Mikor hallott először Hell Miksa expedíciójáról?
Húsz évvel ezelőtt bukkantam rá, és rögtön azt gondoltam, hogy ebben a történetben egyszerűen minden benne van. El is döntöttem, hogy írni fogok róla, de még nem álltam készen erre a feladatra.
Hogy érti?
Művészcsaládból származom, és egész életemben írtam. Akkoriban újságíróként dolgoztam, és már kiadtam néhány gyengébben sikerült regényt, amelyek jobbára a személyes problémáimról, a városi élet nehézségeiről szóltak. Ez a téma pedig óriási kihívás, sok kutatást igényel, és akkor még nem beszéltünk arról, hogy történetet is kell faragni belőle. Írni nem egyszerű dolog, egy része nagyon is kemény iparosmunka, olyan, mint az ácsmesterség. Nem elég az intellektuális felkészültség. Most, húsz évvel később már úgy éreztem, megvan hozzá a képességem, már látom, hol hibáztam sok éven át.
A példaképem Knut Hamsun és Hemingway voltak, akik naponta írtak háromszáz szót, majd azt addig szerkesztgették, amíg tökéletes nem lett.
Sok idő kellett hozzá, amíg ezt a fajta perfekcionizmust elengedtem. Le kell írni az első verziót, flow-ba kell kerülni, és elég csak a végén átolvasni és javítani a szöveget. Húsz évre volt szükségem, amíg ezt megtanultam.
Vetle Lid Larssen a PesText fesztiválon (Fotó/Forrás: Vörös Dóra Rebeka / PesText)
Pontosan hogyan bukkant rá a történetre?
Az apám Norvégia északi részéről, a Lofoten-szigetekről származik, ahová minden nyáron ellátogattunk. Körülbelül egy heti autóútra van Oslótól, szóval úgy tűnt, ez szó szerint a világ vége. De onnan még újabb egy héten keresztül kell utaznunk, hogy eljussunk Vardøbe, ami az ország legkeletibb városa. Nem mellesleg borzalmas hely, jéghideg, sötét, nincs növényzet, elszigetelt régió a Jeges-tengeren. Szóval húsz évvel ezelőtt is ebben a városban voltam, és mivel nem nagyon lehetett semmit sem csinálni, elmentem a helyi könyvtárba. Egy idős asszony ült ott, aki rögtön a könyvtárjegyemet kérte, de mondtam, hogy nincs, hiszen csak átmenetileg vagyok a városban. Azt felelte, hogy nem adhat ki könyveket turistáknak. Hiába mondtam neki, hogy valószínűleg hat éve én vagyok az egyetlen turista errefelé, nem engedett. Később megsajnált, és rámutatott egy asztalra, ahol rosszabbnál rosszabb, régi, poros magazinok hevertek. Leemeltem a legfelsőt, ami egy katonai újság volt 1961-ből. Abban olvastam először Hell Miksa történetéről, és már akkor eldöntöttem, hogy írni fogok róla.
Húsz évvel később újra bementem ebbe a könyvtárba, és még mindig ugyanez az asszony ücsörgött ott.
Megint csak hiába könyörögtem, pontosan ugyanazt mondta, amit az első alkalommal is: könyvtárjegy nélkül nem adhat ki könyveket… de a magazinokat elolvashatom. Húsz év alatt senki sem nyúlt hozzájuk, úgyhogy végül elloptam azt a katonai lapot. Utána kezdtem el kutatni Hell Miksa történetét.
Egy interjúban úgy fogalmazott, Vardø egyszerre brutális és gyönyörű táj, ahol minden idegen kénytelen szembenézni önmagával.
