2024-ben van Kafka halálának századik évfordulója. (Pontosabban 1924. június 3-án távozott el tőlünk.) Ezért arra gondoltam, hogy A törvény kapujában című novellájának elemzésével, azaz egy rövid írásának vizsgálatával emelem kalapom e szomorú évfordulóra.

A címben „felfoghatatlant” írtam, mert arról akarok gondolkozni, hogy ebben a csodálatos metaforában benne van a szerző legmélyebb titka: regényei (A per, A kastély) mondatai, fordulatai érthetőek, a történet mélyrétege viszont homályos, sőt e rétegeket titok fedi: A Per-ben – ami majdnem befejezett regény – sohasem derül ki, hogy a főszereplőnek miért kell végig járnia a padlások végtelen sorát, ahol írnokok, tisztviselők, jogászok sodorják K-t, a főszereplőt tovább és tovább. A miértre, nem kerül szó.

Szerintem A törvény kapujában, rövidsége ellenére, a Kafkát jellemző végső titok érzékeltetésének legjobb példája.

Mindjárt az első két mondat rejtvény. „A törvény kapuja előtt áll egy őr. Ehhez az őrhöz odamegy egy vidékről jött ember és engedély kér, hogy beléphessen a kapun.” Gondold meg: csak annyit tudunk, hogy „egy vidékről jött ember”. De hogy-hogy vidékről? Vidéknek nincs olyan része, ahol dolgozik a Törvény? Mi annak a helynek a neve, ahonnan jött az ember, ha már egyáltalán meg kell nevezni, hogy honnan jött. A „vidék” se nem falu, se nem község, se nem város. Ugyanakkor az olvasónak a novella hőséről az első pillanattól kezdve az lesz a jellemző vonása, hogy „vidékről jött…” Tahó?  Nem. Tudatlan? Nem. Mi a szerepe ennek a jelzőnek, hogy vidékről jött? Megtenné az is, hogy „egy ember odalép az őrhöz…” Nem. Kafkának valamiért fontos, hogy egy vidéki legyen ez az ember. Nem tudjuk, és soha nem tudjuk meg, hogy miért fontos ez a jelző.

Jelenet Orson Welles A per című filmjéből (Fotó/Forrás: The Criterion Collection)

A sorok között azonban el van rejtve egy mélyebb titok (felfoghatatlan csomó), miért jött a vidéki ember, mit akar a Törvény házában csinálni. Miért fontos neki oda bemenni? Kafka végig hallgat erről a döntő kérdésről. Mint ahogy regényeiben sincs „miért” kérdés. Így például A Kastély című regényben: miért akar a földmérő a kastély urával találkozni: a regény csak az odavezető út rémes akadályairól ír. De a miértek hiányoznak, az az olvasónak fel se tűnik: jött és be akar menni. Miért? Nem érdekes. Ez a felfoghatatlanság egyik rétege, ami a  Kafkával való találkozáskor fel sem merül, ám ez egy idő után piszkálja az ember agyát…

Korábban, Kafkáról írva, arról gondolkoztam, hogy ez a furcsa író abszurd, netán történelem menetébe belelátó jós (ld. a Büntetőtelepen című novellát, ahol a KZ világot vizionálja), ezen túlmenően netán groteszk vagy szürreális, ami – így vagy úgy –, igaz lehet.

Amit első pillanatban észre sem veszünk, megyünk a történés léptein, követve a sorokat, a képtelenségek halmazán bukdácsolunk, de a felfoghatatlanságra csak később, harmadik vagy sokadik olvasáskor kezdünk ráérezni. Pedig ez – szerintem – írásainak egyik titka.

A vidékről jött ember kérdése az őrhöz a novella entré-ja, de menjünk tovább. A fentebb idézett mondatok után következik az őr válasza: „…azt mondja neki, hogy most nem engedélyezheti a belépést.” Ebben a válaszban – titkon – benne van, hogy esetleg egy későbbi időben (a „most”-on túl) beengedheti… Miért beszél az őr ilyen kétértelműen? Nem tudjuk, válaszra soha nem kerül sor a novellában.

Pár mondat után kiderül, hogy a Törvény kapuja tárva-nyitva áll. Akkor minek kell oda őr? Miért nem egy zárt kapu elé érkezik a vidéki ember, és ott beszél a posztos rendőrrel, aki a zárt kaput vigyázza. Nem így van: az őr egy nyitott kaput őriz.

