahelyén is igyekszik mindent a kezében tartani. Önt aggasztja, hogy eléggé jelen van-e a szakmai és magánéletében is?

Persze. Ez nem egy életrajzi regény, de nem választható le az én életemről. Engem is folyamatosan izgatnak a könyvben megjelenő problémák és helyzetek, főleg azért, mert ezekre nem elég választ találni, igazságokat, vagy féligazságokat kimondani. Napról napra meg is kell valósítani őket, ez pedig kegyetlen feladat. Hogy az ember ne csak azt tudja, mit csinál rosszul, de a valóságban is tegyen ellene, minden áldott nap. A könyv egyik fő üzenete, hogy nem csupán meg kell állnunk időről-időre, de vissza is kell néznünk. És kérdezni kell. Tényleg az történt, amit szerettünk volna? Amit megéltünk? Ezt mi látjuk így, vagy mások is? A főhős életében a megállást, a kényszerű visszanézést és kérdezést egy trauma idézi elő. Ekkor vet számot életével, talán már túl későn. Azt látom, egyre többen élnek, vagy inkább úgy mondom, élünk úgy, hogy a mindennapos teendők és az apró élvezetek hajszolása miatt már nem teszünk fel kérdéseket, nem gondoljuk át, mi a fontos számunkra, miközben a legtöbb dolog és esemény észrevétlenül is átértékelődik körülöttünk. Közhelyesen hangzik, de talán épp azért, mert igaz: a globalizált társadalom, a mértéktelen fogyasztás, az, hogy egyre kevesebb időt töltünk el egy-egy dologgal, a multitaszkingolás, az egyre nagyobb szerepet kapó virtuális terek – ezek mind ezt a felszínes életfelfogást támogatják.

legradi-091632.jpg

Légrádi Gergely (Fotó/Forrás: Napkút Kiadó)

Ezzel a regénnyel arra tettem kísérletet, hogy kinyissam az ajtót, hogy az olvasó belépjen és megtalálja a kapcsolódási pontokat az ő élete és a szöveg világa, a regény által feltett kérdések között.

Muszáj elfoglalnunk magunkat még a legegyszerűbb tevékenység közben is – mintha félnénk magunk maradni a gondolatainkkal.

Van, aki valóban fél, mások pedig egyszerűen hozzászoktak egy életmódhoz, ami már nem engedi közel őket az igazán értékkel bíró kapcsolatokhoz, dolgokhoz. Akadályozza őket, hogy valóban érdemi kérdésekkel foglalkozzanak. Hadd mondjak el egy példát. Az egyik gyermekem óvodai ünnepségén úgy adtak elő a gyerekek, hogy mindenki a saját szüleivel állt szemben, és nekik szavalt, énekelt. Ilyenkor az ember könnyekig meghatódik, én is ott álltam a gyerekem előtt, és élveztem a műsort – egy pillanatban viszont lopva körbepillantottam és azt láttam, hogy az óvodások és a szülők között a legtöbb esetben ott állt a mobiltelefon, anya és apa ugyanis inkább azt nézte, jó képkivágásban veszi-e csemetéjét, arra koncentrált, hogy a telefonjában meglegyen a videó. Ahelyett, hogy megélte volna a pillanatot, ahelyett, hogy esélyt adott volna annak, hogy igazi, elvehetetlen emlékké váljon az esemény. Ami aztán visszahat az életünkre, a gyermekeink életére, és így tovább. A könyvem egyik mottója épp az, hogy

Emlékek helyett mobiltelefonom volt.

 Belátom, kissé didaktikus, de szerintem ez korunk egyik megkerülhetetlen problémája.

A könyvben többször visszatérő téma, hogy a gyerekek milyen képet rajzolnak családjukról. Mit gondol, önt milyennek látják a gyerekei? Olyannak, amilyennek szeretné?

A szülők mindig egyfajta példaképként szolgálnak, másrészt viszont a gyerekek mindig őszinték. A gyerekeim bizonyára egy kétellyel élő embert látnak, hiszen semmilyen szempontból nincs a zsebemben a bölcsek köve. Épp ezért nem is általános igazságok vagy éppen autoriter elvek szerint neveljük őket. Szülőként is mindig ott a kérdőjel: tényleg így kell? Jól csinálom? Ez is egy egész életen át tartó tanulási folyamat. Remélem, hogy azt a kételkedést soha nem fogom elveszteni, hogy mindig megkérdőjelezzem, mi az, amit helyesnek tartok, és hogy ne felejtsem el a dolgokat több szempontból is mérlegre tenni.

A főhős, Miklós Alzheimer-kórban szenved, ami a legalattomosabb betegségek egyike. Hogyan ismerte ki ezt a kórt?

Végigéltem, ahogy az egyik nagyapám 2002-ben Alzheimerben ment el. Mindez igen közel volt hozzám, megérintett, mégis, sok éven át nem gondoltam, hogy később témául szolgál majd. A könyvre készülve sokat kutattam erről a betegségről, a szakmai ismeretekre orvosi anyagokból tettem szert. Mikor összeállt a regény, megmutattam egy szakorvosnak, aki lektorálta a betegséggel kapcsolatos részeket. Ahhoz, hogy hitelesen írhassak a kórról, muszáj volt stabil tudással rendelkeznem róla. Az Alzheimerben szenvedők tudata beszűkül, egy idő után elvesztik személyiségüket is – ez egy nagyon méltánytalan betegség. Erős hatással volt rám például egy Alzheimer betegségben szenvedő festő, aki saját arcképeivel tudósított a betegség lefolyásáról. A kezdetben gyönyörű portré a tudatával együtt bomlott elemeire, míg a végére már csak egy felismerhetetlen rajzszerűség maradt – ő így látta magát a betegség előrehaladtával. Ugyanez történik a nyelvvel is: Miklós kommunikációs szakember, jól bánik a szavakkal, választékosan fogalmaz, ez válik egyre szűkebbé, egyre töredezettebbé, ahogy a betegség lassan felemészti. Mindez nagyon érdekelt az alkotás során: hogyan tudom – remélhetőleg plasztikusan és hitelesen – bemutatni azt, ahogy Miklós leépül, mind kommunikációjában, mind tevékenységeiben, mind kapcsolataiban. Ezért kiemelten fontos szál a regényben Miklós önreflexivitásra épülő naplója.

