Jaj. Megint ez van. Felháborító. Immár másodszor. Sokan tudják: tizenkilenc évesen fogadott be az akkori magyar irodalom. A hatvanas évek írói elitje kíváncsian és jóindulattal emelt magához. Olyan érzés volt, mint ha a vallásos keresztény váratlanul az apostolok asztalához ülhetne. Nem állíthatom, hogy barátja lehettem Déry Tibornak, Örkény Istvánnak, Mándy Ivánnak, Nagy Lászlónak, Vas Istvánnak, Szabó Magdának és a többi általam bálványozott élő klasszikusnak, de tartós személyes kapcsolatba kerülhettem velük. Istenem, mintha a mennyekben jártam volna. Aztán, úgy a nyolcvanas években, hirtelen kezdtek meghalni. A kilencvenes évek végére hírmondójuk sem maradt e földön. Voltaképp kifosztottak.
Elvitték azt a világomat, amelyről azt hittem, örökre az enyém. Itt hagytak egyedül.
Időközben áttelepültem az Egyesült Államok keleti partjára, a Yale Egyetem birodalmába. Úgy terveztem, haza se jövök többé. De amikor leomlott a szocializmusnak nevezett rendszer, mégis visszatértem szülőhazámba. Akkorra már újra összeismerkedtem a magyar irodalom újabb élcsapatával. Főleg a Péter keresztnevűekkel. Reméltem, ők már tényleg kitartanak életem végéig. Aztán tessék, tíz éve Esterházy csapta rám – ránk – az ajtót, ma meg Nádas. Az anyátok! Ezt most miért? Hogyan? Mégis, mit képzeltek? Kezdjem elölről, ismerkedjem a fiatalabbakkal, akik a gyerekeim, esetenként az unokáim lehetnének? Tényleg ez jut nekem? Remélem, Krasznahorkai azért kitart egy darabig, már csak azért is, mert ő Laci.
Péterek, haragszom rátok. Szégyellhetnétek magatokat. Komolyan. Remélem, megbeszélitek ezt odafönt. Adtok magyarázatot, legalább egymásnak, hogy miért.
Ezer szerencse, hogy a könyveiteket nem vittétek el.
Azokkal társalkodhatom a jövőben, meg a jelenben is. Kedves Nádas Péter, ma este olvasni fogok neked. A Világló részletek címűből, az a legszemélyesebb munkád. Remélem, hallani fogod a hangom, akkor is, ha el-elcsuklik.
Fejléckép: Nádas Péter (Fotó: Valuska Gábor)
hírlevél
