"Tisztelt Hölgyeim és Uraim", attól, hogy a díjakat, az ilyen "bazi nagy", kikezdhetetlenül szakmai díjat is, többen érdemlik meg, mint ahányan kapják ("egyébként se állami díj"), attól még, akik kapják, általában megérdemlik azokat. Sokszor konkrétan is meg. Itt és most: legmeg. Mikor több hete, éji órán, egy mobiltelefon homályos szögletében nagy titokban tudomásomra jutott, hogy az "Esterházy Péter Esti" című, a Magvető által kiadott prózakönyv, következésképpen Esterházy Péter kapja az idei Aegon-díjat, az első gondolatom az volt, hogy díj és díjazott nagyon megérdemlik egymást. Pontosabban ez csak a második gondolatom volt. Az eggyel korábbi a könnyű talányt oldotta meg villámgyorsan, hogy miért jutok én ilyen kivételezett gyorsasággal ezen örömteli, de nem túl váratlan információhoz. Hát azért, mert mire a szám kinyitom, fel leszek kérve a laudáció megtartására. Fel is lettem kérve, az ezt követő érzetet nem szálaznám szét, hogy egyrészt, "tíz másodperc szótlan, őszinte örülés", másrészt, hogy ez minimum három munkanap, hacsak nem fejből fognék beszélni. Persze nem fognék fejből -- nemhogy beszélni, írni is leginkább írásból tudok. Ha csak nem leszek nagyon rövid. Haikurövid. Viccrövid.

*

Hölgyeim és Uraim, "A laudáció / elmegy a kuplerájba / szövegörömlány".  És ráadásképpen: "Két laudáció / utazik a vonaton, / főleg az egyik".

És pont. Ilyen rövid. De ez se leszek.

*

Hölgyeim és Uraim, folyó év április negyedikén, hétfői napon, a kezdet felszabadult lendületében arra jutottam, hogy kizárólag első mondatokat fogok írni laudációképpen, valamiféle  "nyitánykollekciót" (Esti, 29. oldal), két sor fanfárt, melyeken megcsillan a köztük ellépdelő díjazott jól megérdemelt fénye. Ezzel gondoltam segíteni magamon, már csak azért is, mert nem igaz, hogy egy első mondat nehéz lenne, ha már, akkor inkább könnyű, habár nem könnyebb, mint a további mondatok, amik viszont eléggé nehezek.

*

Hölgyeim és Uraim, tavaly, egy tán még a mainál is jelesebb alkalomból azt írtam, azt a mondatot, hogy mondatot írni Esterházynak olyan, mint vödörrel vizet vinni a tengerbe, nos, laudációt írni is olyasmi. Esterházy laudáltsági foka legföljebb annyiban hagy kívánnivalót maga után, amennyiben laudációból sohasem elég. A laudáció roppant szabad műfaj, tulajdonképpen két megkötése van, köszöntse az ünnepeltet, valamint méltassa érdemeit. Utóbbira se hely, se idő, se szükség, előbbiben meg benne állunk, ülünk, a köszöntésben, róla szól ez az este, az Aegon-díjas Esterházy Péterről, aki, ha eszébe jutna, könyvírói fennállásának harmincötödik évfordulóját ünnepelné az idén. A mai Fancsikó és Pinta épp kiöregedne a hajdani Fideszből.

*

Hölgyeim és Uraim, hogy írni jó, hogy írni szabadság, azt én megtapasztaltam, s ma is tapasztalom olykor a bőrömön, de tudomást mindenekelőtt Esterházy által, Esterházyn keresztül szereztem róla. Neki hittem el. Meg Kosztolányinak, hogy a társdíjasnál maradjunk, és folytathatnám egy listával, ami önfarkába harapó kígyóként érne vissza Esterházyhoz, ezek a listák többnyire hozzá érnek vissza, de nem folytatom, hisz nem a hosszú listát laudálom, noha laudeatur, hanem az Esti című könyv, tervezte Esterházy Gitta, szerzőjét, aki nekem mindenekelőtt valami ilyesmit jelent. Hogy írni szabadság. S ha már, akkor szabadnak lenni kötelesség, ami ez esetben jól felfogott érdek, hiszen írni jó. Meg azt jelenti, hogy amint beleolvasok, pláne beleolvasom magam kicsit, ha alkalom van, mint e mostani, máris kedvem támad, hogy is mondjam, szavazni. Elszavazgatni. Nem megírni, befejezni, leadni, letudni.  Hanem csak úgy. Tenni szót szó után. Hogy nem tudom mi lesz, de jó nagyon.

*

Hölgyeim és Uraim, nyúlárnyék, labdarigó, cérnakolbász.