Nem először ír a lét és nemlét, a félálom, az emlékek és képzelet közti állapotról – pedig azt gondolnám, ügyvédként épphogy a szikár tények és tettek fontosak önnek.

Az ügyvédkedés is írás, alkotás és logika. Ha úgy tetszik, hasonlatosan az írói munkához, teremtett világ. Csak mások és kötöttebbek a szabályai. Ügyvédként és íróként tehát teljesen más szabályrendszer szerint dolgozok, vagy épp alkotok. Előbbi egy sokkal kötöttebb pálya, a jogban ugyanis az a fontos, ami bizonyítható – jellemzően nem az nyer, akinek igaza van, hanem aki bizonyítani tudja állításait és megfelelő rendbe helyezi azokat. Az írói munka során viszont minden szemszögnek, szereplőnek (ha maradunk ennél a kiragadott példánál) megvan a maga igazsága, amelyet torzítatlanul kell felmutatni, és az olvasóra bízni az (érték)ítéletet. Mégis, bár eltérőek a szabályrendszerek, több szempontból is van átjárás a két világ között. Például az ügyvédként alkalmazott strukturáltság és lényeglátás egyértelműen segíti az írói munkámat. Viszont az ügyvédi munka során használt nyelv a legtöbbször túl bonyolult struktúrákat, már-már manierista stílust hoz magával: ezt magam mögött kell hagynom, amikor kilépek ebből a térből. Érdekes viszont, hogy az írói munkám milyen hatással van a jogi feladatok megoldására: azt vettem észre, sokkal tömörebben, szikárabban fogalmazok az ügyvédi munka során is. A másik lényeges különbség a két „létállapot” között, hogy ügyvédként az ügyfelek problémáival foglalkozom, arról írok, ami az ügyfelek számára fontos.

Íróként viszont azzal foglalkozom, ami engem érdekel, ami engem nem hagy nyugodni, miközben saját magam és szereplőim igazságát képviselem.

Bővebben a könyvről ide kattintva.

Dedikációval egybekötött könyvbemutató: 2018. október 3. 18:00, Barabás Villa

Programkereső

Legnépszerűbb

Vizuál

Egy legendás színészosztály titkai

Kit harapott meg Schell Judit? Ki mellett ült Anger Zsolt? És mire emlékszik mindebből Hajdú Steve? 12. osztálytársuk filmet forgatott az 1995-ben diplomázott színész osztályról.
Zenés színház

Baráth Emőke, a jó hír vivője

A tehetséges és gyönyörű szoprán első nemzetközi sikerét egy nadrágszerepben aratta a Julius Caesar Sestójaként. Baráth Emőke a KULT50-ben megjelent portréja.
Vizuál

A tévében is látható lesz Rófusz Ferenc legújabb animációja

Az Oscar-díjas alkotó negyven évig dédelgette filmtervét, amelyben Az utolsó vacsora című Leonardo-festmény elevenedik meg.
Vizuál

Bacon, Freud és a Londoni iskola festészete az MNG-ben

A Magyar Nemzeti Galériában 2018. október 9. és 2019. január 13. között látható tárlat a Londoni Iskola művészetének első hazai bemutatója.
Klasszikus

Énekelheti-e nő a férfihangra írt Schubert-dalciklust?

Baráth Emőke és Razvaljajeva Anasztázia a Téli utazást adták elő a Zeneakadémián: tenor helyett egy szopránt, zongora helyett a hárfa hangját hallottuk. Jól jártunk vele.

Támogatott mellékleteink

Ezt olvasta már?

Könyv kutatás

Hat a gyerekek képességeire, ha könyvek közt nőnek fel

Az olvasás hatásairól már számos tanulmány született, most azonban azt vizsgálták, mi a helyzet, ha a gyerekek környezetében vannak könyvek.
Könyv margó feszt

Csütörtöktől indul az őszi Margó Fesztivál

Harmadik alkalommal böngészhetünk ősszel is a friss könyvmegjelenések között a tavaszi Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásáron párjaként megrendezett őszi Margón. Idén negyven kiadó mutatja be legfrissebb megjelenéseit, ezzel is felvezetve a karácsonyi könyves időszakot.
Könyv hírek

"A kultúrák között nincsenek határok" - Békedíjat kapott Aleida és Jan Assmann

A véleményszabadság határaira figyelmeztetett a kulturális emlékezet két legfontosabb kutatója a német könyvszakma békedíjának átadó ünnepségén.
Könyv interjú

Különleges magyar nők a történelemből, akikről még sosem hallott

Várvédő, haditudósító, űrkutató, karmester, szumóbajnok, hajóstoppos – ráadásul magyar és nő. Fodor Marcsi és Neset Adrienn 50 különleges női életutat gyűjtött össze gyerekeknek szóló kötetében, ami a felnőttek körében is nagy sikernek bizonyult.
Könyv irodalom

Megvan az alternatív irodalmi Nobel-díj győztese

Maryse Condé francia guadeloupe-i írónő kapja az Új Akadémia által alapított, alternatív elismerést.