Tizenhat éves koromban folyamatosan filmklubokban ültem. Imádtam Truffaut-t, Godard-t, de azt a hatást, amit Bergman gyakorolt rám, nem pótolta semmi. A Varázsfuvolán elaludtam, mint az esti mesén. Aztán megnéztem újra, de elsőre jobb volt. Alva. Ki tudja, mely érzékszerveinkre hat a művészet. A Suttogások és sikolyok pohártörős jelenete, a Persona emblematikus képe, amikor Liv Ullmann és Bibi Andersson arca összeolvad. A Fanny és Alexander vacsorajelenete. Ezektől nem lehetett elaludni.
Három lány - egy apától, három anyától - meglátogatja árván maradt, idős apját. Hol a múlt, a gyerekkor, hol a jelenlegi élet keveredik belső monológjaikkal. Mint egy filmben.
Linn Ullmann képét nézem a hátsó borítón. Tiszta anyja, de mégsem. „Nekünk van egy közös gyerekünk" - írja Liv Ullmann Választások című önéletrajzi regényében, Bergmannak szánva a mondatot. Érdemes elolvasni ennek a "közös gyereknek" a könyvét.
Linn Ullmann: Áldott gyermek (Scolar, 2008)
hírlevél
