„Javítani a világon. Mindegy, hogyan” – kedvenc idézeteinkkel búcsúzunk Paul Austertől

Mert csakis a magány sötétjében kezdődhet meg az emlékezés munkája.

Senki sem tudja megmondani honnan jön egy könyv, legkevésbé az, aki írja. A könyvek tudatlanságból születnek, és ha élve maradnak, miután megírták őket, csak olyan fokig, amennyire nem lehet megérteni őket.

Az ember csak a holdhoz vagy a csillagokhoz viszonyítva tudja megállapítani, hogy hol van a földön. A földi térképek a csillagászaton alapulnak. Az ember pont ellenkezőleg gondolná, nem igaz? Ha sokáig töpreng rajta, besül az agya. Az »itt« csak az »ott«-hoz viszonyítva létezik, nem pedig fordítva. Csak azért van »ez«, mert van »az« is; ha nem nézünk fel, sosem tudjuk meg, mi van lent. Gondoljon bele, fiam. Csak akkor találjuk meg magunkat, ha azt keressük, ami nem mi vagyunk. Csak úgy teheti a lábát a földre, ha előbb megérintette az eget.

Javítani a világon. Mindegy, hogyan. Ez a legtöbb, amit az ember megtehet.

A Bűn és Bűnhődés gyökeresen megváltoztatta, a Bűn és Bűnhődés volt a villám, ami lecsapott az égből és száz darabra törte, és mire összerakta magát, már nem kételkedett a jövőben, mert ha ilyen is lehet egy könyv, ha egy regény képes erre az ember szívével-lelkével és legbelsőbb érzéseivel, akkor a regényírás a legjobb, amit az életben csinálni lehet, mert Dosztojevszkijtől megtanulta, hogy a kitalált történetek messze túlmennek az egyszerű szórakoztatáson és időtöltésen, hogy kifordítanak önmagadból és letépik a fejed tetejét, megperzselnek és megfagyasztanak és lemeztelenítenek és kilöknek az univerzum süvöltő szelei közé.

…a világ illúzió, melyet naponta újra kell álmodni.

Ám az is lehetséges, hogy fel sem növünk, hogy még megöregedve is ugyanazok a kisgyermekek maradunk, akik mindig is voltunk. Hiszen visszaemlékezve ugyanolyannak látjuk magunkat, azt érezzük, mit sem változtunk. Azzá tettük magunkat, akik most vagyunk, az évek múlásának dacára mégis azok maradunk, akik mindig is voltunk. Az emberek nem változnak. Az idő múlása korossá tesz, de változni sosem változunk.

Amint valaki felfedezi a másikban önmagát, nem tekinthet többé az illetőre úgy, mint egy idegenre.

Mi van, ha egy tárgy már nem látja el azt a funkciót, amire rendeltetett? Ugyanaz marad, vagy valami más lesz? Ha letépjük róla a vízhatlan anyagot, esernyő marad-e az esernyő? Szétnyitjuk a küllőket, a fejünk fölé tartjuk, kisétálunk vele az esőbe, és bőrig ázunk. Lehet-e ezt a tárgyat még mindig esernyőnek nevezni? Mert az emberek általában ezt teszik. Esetleg elmerészkednek odáig, hogy rossz esernyőnek hívják. Az én szememben ez a lehető legsúlyosabb hiba, minden baj forrása. Ha már nem képes ellátni alapvető funkcióját, az esernyő megszűnik esernyő lenni. Legfeljebb hasonlít egy esernyőre vagy esetleg valaha esernyő volt, de most már valami egészen más. És mivel a szó ugyanaz maradt, nem fejezi ki többé a tárgyat. Pontatlan; hamis; elhomályosítja, aminek a lényegét kellene feltárnia. És ha még egy ilyen közönséges, mindennapi tárgyat sem tudunk megnevezni, amit a kezünkben tartunk, hogy is beszélhetnénk olyasmikről, amik bennünket igazán, mélyen foglalkoztatnak?

A nyelv nem maga az igazság, hanem a világban való létezésünk esélye és módja. Amikor a szavakkal játszadozunk, kikutatjuk az elme működésének titkait, hogy tükröt tartsunk a világ egy kis darabkája elé úgy, ahogy elménk érzékeli. Ugyanígy tehát a világ nem különálló részleteinek összessége, hanem a köztük létrejövő kapcsolatok végtelenül összetett hálózata. Akárcsak a szavak, a dolgok is egymással való viszonyukban kapnak jelentést.