Töredékei, versszerű szövegei – melyek 2012-ben könyv formájában is megjelentek Fragments (Fragmentumok) címmel – , melyeket eddig a privát naplók rejtettek el a kíváncsi szemek elől, érzékeny, sőt művelt nő képét festik elénk, aki semmi másra nem vágyott, csak hogy szeressék, és tehetetlenül nézte, ahogy a hozzá legközelebb álló személyek kihasználják hírnevét és szépségét.

„Érzem, amit érzek
magamban – ezt próbálom
tudatosítani,
és azt is, amit más átél
nem szégyellem az érzést, gondolatot – vagy ötleteket

rájönni arra,
amit ők –”

de az sem segített a hamis kép lerombolásában, hogy a 16 éves korában a modellszakmába csöppenő Norma Jeane Mortenson pin-up girlként dolgozott.

Karrierje sem volt feszültségektől mentes: bár a Hogyan fogjunk milliomost? igazi kasszasiker lett, és a közvélemény attól kezdve Pola Debevoise karakterével azonosította. Norma, megunva a civilben is ráosztott szerepet, rövid időn belül szerződést bontott a Fox filmstúdióval és egy időre eltűnt a vászonról.

Marilyn Monroe és Alex D'Arcy a Hogyan fogjunk milliomost? című filmben (Fotó/Forrás: FilmPublicityArchive/United Archives/Getty Images Hungary)

A botrányok azonban így sem kerülhették el, látványosan félrecsúszó élete pletykák egész garmadáját indította el. A díva a baseballjátékos Joe DiMaggióval és a neves íróval, Arthur Millerrel kötött sikertelen házassága alatt gyógyszerfüggővé vált, és súlyos depresszióval küzdött. Halála után – melyet barbiturát-túladagolás okozott – összeesküvés-elméletek százai láttak napvilágot, mindenki tudni vélt valami szaftos hálószobatitkot, túlkapást vagy drogüzletet, ami a tragédiáig vezetett, ám a teljes igazságra a mai napig nem derült fény.

Néhányan hányattatott gyerekkorára vezették vissza Norma kudarcba fulladó magánéletét, hiszen tudvalevő volt, hogy az egyik nevelőszülőtől a másikig adott kislány már a modellkarrierje kezdetével egy időben, 16 évesen házasságra adta a fejét, hogy elkerülje az intézetet, ahová rendezetlen családi körülményei miatt többször vissza kellett térnie.

A film is egyfajta menekülés volt számára. A már modellként népszerű lány első próbálkozásai sikertelenek voltak, a producerek nem tartották elég jónak ahhoz, hogy a filmvásznon szerepeljen. Végül 1947-ben a Dangerous Years-ben (Veszélyes évek) kapott egy kis pincérnőszerepet, ám a nagy lehetőségek továbbra sem találták meg.

Felvette azonban a Marilyn Monroe művésznevet, és arra fordította minden szabadidejét, hogy képezze magát.

1948-ban beajánlották a Columbia Pictures igazgatójához, aki a szerződéskötés után a Monroe által alakított karakterekhez igazíttatta a lány külsejét: elektrolízissel kiszedték elől a haját, hogy a homloka magasabbnak hasson, szőkésbarna tincseit pedig platinaszőkére festették. A közös munka azonban nem a vártak szerint alakult, Marilyn pedig visszatért a modellkedéshez.

Arthur Miller és Marilyn Monroe 1956-ban (Fotó/Forrás: Fox Photos/Hulton Archive/Getty Images Hungary)

1950-ben viszont már újra forogtak a kamerák a Fox stúdiójában, a kritikusok pedig – bár még mindig voltak olyanok, akik „szexi dísztárgyként” jellemezték – komoly művészként kezdtek rá tekinteni. A Los Angeles Daily News például „legragyogóbb feltörekvő színésznőnek” nevezte. A szárnyalás azonban hamar mélyrepüléssé változott, ugyanis Marilyn egy idő után kimaradozott a forgatásokról, vagy ha megjelent, akkor is késve, a felvételkor nem tudta a szövegét, emellett számtalanszor újra kellett venni a jeleneteit. „Problémássá vált” a vele való munka, azonban kiváló helyzetfelismerő képességéről tanúskodik, hogy a Fox filmstúdió egy hosszas tárgyalási procedúra végén további hét évre hosszabbított vele szerződést, megengedve Marilynnek például azt is, hogy maga válassza ki a munkatársait. A Time ekkor elismerően „okos üzletasszonynak” nevezte.

Az új megállapodással a zsebében élete ismét rendeződni látszott, és a szerelem is rátalált Arthur Miller drámaíró személyében. A sajtó nem nézte jó szemmel a látszólag össze nem illő párt, pedig Marilyn, akinek fiókjában ekkor már több alkotás is lapult, jól megtalálta a közös hangot az íróval. Sőt, Miller kifejezetten pártolta felesége írói törekvéseit, ösztönös költőnek nevezte, akinek érzéke van a versekhez, csak egy dolog hiányzik belőle: a fegyelem. Házasságuk – a két ember életszemléletének különbözősége ellenére – inspirálóan hatott Marilynre, aki újra iskolapadba ült, és tovább képezte magát annak érdekében, hogy változatlan maximalizmussal készülhessen új filmjeire.

De legjobban a művész múzsájának szerepében szeretett tetszelegni, még azután is, hogy négy évvel az esküvő után a Millerrel kötött házassága már romokban hevert, és az egyenesen a számára írt Kallódó emberek – amely egyben az utolsó elkészült filmje – kapcsán érintkeztek. A forgatás nem volt vitáktól mentes, ugyanis a drámaíró számos valós életrajzi elemet emelt át Monroe karakterébe, ami az akkor már komoly függőséggel küzdő színésznőt érzékenyen érintette.

A hullámvölgyekkel tarkított életút hűen tükröződik az ebben az időben írt levelekben, fragmentumokban és versekben. Egyik orvosának, Dr. Hohenbergnek – vélhetően őt rejti a monogram – dedikálva például így fogalmazta szabadversbe a benne dúló kétségeket:

Versrészlet Marilyn Monroe egyik naplójából (Fotó/Forrás: Marilyn Monroe: Fragments)

„Dr. H.-nak
mesélj nekem a
szörnyen ellenszenves férfi álmáról – aki megpróbált
közelebb hajolni
a liftben – a rémületemről
és minden gondolatomról
amely megveti őt – vajon ez azt jelenti
hogy kötődöm
hozzá

Még úgy is néz ki
mint aki
nemi betegséget
hordoz.”

Máskor pedig egészen összeszedetlenül, asszociációk mentén halad:

„Ez most mi volt –
csak egy másodperce –
még az enyém és
most elszállt – mint a
gyorsmozgású pillanat
megy
talán majd emlékszem
mert éreztem
mintha csak
az enyém lehetett volna ez
a csoda”

Verseiben – ahogy az életben is – végletesség jellemezte. A sajtó, a közvélemény, de még a saját munkatársai is őrültnek hitték, hiszen egy pillanat alatt fordított hátat a saját maga által kreált imidzsnek, egy marxista szeretőjeként pedig Freudban hitt és Dosztojevszkijt olvasott. Talán az sem véletlen, hogy az intézet elől menekülő, közepes eredménnyel tanuló lányról 1955-től egészen haláláig aktát vezetett az FBI, feljegyezve, hogy: „Az alany nézetei pozitívan és tömören baloldaliak”.

Fejléckép: Marilyn Monroe olvas (forrás: MacMillan Publishers)

A versek magyar fordítása: Vass Antónia