Bartis Attila: A vége (Fotó/Forrás: Lira.hu)

Barcza Réka

Bartis Attila: A vége 

(a magányról)

„Egy nap, amikor hazaértem Reisztől, Éva ott várt a konyhaajtóban, kezében egy fehér abroszba bugyolált kenyérrel. Úgy tartotta, mint egy gyereket.

Nézd, mit sütöttem, mondta.

Még ki se hűlt. Bent az ágyon ettük meg szinte az egészet, csak úgy üresen.

Egy kicsit sótlan, a következő majd biztos jobb lesz, mondta.

Nekem nagyon ízlik, mondtam.

Tényleg?, kérdezte. Csillogott a szeme. Nem láttam még benne soha ezt a fényt se szeretkezés, se hangverseny után. Akkor gondoltam először arra, hogy Anyám nem volt magányos. Szerette Apámat. Akkor gondoltam először arra, hogy az egyetlen, ami kiűzheti belőlünk a magányt, az a másik szívverése a saját mellkasunkban.

Tévedtem. Több mint harminc éven át éltem ebben a tévedésben. Nemcsak Apám kellett ahhoz, hogy Anyám ne legyen magányos, hanem Apám meg én.”

Magvető Kiadó, 2015

Selyem Zsuzsa: Az első világvége, amit együtt töltöttünk (Fotó/Forrás: Lira.hu)

Canjavec Judit

Selyem Zsuzsa: A felhők földi barátai 

„Ringatózom, hogy elfelejtsem, hogy mindenre emlékezem. Egész nap és egész éjjel ringatózom. Ringatózom, és lököm a poros szénát a számba, a zizegés elkábít kicsit, legalább addig is nem hallom, mennyire egyedül vagyok ebben a cellában.

Hároméves koromtól állatbörtönökben élek, az emberek úgy neveznek, Tania. Túl fájdalmas, ha eszembe jut az a dobbanó név, amit anyáméktól kaptam. Néha előtörnek belőlem hangok, de senki nem hallja, senki nem érti, én sem, csak jön fel valahonnan mélyről. Jobb lenne, ha nem tudnám, hogy ha szabadon élnék, négy-öt évente megremegne a testem, minden csontom bizseregne, és hívnám a páromat, akitől a legerősebb, legéletrevalóbb kisborjat szülném, és nem csak ringatóznék egész éjjel és egész nap, hanem megmutatnám neki a föld legjobb helyeit, ahol bőven van eleség és bőven van víz, innánk, amennyi csak jólesik, meg fröcskölnénk is a vizet egymásra, megtanítanám őt a determinisztikus káoszra, amiben nincs ismétlés, nincs folyamatos halál, hanem mozgás és öröm van, és ha eljön a nap, amikor véget ér a vándorlás, akkor tudná ő is, amit ha szabadon élnék, én is tudnék, hogy hol búcsúzzunk el a világtól. Ringatózom, hogy elfelejtsem, hogy mindenre emlékezem. Egész nap és egész éjjel ringatózom. Ringatózom, és lököm a poros szénát a számba, a zizegés elkábít kicsit, legalább addig is nem hallom, mennyire egyedül vagyok ebben a cellában.”

A novella Az első világvége, amit együtt töltöttünk című kötetben olvasható (Jelenkor Kiadó, 2020)

Spiró György: Álmodtam neked (Fotó/Forrás: Lira.hu)

Kondor Kata

Spiró György: Álmodtam neked 

„Apám nevetéshez hasonló hangokat hallatott.
Az ágyhoz érve háttal fordultam, hogy közvetlenül a széléhez állva egyetlen mozdulattal leülhessen. Nem ült le azonnal, habozott. A hóna alá nyúltam, sikerült leültetnem. Könnyű volt.
– Most lefektetlek – mondtam.
Megint nevetni kezdett, valóban nevetett.
– Mit nevetsz? – kérdeztem.
Suttogott valamit, és tovább nevetett. Jobb kezemmel a két lábát karoltam át, a bal kezemet a hóna alá csúsztattam, óvatosan lefektettem.
– Most betakarlak – mondtam.
– Jó – suttogta, és megint elnevette magát. – Álmodtam neked egy jó témát.
– Mondd el.
– Fáradt vagyok. Reggel.
– Nem felejted el?
– Nem.
Betakartam, kimentem az előszobába, leoltottam a villanyt.
Másnap vittük be a kórházba. Biztos voltam, hogy elfelejtette. Nem kérdeztem meg, csak összezavartam volna.
Másnap este meghalt."