Valóban, egészen brutális, hiszen mindenekelőtt túl kell élned. A városokban, ahol sok-sok épülettel és emberrel vagy körülvéve, egészen máshogy gondolsz magadra, mint egy ilyen kietlen vidéken. Amikor ott találod magad ezen a tájon, ahol nincs más, csak te és a természeti elemek – vagy a Jóisten, ha hiszel benne –, a látvány valamit elindít benned, óhatatlanul konfrontálódnod kell önmagaddal. Rendkívül tiszta, lemeztelenítő élmény. Ott vannak a végtelen fjordok, a háttérben elfekvő Oroszország, a sötétség – nehéz ezt leírni, mindenkinek el kellene utaznia oda.
Valóban gyönyörű, másrészről azonban hamar megérted, hogy ennél közelebb már nem kerülhetnél a pokolhoz.
A norvég legendákban és régi szövegekben az alvilág bejárata a Domen-hegyen van, ahol egy lyukból előbújnak éjszakánként az ördögök. Kell, hogy legyen ebben valami igazság – ezt bárki beláthatja, aki odalátogat. Szóval Észak-Norvégia ezért is nagyon vonzó, egyszerre mágikus és szörnyű hely. Olyan, mint a nők a férfiak életében: elpusztítanak, de meg is mentenek.
Vetle Lid Larssen a PesText fesztiválon (Fotó/Forrás: Vörös Dóra Rebeka / PesText)
Ide utazott el Hell Miksa és Sajnovics János 1768-ban.
Két magyar, akik szó szerint a világ legrémisztőbb helyére indulnak, és oda-vissza összesen tízezer kilométert tesznek meg. A céljuk, hogy Vardøben töltsenek egy évet, és közben felépítsenek egy csillagászati obszervatóriumot, hogy a Vénusz átvonulása során megmérjék a Föld és a Nap távolságát. Ezzel több gond is van: egyfelől magyarok, tehát nem beszélik a nyelvet és nem ismerik a tájat. Másfelől pedig jezsuita papok, akiknek akkor tilos volt belépniük Norvégiába, és halálbüntetés járt érte. De minden logisztikai nehézség és természeti kihívás mellett még nem beszéltünk a legfontosabb problémáról: ahhoz, hogy az expedíció sikerrel járjon, a Vénusz átvonulásának időpontjában napsütésre volt szükségük… Napsütésre, Vardøben – ahol több mint háromszáznegyven a borús napok száma egy évben. A kutatás előkészítése három évükbe tellett, rengeteg pénzbe került – a korabeli viszonyok között legalább olyan jelentős projekt volt, mint a holdutazás –, aminek a végén még mindig szükségük volt egyfajta csodára, hogy sikerrel járjanak. Ez önmagában izgalmas téma, erről könyvet kell írni.
Mit gondolt a két magyarról, Hell Miksáról és Sajnovics Jánosról, amikor kutatni kezdte a történetüket?
Azt gondoltam, hogy két briliáns emberről van szó, mai szemmel nézve nehéz felfogni a nagyszerűségüket. És milyen kemény férfiak lehettek, hogy bevállalták ezt az expedíciót! Ráadásul csodálatosan elegyedik bennük a hit és a racionalitás: mélyen vallásos emberek és közben elhivatott tudósok is. Hell egy univerzális zseni volt, szakértője a matematikának, csillagászatnak, teológiának, történelemnek és mechanikának. Képes volt a Vénusz vonulása alapján megállapítani a Föld és a Nap távolságát, majd megbecsülni az univerzum méreteit – és alig tévedett valamit.
A mérései csaknem teljesen megegyeznek azokkal a számokkal, amiket ma elfogadottnak tartunk.
Mindezek ellenére a végén csalónak kiáltották ki, ami egészen tragikus, ez is része a regénynek.
És ott van Sajnovics János is, aki a magyarok számára különösen fontos nyelvészeti felfedezést tett az út során.
Sajnovics problémásabb figura, kicsit arrogáns és önző, meglehetősen materialista, sok szempontból kifogásolhatóan viselkedik, de emellett valóban briliáns elme, szintén jártas a csillagászatban és a matematikában. A számik beszédét hallva, mintegy véletlenül döbben rá, hogy a nyelvük sok tekintetben hasonlít a magyarra, és ez a mai napig fontos felfedezés a komparatív nyelvészetben, így az ő sikere legalább olyan jelentős, mint Hellé. Beindítja az írói fantáziát, ha elképzeljük, mi történhetett két ilyen lángelme között az út során.
