Léner Péter: Bodrogi (Fotó/Forrás: Corvina Kiadó)

Azzal kezdi az új könyvét: rendszeresen álmodik a színházról.

Minden este. Beszélgetek színészekkel, díszítőkkel, kellékesekkel, büféssel, gondnokkal. Jókat dumálunk.

Rendez is álmában?

Ritkán. Bár legutóbb például fiatal színészek próbáltak valamit, én lentről, a nézőtérről figyeltem őket, aztán felmentem hozzájuk a színpadra, kicsit improvizáltam, afféle pantomimes magánszámot rögtönöztem, vacakoltam, jöttem-mentem közöttük, mutatva, mit is kellene csinálniuk.

Próbálta megfejteni, mit jelent?

Nem.

Szerintem színész volt álmában.

Az éjszakai vetítéseim csak az éjjeli tudatalattimra tartoznak. A nappali valóságaimra nem.

Én csak arra gondoltam: színésznek készült eredetileg, rendező lett.

Ez így van. Bodrogival pedig pont fordítva volt: ő rendező akart lenni, és színész lett.

Könyvét egy fényképből bontja ki. Megérkezik Bodrogi lakására, az ajtó mellett észrevesz egy fotót, a Játék a kastélyban előadása, József Attila Színház, 2005, ön rendezte. Bodrogi Gyula – mint Turai – ül egy fotelban, szivarozik, elégedett, mellette Sztankay Gál szerepében játékosan téblábol. „Két zseni”, írja ön. Végül is ezzel az egyetlen fotóval elrendezi a kötet kezdő helyzetét: Sztankayról már írt könyvet, most Bodrogi következik, mindkettő a barátja, a Játék a kastélyban, Molnár Ferenc darabja pedig sok mindent elmond a színházról, az elveszett, olykor hamisan visszanyert illúziókról. Szellemes mű, számos drámával. Mint az ön könyvei.

Milyen érdekes, amit mond. Már-már úgy tűnik, mintha az egésznek lenne egy általam kialakított rendje, struktúrája.

Nincs?

De, tulajdonképpen van, hiszen mégiscsak én bonyolítom a történeteket, rajtam múlik, mit húzok elő az érzelmi zsákomból. Amit Sztankayról írtam – az egy barátság története.

Próbáltam benne felvillantani azt a történelmet is, amely formált, néha deformált minket, azt a világot, amely mindkettőnket megtanított élni és túlélni. Sztankay és Bodrogi emlékei részben az én emlékeim is. Olykor nagyon, máskor árnyékosabban. Ezek a könyvek valóban összetartoznak, minden mindennel összefügg. A József Attila Színház múltjának megírásába viszont elsősorban kötelességből kezdtem bele annak idején. Legyen dokumentálva – előzményeivel együtt – az a húsz év, amit ott töltöttem. Aztán a kötelességből öröm lett és egy katarzis.

Léner Péter (Fotó/Forrás: szinhaz.hu)

Mindegyik könyvében markánsan benne van a saját története is.

Ötven évig voltam állásban rendezőként, igazgatóként, tele vagyok élményekkel, gondolatokkal, érzelmekkel, és mindezt közölni akarom.

És van valami ravaszság ebben, mert még a József Attila Színház könyve is részint rólam szól. Amikor 2010-ben eljöttem onnan…

Bodrogi Gyula és Törőcsik Mari (Fotó/Forrás: Corvina Kiadó)

Milyen finoman fogalmaz…

Mondjam azt, hogy „eltanácsoltak” húsz év után?

Távoznia kellett. Méltatlan helyzet volt.

Ezt maga hozzáteheti.

Ön miért nem?

Már az utolsó napom végére túljutottam ezen, elengedtem a dolgot. Aznap, a 2010-es évad legvégén még megnéztem a szezonzáró előadást, a Mici néni két életét, én rendeztem, azóta is megy ott. Figyeltem Esztergályos Cilit és a többieket. A nézőtéri helyem az erkélyen volt, jobboldalt, az 1. sor 1. székén. Premiereken, előadásokon mindig ott ültem, mellettem a feleségem. Aznap már nem ültem oda. Állva néztem végig az előadást. Aztán kisétáltam a színházból, semmi sértettség, semmi szomorúság nem volt bennem. Beszálltam az autómba, hazaindultam, döcögtem át az Árpád-hídon, a felénél tartottam, amikor megszólalt a telefonom. Andorai Péter hívott. „Szervusz, Péterkém, azért hívlak, mert nagyra becsüllek és szeretlek”, mondta. „Szervusz, Péterkém, köszönöm, én is nagyra becsüllek és én is nagyon szeretlek”, feleltem. Talán Andorai egyetlen mondata kellett ahhoz, hogy helyreálljon bennem sok minden.

Pár nap múlva eljött hozzám a kellékesünk egy irdatlan nagy pakkal, benne volt a József Attilás húsz évem iratokkal, fotókkal, színlapokkal, egyebekkel. Úgy tekintettem a dobozra, mint egy inspirációra. Még nem tudtam, hova fut majd ki. Egy könyv lett belőle a színházról.