Egyáltalán, miért van nyitva a Törvény kapuja? Erre a kérdésre a novella végén kapunk választ. A vidékről jött ember már nagyon öreg, folyton kérdezgette az őrt, hogy lehet-e már bemenni, amire mindig azt a választ kapta, hogy „most nem”. De öregkorában végre összeszedte magát és feltette a döntő kérdést: mindenki a Törvénybe akar menni, és itt, a kapu előtt egyetlen ember se jelent meg, hogy lehet az, hogy senki sem akart itt bemenni? A válasz egyszerű és felfoghatatlan: „Itt rajtad kívül senki be nem léphetett volna. Ezt a bejáratot csak a te számodra jelölték ki. Most megyek és bezárom.” A válasz rejtélyes: kik jelölték ki ezt a kaput? Vannak más kapuk is? Ha csak a vidéki ember számára volt nyitva ez a kapu, akkor az őr miért halogatta – „most nem…” – a bemenést? A vidéki ember meg várt, hogy a „most nem”-ből mikor lesz az őr szájából „most mehetsz” (Soha…)

Franz Kafka 1923 körül (Fotó/Forrás: Wikipedia)

Ezzel jutottunk el a felfoghatatlan mélyére: mit kellett volna csinálnia a vidéki embernek? Az őr figyelmezteti, hogy ha megszegi a parancsát és megpróbál bemenni, már az első lépések után egy más, hatalmasabb őrbe fog ütközni, és ha továbbmegy, akkor olyan nagy őrök következnek, akikre a kaput védő őr még gondolni se mer. Az őr szavai megfélemlítő erővel hatnak, habár csak a belső, hatalmasabb külsejű őrökkel fenyegeti a vidéki embert. Aki mindezt hallván, várakozik tovább.

Mit kellett volna csinálnia a vidéki embernek? Az utolsó bekezdésben, felfoghatatlan módon, csak az olvasó szövegértelmezési próbálkozásaiban ott van a megoldás. Az őr ugyan olyasmit mond neki, amiről a vidéki ember nem tudhatott: hogy ti. ez a kapu CSAK NEKI volt fenntartva-kinyitva. Ezt a vidéki – mondom – nem tudhatta. Ennek ellenére az olvasónak csak egyetlen feltételezése lehet, hogy ti. a vidéki embernek az őr minden figyelmeztetése ellenére be kellett volna mennie a kapun, vagyis lázadni kellett volna az őr parancsa, vagy tanácsa ellenére. A vidéki ember azonban csak kushadt, várakozott, mert bízhatott az őr szavaiban, hogy „most nem” – tehát, gondolhatta, egyszer csak elmúlik a „most” és megkapja a „most nem” helyett a beeresztő parancsot. Vagyis az őr becsapta a vidéki embert. (Ezzel magyarázatot kapunk tán arra is, hogy miért vidéki ez az ember: kicsit megfélemlített, elnyomott, falusi fazon, elhiszi a „most nem”-be zárt jövőre vonatkozó ígéretet…(Hogy ti. ha most nem, akkor egyszer majd „igen” következik.) És nem próbálkozik.

és vállalnia kellett volna az őr által (feltehetően hazug módon) eltúlzott veszélyeket, és félretolva a felvigyázót, mégis csak be kellett volna lépnie a kapun. Kafka még azt is jelzi, hogy a vidéki ember élete végén azt látja, hogy a kapuból fény ragyog kifelé. Vagyis a kapu „élőlényként” válaszol a vidéki ember szándékára. Mert a kiáradó fény a haszid mitológiában a hívogatást jelenti. (Kafka egy időben sokat foglalkozott a haszid legendákkal…)

A vidéki ember gyáva a lázadáshoz? Nem biztos. Kafka azt sugallja, hogy reménykedik, miszerint a „most nem”-ben egy „most igen” rejlik. Amiért nem próbálkozik az lehet, hogy a remény, ami ugyancsak halálos bűn az emberiség számára. A remény a novella és Kafka szerint – gyilkos tudatállapot.

Úgy áll össze a kép, hogy az őr hazudik a „most nem” paranccsal, ami egyébként is feltételes módot jelent, ha jobban utána gondolunk. A vidéki ember meg nyomorult-elnyomott gondolkozású, Törvényben reménykedő pária, ezért elhiszi az őr félig-meddig biztató szavait, (mármint, hogy később tán lehetőséget kap a bemenetre…).