A novella az Álmodtam neked című kötetben olvasható (Magvető Kiadó, 2013)

Krasznahorkai László: Sátántangó (Fotó/Forrás: Lira.hu)

Török Ákos

Krasznahorkai László: Sátántangó

„A feszült csöndben csak a bögölyök kitartó zúgása hallatszott, s távolról a megállíthatatlanul ömlő esőé, s e kettőt összekapcsolta az a mind gyakrabban feltámadó percegés, az odakint hajladozó akácfákban, az asztallábakban és a pult tartószerkezetében működő különös éjjeli munka, mely szabálytalanul lüktető jeleivel mérte ki az idő parcelláit, könyörtelenül megszabva azokat a tereket, ahová egy szó, egy mondat, vagy egy mozdulat hiánytalanul belefért. Egyetlen pulzussal vert ez az október végi éjszaka: szóval és képzelettel föl nem érhető rend szerint különös, furcsa ritmust dobogott a fákban, az esőben, a sárban; a homályban, a lassan vonuló sötétségben, az elmosódott árnyakban, a fáradtan működő izmokban; a csöndben, az emberi tárgyakban, a hullámzó kövesút íveiben; a haj más ütemnek engedett, mint a foszló szövetek a testen; növekedés és romlás más-más irányba tart: mégis: ez az ezernyi visszhangzó dobbanás, ez a zavarosan kalimpáló éjszakai zaj látszólag közös iram eleme, hogy elfedje a kétségbeesést: a dolgok mögött konokul dolgok bukkannak fel, s a szemhatár fölött már nem függnek össze. Így egy örökre nyitva felejtett ajtó: egy soha nem nyíló zár. Egy hasadék: egy rés."

Magvető Kiadó, 2019

Szilágyi István: Kő hull apadó kútba (Fotó/Forrás: Moly.hu)

Varga Bence

Szilágyi István: Kő hull apadó kútba

„Ahhoz, hogy tudomásul merjük venni tehetetlenségünket, bizonyára nagyon erősnek kellene lennünk: minden vágyaink szerint való cselekvésre képeseknek. Akkor talán érdekek nélkül is szétnézhetnénk a világban magunk körül. Akkor talán lennének pillanataink, melyek anélkül múlhatnának el, hogy életünk látóterében bármit is meg akarnánk közelíteni. Fennmaradásunk kényszere viszont nem hagy meggyőznünk magunkat arról, hogy a világra általában nem a tehetetlenségünk kárhozatos.

Ha egyszer leülhetnénk valamelyik útszéli kerékvetőre s elnézegetnénk egy füstölgő kéményt anélkül, hogy azon morfondíroznánk: ezek jókor fölkeltek ma, az éjt is nappallá teszik. Ehelyett: íme, füst száll a kéményen – és még bár az sem jutna eszünkbe, hogy valaki megrakta a tüzet. Vagy megállanánk a kert aljában s arra figyelnénk, hogyan olvad a hó. És nem számlálnánk: jövő héten ásatni kell, sürget a veteményezés. Ha egyszer az erdőszélen fűben heverve úgy bámulhatnánk a csipkebokrot, hogy arra se legyen gondunk, a szél merre sodorja a vadrózsa szirmait, talán mégis kigyulladna az a csipkebokor. Mindez elképzelhetetlen. Az emberi életidőn sajnos kívül reked. Fennmaradásunk kényszere elsodor e pillanatok mellett, majd ugyanez a kényszer rászabadít a tájra, mely aztán úgy lesz a miénk, annyira csupán, mint zsoldosoké rablott asszonyok."

Magvető Kiadó, 1980

Barnás Ferenc: Életünk végéig (Fotó/Forrás: Lira.hu)

Várhegyi András

Barnás Ferenc: Életünk végéig 

„Sok minden szóba került köztünk ez alatt az egy hét alatt, pedig az idő nagy részét csendben, már-már szótlanul töltöttük. De hát mi a megismerkedésünk óta így működtünk, egymás közelében is többnyire hallgattunk, miközben persze figyeltünk a másikra. Mindig figyeltünk egymásra. Akkor is, amikor egyikünk a Fehér Házban, másikunk az Objektben volt. Ilyenkor is kommunikáltunk egymással. Pedig szinte sohasem osztottuk meg a másikkal, hogy mit érzünk iránta, mit gondolunk róla. Mindent láttunk a másik arcán, a másik tekintetében. És ez akkor is így volt, amikor a másik arca ténylegesen nem volt a nézőterünkben. Ha pedig benne volt, sokszor nem is volt szükségünk arra, hogy megérintsük. A másik arca bennünk volt. Olyannyira bennünk volt, hogy bár már hat éve együtt éltünk, még most is lenyűgözött bennünket a tény, hogy a másik van, hogy együtt lehetünk vele, hogy a napot újra és újra elkezdhetjük vele, hogy az ismétlés, az ismétlődés lehetséges. Kettőnk együtt-létének nap mint nap újrakezdődő lehetségessége többet ért mindennél. Egy rövid időszakot leszámítva ezt éltük meg a betegségem ideje alatt is, amikor reggelente a kávésbögréinkkel a kezünkben bevonultunk a szobáinkba, ahol azzal a tudattal csináltuk a dolgunkat, hogy bármi legyen is az, bármi legyen annak a formája, tárgya vagy célja, abban a másik is benne van, mert minden, amit csinálunk, ami a tevékenységünkön keresztül történik, az a másikért is van, érte is folyik. Ugyanezt tapasztaltuk a szeretkezéseink közben is. Időközben ugyanis meggyógyultam.”

Kalligram Kiadó, 2020