*

Hölgyeim és Uraim, "Össze ne csirizeld holmi bárgyú mesével. Maradjon minden annak, ami egy költőhöz illik: töredéknek." (Esti, 15. oldal.) Ez egy  Kosztolányi mondat, vagyis egy Esti-mondat vagyis egy Esterházy-mondat, hisz tőle mondom én is tovább, ez a tőle való továbbmondás tán a legnagyobb titka neki; bárki bármit mond, "tagjai vagyunk egymásnak", mondja Pál apostol, "arra születtünk,  hogy kimondjuk, nem arra, hogy birtokoljuk", mondja Flaubert, mondja Balassa, mon Dieu, mennyi "mondja", mondaná Esti portugál baronesze, de itt abbahagyom,  nem kezdem el csirizelni.  Viszont, pro domo, ama két mondatot a költőről és a töredékről minden reggel oda kéne írnom egy cédulára magam elé. 

*

Hölgyeim és Uraim, abban, amit a bíbelődés természetéről, vagyis a munkáról, erről a szakadatlan, noha rém szakadós tevékenységről tudok, abban Esterházy vastagon benne van, s persze mindazok, akiktől Esterházy tanult szöszölni  -- nincs nála dolgosabb szöszológus a föld kerekén. Az ember dolgozik reggeltől estig, a munka kedvet csinál, a kedv munkát generál, odaülést, hogy leírjak ezt-azt. Például a magam Estijét. Így gondozd az Estidet. Mindenkinek megvan a maga Estije, megteheti, hogy nem írja meg, de elfutni nem futhat el előle. Elfele lehet futni, előle nem.

*

Hölgyeim és Uraim, van, aki a díjazott könyvet regénynek tartja, mert mi is a regény, csakhogy ez kevésbé szép szó, mint a novellafüzér. A novellafüzér valami olasz, netán északolasz dolog, spektákulum, késő délután áprilisi tengerparton nagymennyiségű színes égő lengedez a sós szélben, huszonötös és kétszázas, ami jelleg és nem értékkülönbség, bár tény, hogy középütt az a tizenkét kétszázas égő súlyos és messze fény, mintha az egész füzér erre futna ki, azaz be, ami persze túlzás, szélei nélkül nincs közép. Az persze, hogy mitől volna füzér, a villanykörtétől vagy a zsinórtól, netán a mogorva, ködbevesző póznáktól, az nagy kérdés, tudjuk Örkénytől paprika-relációban. Különben is, az Esti műfaja, teljesen mindegy, de mindenekelőtt könyv. Attól, hogy ezer felől olvastatja magát, bőven és nyugodtan lehet egyfelől olvasni. Elölről hátrafelé, például, és viszont, netán a második részt külön, lásd kétszázas égők. Vagy csak nekitámaszkodni a könyvespolcnak, s belekanalazni, mint a hideg tökfőzelékbe, körömpörköltbe, rákraguba egy holdsütötte tűzhely felett. Rákraguba, hí a haza. Bizonyos fontos könyvekkel majdnem minden megtehető.

*

Hölgyeim és Uraim, "Esti Kornél új regényhősének az Esti Kornél nevet adta, és ettől remélte az önéletrajziság felszámolását". (Esti, 29. oldal) Ezen aztán jókat röhögtek, „törkölyöket" ittak, hajdan így hívták a grappát, holott nincs ezen  röhögnivaló, illetve csak úgy, mint mindenen, a regényhősnek nevet adó regényhős szerzőjének elbeszélője, az egyszerűség kedvéért e laudáció tárgya épp annyira számolja föl az önéletrajziságot, mint minden eddigi könyvében, semennyire, de teljesen. Megjegyzem, aki az ouvre alapján azt képzeli, hogy Esterházy életéről bármit is megtudott, az nagyot téved. Legalábbis nem kicsit.  Igaz, most, az Estiben ez mintha változna, az önéletrajziság felszámolási célú el- és visszahordása során úgy villan elő az önéletiség, mint még soha, ezt se erénynek, se fogyatéknak nem gondolnám, de ha erény, ha fogyaték, szeretem. Mert szeretem az első és utolsót mindenik dalában - bár az illető én-t egy személyi szám bilincsébe azért nem merném verni, isten áldja a képzavart. És persze szeretem, ahogy meg van írva az egyre gazdagabb és kopárabb ami.

*

Hölgyeim és Uraim, "Tizenkettedik fejezet" (291-318. oldal), aki még nem olvasta volna. Nem mondom, hogy kötelező. Csak előbb-utóbb muszáj.

*

Hölgyeim és Uraim, ha mondat volna, benne volna a könyvben, így csak a könyv hátsó fülén foglal helyet egy szép és különös portré, Dr. Nagy Miklós fotója Esterházyról, s ha, akkor a bennforgó szerzőkről mind,  az elbeszélő énekről -- Ének a semmiről -- akik szét- és összemosódnak a térben és az időben, beleradírozódnak a fénybe, avagy a fény  radírozódik bele ebbe az arcokba, ezekbe az arcba, egy munkában oldódó glória, amint ragyog "a mélyen áramló delejben". S akkor ez a nyitó mondat legyen egyben az utolsó is.