Nem járt azóta a József Attila Színházban?

Nem. Néhány éve felhívott a színház gondnoka, hogy „tanár úr, otthon van, mert vinnék valamit”. Fél órán belül megérkezett a jobb erkélysor egymáshoz szegecselt 1-es és 2-es székével. Felújították a nézőteret, és elhozta nekem – ahogy ő mondta – a „régi helyemet”. Az íróasztalom elé állítottam.

Beleül néha?

De jó kérdés. Nem.

Bodroginak – kiderül a könyvből – biológiai szükséglet a színház, amely összetartja a lelkét, a testét. Önnek nem?

Nekem az az életszükséglet, hogy arról gondolkozzak, ami hozzám a legközelebb áll. Ez nyilván nálam is a színház.

Vehetjük úgy: most a könyv lett a színháza?

Ugyanazt a végső élményt kapom, csak nem a színészek inspirálnak, nem tőlük jön a „szellemi provokáció”, hanem saját magamtól. De a megírt könyvek önmagukban még nem tesznek íróvá valakit. Az írás nálam annyit jelent: nem vagyok bezárva a színházba, nem csak ott fogalmazhatom meg, amit a világról gondolok, emberekről érzek. A könyvekkel vissza akarok adni valamit azoknak, akiktől én kaptam valami jót, szerethetőt. Szeretném, ha emlékeznének rájuk. Van bennem ezzel kapcsolatban egy kötelesség… Érdekes, ezt a szót már másodszorra mondom most.

A képre kattintva galéria nyílik:

8

Léner Péter: Bodrogi
Forrás: Corvina Kiadó

Írja a könyvben, noha Bodrogi és az ön családtörténete más, de azonos a gyerekkoruktól meghatározó élményük, a szeretet: adták-kapták. Ez lett életük építőkockája, fogalmaz a kötetben.

Szó szerint. Ha a sorsok különbözőek is, a korosztályokat összeköti egy „tolvajnyelv”, azonos szótárból válogatják szavaikat. Ez velünk is így van, Gyulával.

Gyula szerint az, hogy mi szeretetben nőttünk föl, megóvott minket a gyűlölködéstől. És van még egy alapvető közös élményünk. Mindkettőnk életében jelentős fordulatot jelentett a bekerülésünk a főiskolára. Alig voltunk túl a háborún, és fölfigyeltünk a világra. Amikor felvettek a főiskolára, írásban jött az értesítés. Aznap este apámmal beszélgettünk, és azt mondta: „A háború óta ez az első jó dolog az én életemben.” Olyanok kezdtek beszélni hozzám a főiskolán, akik igazán érdekeltek, és olyanokat mondtak, amik engem megérintettek – apám szavain kívül. Az én esetemben ez főként Marton Endre volt, Gyula esetében Gellért Endre. A két osztályfőnök.

Megrendítő rész a kötetben, amikor Bodrogival azon elmélkednek, vajon a következő generációk hogyan szemlélik majd önöket. És egyáltalán: tovább lehet-e adniuk a színházi stafétát, amit önök kaptak, vagy megtagadás nélkül átvettek az elődöktől. Bodrogi azt mondja, ez a folyamat egyszer csak megszakadt, és nem tudja, hol és hogyan.

A generációk között mindig van egy művészi, egzisztenciális feszültség, ami természetes. Gyulával mi a tiszteletről beszélgettünk. Felidézek magának ennek kapcsán két snittet az életemből. Először voltam ügyeletes rendező a Nemzetiben, a régiben, a Blaha Lujza téren. A művészbejárótól jobbra volt egy nagy próbatábla, és aznap kiírták rá: ügyeletes rendező Léner Péter fh.

Aztán nagy nehezen mégis elindultam a folyosón, a színészbüfé felé. Bent, egy hosszú asztalnál három óriás beszélgetett: Apáthi Imre, Balázs Samu, Básti Lajos. Én megálltam az ajtóban, rájuk néztem, köszöntem, de nem tudtam átlépni a küszöböt. Apáthi háttal ült nekem, nem szólt semmit, egy negyed mozdulatot tett felém a fejével, csak a jobb szemét emelte rám, de pontosan látszott a tekintetéből, hogy tudja, miért állok ott dermedten, hogy ezen az úton végigmegyünk mindannyian, ő is ugyanezt élte át, amikor fiatalként Németh Antal szerződtette a Nemzetihez. A tisztelet megbénított.

Latinovits Zoltán és Bodrogi Gyula (Fotó/Forrás: Corvina Kiadó)

A másik történet?