A vidékről jött ember tehát két nagy bűn követ el: egyfelől nem mer fellázadni, azaz az őr szavai ellenére nem próbál belépni a kapun. Másrészt azért nem tesz ilyen próbát, mert reménykedik az őr hazug szavaiban. (Észre sem veszi, hogy az őr hazudik…)

Franz Kafka 1906-ban (Fotó/Forrás: Wikipedia)

Mindnyájan ilyenek vagyunk, mondja a novella, meghunyászkodunk, és reménnyel vigasztaljuk magunkat. Csakhogy nem a Törvény előtt, hanem a Törvényt képviselő, annak szolgálatában álló tisztségviselők előtt alázkodunk meg. Nem kéne, mert a Törvény (ha elérjük) baráti módon fogadna bennünket, de nem érhetjük el, mert a remény elgáncsol, a gyávaság pedig rátelepszik agyunkra, így aztán a hivatali hierarchia, a csinovnyikok hada könnyedén elzárja az utat a Törvényhez. Tessék lázadni, de mi – egyszerű emberek – már képtelenek vagyunk erre. A kastély című regényben is ők állják el az utat, és K. nevű földmérő nem tud (nem mer?) keresztül gázolni rajtuk, így sohasem kerülhet a kastély ura elé, ahová eredeti szándéka szerint indult. De közben a reményt, hogy odajuthat egyszer, nem adja fel. Kettős bűn terheli.

Ide be kell szúrnom azt a szövegbe rejtett teológiai képletet, hogy a novellában a Törvény, (a Tóra) a zsidó-haszid mitológia isteni transzendenciájának szinonimája. Ezért mondhatja a novella vége felé a haldokló vidéki ember az őrnek, hogy „mindenki a Törvény felé igyekszik…” Vagyis: a Törvény kapuja az Istennel való találkozás küszöbének parabolája, minden emberben benne van a vágy, hogy oda kerülhessen. De lehetetlen lesz ez a találkozás, mert mi, gyarló emberek nem merjük vállalni a köztünk és Isten közötti közvetítők (bürokraták, instanciák, papok, hivatalnokok, rabbik stb.) hadának áttörését és nem akarjuk feladni egyetlen kapaszkodónkat, a reményt. Kétszeresen is bűnösök vagyunk.

Bűnösök vagyunk, de nem az eredendő bűn értelmében, hanem mert nem vagyunk elég anarchisták, hogy lemondjunk a remény mérgéről, és legyünk bátrak, hogy minden közvetítőt félresöpörve betörjünk Isten közelébe. Ez Kafka szerint az emberiség halálos bűne, amiből nincs kiút. A Per című regényében mondja a Pap, hogy az életben „a hazugságot emelték világrenddé.”

A novella felfoghatatlan értelme ott rejlik, hogy Kafka titokban különbséget tesz a Törvény, és az azt képviselő tisztviselők, intézmények, csinovnyikok, hatalommal felruházott alkalmazottak között. (Itt az őr szimbolizálja ezt a közvetítői – irracionálisra vett – falat.) A Törvény – Talmud hagyomány, értelmezésben emberbarát lenne, ha nem lennének a nevében eljáró, hierarchizált funkcionárius tömegek, melyek elzárják az utat az Istenhez – megakadályozva ember és Isten találkozását. A Törvény így valami transzcendens – azaz: elérhetetlen – magasságba kerül, azaz az ember soha nem kerülhet Isten, vagy a legfelső sorsirányító közelébe.

De az Isten elérhetetlensége is kétértelműen fogalmazódik a novellában, mivel az őr egyszerre tilt és biztat, azzal, hogy azt hajtogatja, hogy „most nem” – vagyis esetleg később: igen. Ez a kétértelműség táplálja a vidéki emberben a reményt, ami ugyancsak bűn. Tehát még az sem biztos Kafkánál, hogy Isten az ember reménykedés és gyarló gyávasága miatt elérhetetlen.

Nem tudom kizárni, hogy a novella mögött a Nietzsche-féle „Isten halott” tétel dolgozik, hiszen Kafka sokat foglalkozott Nietzsche-vel is… Ebből viszont az következik, hogy ha nincs Isten, akkor kár reménykedni, és kár lázadni, az ember sorsa csak a vereség lehet. A Törvény kapuja ugyan nyitva áll, de a kapu mögött csak a fény létezik, Isten (vagy sors, netán igazságot tévő Törvény) már nincsen.

S végül a novella végső felfoghatatlansága: olyan parabola, ami ígérettel kezdődik és tagadással végződik:

Az ember – nem csak „vidéki ember” – végképp magára van hagyatva. E végső következtetésig persze az olvasó csak akkor jut el, ha már sokszor végig bogarászta ezt a két oldalas parabolát. Az ember a semmivel áll szemben, miközben azt hiszi, hogy a kapu mögött van valami – nevezetesen a Törvény –, amit érdemes lenne elérni. Halálos tévedés.

Fejléckép: Franz Kafka (Fotó/Forrás: Wikipedia)