„Az irodalmi Nobel-díj kapcsán eredetileg a reményről kívántam megosztani önökkel a gondolataimat, de a remény nálam éppen végleg kifogyott, így most az angyalokról fogok beszélni” – e szavakkal kezdte több mint harmincperces beszédét Krasznahorkai László december 7-én Stockholmban. Mint mondta, a régi angyalok már nincsenek meg, csak az újak, akik szárnyaikat vesztve, egyszerű utcai ruhában járkálnak köztünk. Nem lehetünk biztosak abban, hogy odaföntről érkeztek, nem úgy tűnik, mintha egyáltalán lenne odafönt, mintha az is átadta volna a helyét az „örök valaholnak”. Az új angyaloknak üzenetük sincs, szemükben kérlelés van, hogy adjunk nekik mi át egy üzenetet. De nekünk sajnos semmink nincsen.
Előadását azzal a gondolatmenettel keretezte, hogy dolgozószobájában járkál, amely egy lejtőre épült faházban van, és ott elmélkedik. Mint felidézte, a régi angyalok az angyali üdvözletről készült középkori és reneszánsz festményeken üzenetet hoztak arról, hogy a megszületendő megszületik. „De az angyalok egyéb küldetésük során is fénybe burkolt vagy fülbe súgott szóval kézbesítették, amit a feljebbvaló üzen a kiválasztottnak. [...]
„A régi angyalok: üzenetek, hogy ők maguk az üzenet, mely mindig a Megfellebbezhetetlentől érkezik, ő indítja le őket, az angyalait, hozzánk, kik a porban küzdünk, bolyongunk az Előreláthatatlanul Bekövetkezendőkre ítélve”
– mondta.
Krasznahorkai szerint az odaföntet felváltó „örök valaholban” már csupán Elon Muskok őrült szerkezetei szerkesztik a teret és az időt, miközben az író gondolatai az új angyalokról másféle léptéket és sebességet kívánnak meg attól, aki róluk gondolkodik.
Mint fogalmazott, az embernek az általa uralt világban hatalma van, felrepült a levegőbe, olyan fegyvereket talált fel, amellyel fel lehet robbantani a Földet, ugyanakkor művészetet is teremtett. „Végül történelmi lépték szerint egészen hirtelen elkezdtél nem hinni semmiben többé, a magad teremtette s a képzeletet megsemmisítő eszközeid segítségével már csak rövid távú memóriád maradt, így elhagytad a tudás és a szép és az erkölcsi jó nemes és közös birtokát, és készülsz kiköltözni egy lápvidékre, ahol süllyed a láb, ne mozogj, mész a Marsra?, inkább: ne mozogj, mert elnyel ez a sár, lehúz a mocsár, de szép volt, utad az evolúcióban lélegzetelállító, csak sajnos: megismételhetetlen” – fogalmazott Krasznahorkai László.
Krasznahorkai László a Nobel Múzeumban (Fotó/Forrás: Clément Morin)
A szerző beszédében hosszan mesélt egy, a kilencvenes évek elején megesett történetről, amely az olvasóknak ismerős lehet már A Théseus-általános című írásából. Felidézte, amikor a kilencvenes években Berlinben egy nap az egyik S-Bahn állomás alsó szintjén várt a beérkező vonatra. Ott látta azt, hogy néhány méterre tőle egy hajléktalan (ahogy ő fogalmazott: clochard) az állomás egy sárga vonallal elzárt területén vizelni készül, amit a szemben lévő peronon álló rendőr azonnal meg akart állítani. A rettegő hajléktalan ezt észlelve lassan a menekülés lehetőségeit mérte fel, a rendőrnek a feljárón át kerülve kellett megtennie a két peron közötti tíz méter széles sávot. „A rendőr szemszögéből nézve a dolgot, ő a törvényt, a mindenki által jóváhagyott, és ezért kötelező jót képviselte, szemben a mindenki által elítélt, és az ésszerűre nemet mondó szabályszegővel, más szóval, a rosszal. A köteles jót képviselte, de az adott pillanatban tehetetlenül, bennem pedig, ahogy megalázottan az embertelen versenyt figyeltem, kés élessé vált a figyelmem, ott állította meg a pillanatot, ahol észrevették egymást. És ez így maradt máig” – mondta. Krasznahorkai László hozzátette: az ő szemében a kettejük közötti tíz méter áthidalhatatlan, örök és legyőzhetetlen, hiába fogja el a rendőr ezt a clochard-t.
Az én figyelmem azt érzékeli csak, hogy a jó soha nem éri el a csápoló gonoszt, mert a jó és a gonosz között nincsen semmiféle remény
– fogalmazott.
„Hölgyeim és uraim, minden lázadás az egészre vonatkozik, és most, hogy itt állok önök előtt, és egészen belassulnak a lépteim abban az otthoni toronyszobában, újra felvillan az az akkori berlini utazás az U-Bahnnal Ruhleben felé. Egyik kivilágított állomás fut el a másik után, nem szállok ki sehol, azóta is megyek azzal az U-Bahnnal az alagutakban, mert nincs állomás, ahol kiszállhatnék, csak nézem az elfutó állomásokat, és úgy érzem, mindent elgondoltam, és mindent elmondtam arról, hogy mit gondolok a lázadásról, az emberi méltóságról, az angyalokról, és igen, talán mindent – még a reményről is” – zárta beszédét.
A Svéd Királyi Tudományos Akadémián tartott ünnepségen Mats Malm, az intézmény titkára köszöntötte az irodalmi Nobel-díjast; ünnepségen Kurtág György Játékok, valamint Johann Sebestian Bach Francia szvitek című művéből hangzottak el részletek zongorán. Az eseményen részletet olvastak fel Krasznahorkai László Seiobo járt odalent, valamint Megy a világ című könyvéből.
Emlékezetes, a Svéd Akadémia október 9-én jelentette be Stockholmban, hogy a 71 éves Krasznahorkai Lászlónak ítélte oda az irodalmi Nobel-díjat látnoki életművéért, amely az apokaliptikus terror közepette bizonyítja a művészet erejét. Kertész Imre után ő a második magyar nyelven publikáló író, aki megkapta a legrangosabb nemzetközi irodalmi elismerést. Krasznahorkai László stockholmi beszéde december 8-án könyv alakban is megjelenik a Magvető Kiadó gondozásában.
A teljes beszéd a Nobel-díj oldalán nézhető vissza.
Fejléckép: Krasznahorkai László a Nobel Múzeumban december 6-án (Fotó/Forrás: Anna Svanberg / Nobel Prize Outreach)
hírlevél