1956-ban jöttem ki a főiskola Rákóczi úti épületéből, épp arrafelé sétált Gellért Endre, ránéztem, és olyan mélyen hajoltam meg előtte – miközben kiszuszakoltam magamból, hogy „jó napot, tanár úr” –, mint egy főpincér a háború előtt a New York Kávéházban. Gellért éktelenül nevetni kezdett. Évekkel később Nyíregyházán lettem igazgató, és ott rendezett a fia, Gellért Péter. Vele próbáltam megfejteni apja viselkedését. Szerinte én olyan tébolyult tisztelettel köszöntem az apjának, olyan kisfiús elfogultsággal, amin csak nevetni lehetett szeretettel.

Kiveszett a tisztelet mára?

Látok ugyan előadásokat, de nem beszélgetek fiatalabb kollégákkal, nem tudom, mi van. Gyula szerint ez megváltozott. Elfogadom tőle, amit mond és gondol erről.

Bodrogi Gyula Az ügynök halála főszerepében, Willy Lomanként (Fotó/Forrás: Corvina Kiadó)

Önt mi lepte meg leginkább Bodrogiból a beszélgetéseik alapján? Engem például az, hogy matematikusi pályát szántak neki egykori középiskolai tanárai.

Gyula máig rendkívül okosan értelmezi a világot. Egy titokzatos ember. Ennek a hihetetlen élettörténetnek az egyik nagy jellemzője, hogy a Kaktusz virága és a II. Richárd, a Potyautas és Az ügynök halála mind egyformán szerepet játszanak benne. Mostanság olvastam Arthur Miller önéletrajzát, abban írja, hogy Willy Lomant, az ügynököt, egy jópofa, mosolygós, öreg nagybátyjáról mintázta. A magyar színházi emlékezetben Timár József a nagy Willy Loman. De Miller nem Timárnak írta a szerepet, hanem Bodroginak. Egy jópofa emberből lesz egy tragikus személy. Régi kifejezés, nem tudom, létezik-e még, hogy „all-round” színész, aki minden műfajban, mindes stílusban remek. Egyik szerepféle nem destruálja a másikat, nem piszkítja be, nem öli meg. Ilyen a Bodrogi. Talán ami mégis meglepett benne, hogy a velem való beszélgetést végigcsinálta.

Természetesnek gondolnám barátok között.

Mégiscsak túl vagyunk a nyolcvanon. Gyula meg sokat játszik, sokat próbál, befogott színész. Legalább tízszer voltam nála. Mindig oda volt készítve nekem egy szék, mert tudja, hogy nem szeretek fotelban ülni. Együttműködő zsenialitása a legemlékezetesebb számomra. A színházi munka alapja az együttműködés, de én végül is a beszélgetéseinken csodálkoztam rá arra, hogy a zseniknek is együtt kell tudni működni, nem csupán az epizodistáknak. Gyula leült velem, visszagondolt és hibátlan volt. És nem olyan könnyű hibátlannak lenni. Ő igazi humanista.

Békés ember, és a béke nagyobb feladat szellemileg, idegileg, mint a háború, azt kirobbantani és harcolni mindenki gyorsan tud. Én sem szeretem a konfliktusokat.

Bodrogi Gyula és Törőcsik Mari (Fotó/Forrás: Corvina Kiadó)

Törőcsik Mari lenyűgöző szeretettel beszél a könyvben Bodrogiról, aki nem mellesleg az első férje volt.

Hogy Törőcsikből az lett, ami, Bodrogiból is az lett, ami, abban kölcsönösen nagy szerepe van mindkettőjüknek. Barátok maradtak egy életre. Néha felhívom telefonon Marit, és a múltkor azt mondtam neki, szóljon, ha nehezére esik a beszélgetés. Azt válaszolta: „Péter, te akkor hívsz engem, amikor akarsz, mert érzem, hogy szeretsz.”

Végtelen a szeretetigénye. És az én igényem, hogy színészt szeressek, úgy tűnik, ugyancsak végtelen. Néhány napja volt Gyula születésnapja, beszéltünk telefonon. Akkor fejezte be a megjelent könyv elolvasását. Nem adtam oda neki kéziratban, összezavart volna, úgyhogy volt bennem egy lámpaláz, mit fog szólni. Azt mondta, szereti a könyvet, mélyen megérintette. Nekem ez a legfontosabb. Ez a könyv főhajtás Bodrogi Gyula előtt. Egy ölelés.

Ki jön majd Bodrogi után? Kiről írja a következő könyvét?

Úgy vagyok vele, ha befejezek egy könyvet, ránézek az íróasztalomra, megállapítom, milyen rendetlen, tele jegyzetekkel, fecnikre írt szavakkal, és akkor elpakolok. Ettől megnyugszom egy percre. A másik percben már nyugtalan vagyok, hogy miről írjak legközelebb. Most a koronavírus megzavart, felborult ez a rendszerem, lassabban rámolok el. Minden nap sétálok, mindig negyven percet gyalogolok, és leginkább azon töprengek, hova jutottam el a könyvekkel, hogy tudjam, mi következik.

Esetleg a színésznők?

Miért gondolja?

Eddig csak férfiak voltak a könyvei főszereplői. Jöhetnének a nők.

Veszedelmeset mond. Jót, de veszedelmeset. Most nem mondok ennél többet.