Vetle Lid Larssen (Fotó/Forrás: Svein Finneide / PesText)
A magyarok számára a harmadik főhős, Jens Finne Borchgrevink alakja valószínűleg kevésbé ismert. Róla mit kell tudnunk?
Ő egy fiatal tanult norvég pap volt, aki segítette a kutatókat a nehéz viszonyok között. Harminckét éves volt, tele hatalmas ambíciókkal, de valójában nem volt annyira kiemelkedő figura, mint a két magyar. Arról álmodozott, hogy ő lesz a legnagyobb botanikus, mert akkoriban Carl von Linné segédjeként dolgozott Svédországban, aki 1768-ban szó szerint a leghíresebb embernek számított, ő rakta le a modern tudományos rendszerezés alapjait. A kor Elon Muskjáról beszélünk. Goethe egy alkalommal azt mondta, a legnagyobb hatást két ember gyakorolta rá egész életében: Shakespeare és Von Linné. Borchgrevink az ő házában élt, növényeket gyűjtött, és persze a hírnévről fantáziált.
Hol húzta meg a határt a történelmi tények és a fikció között?
A könyv alapvetően tényeken alapul, de mégiscsak regény. Az írást megelőző három évet kutatással töltöttem, elolvastam minden naplót, jegyzetet és tanulmányt, ami csak találtam. (A regény végén átfogó forrásjegyzék is található – a szerk.) Mivel adott ez a három erős karakter, nem volt nehéz elképzelni, mi történhetett volna és milyen konfliktusok bontakozhattak ki az út során. Más szóval sok mindent én találtam ki. Mondok egy példát. Említettem, hogy Borchgrevink Von Linnénél tanult, és szintén ott élt velük a házban a svéd tudós három hajadon lánya… nem kell korszakos zseninek, de még csak a legkiválóbb írónak sem lenni, hogy elképzeljük, mit forgathatott a fejében.
Egy interjúban korábban úgy fogalmazott, ebben a történetben magunkat láthatjuk közvetlenül azelőtt, hogy modern emberekké váltunk volna. Mit értett ez alatt?
Nagyon szeretem a 18. századot. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy túlzottan régen volt. Az emberek furán néztek ki, különös parókákat hordtak és mások voltak, de valójában nagyon is közel állnak hozzánk. Olyan, mintha a testvéreinkre pillantanánk, vagy egy korábbi önmagunkat látnánk. Igaz, talán szabadabbak voltak, tele ambíciókkal. Ott volt nekik a tudomány, és mégis csodára volt szükségük ahhoz, hogy az expedíciójuk végül sikerrel járjon.
Három tudós ember, a világ végén, egy borzalmas, kietlen tájon – és a csodára várnak.
Hogy valóban az volt-e, abban persze lehet kételkedni, de ők mindenképpen annak élték meg. A 18. századi ember ha ránézett egy kőre, még azt mondta: Isten ajándéka, biztosan van valami célja és értelme. Ha mi, mai emberek ugyanerre a kőre pillantunk, csupán azt gondoljuk: íme, egy kő. Íróként én magam is hiszek az emberi lélekben és abban, hogy kell ennél lennie valami többnek. Van valami nálunk nagyobb, amit nem értünk. Attól tartok, ezt a képességünket már elvesztettük, ami lehet, hogy sok szempontból hasznos, de kissé unalmas is. Sajnovics és Hell történetében viszont még éppen azelőtt látunk rá az emberekre, mielőtt Isten kilépett volna a képletből.
Vetle Lid Larssen a PesText fesztiválon (Fotó/Forrás: Vörös Dóra Rebeka / PesText)
Néha azt érzékelem, hogy ha ránézünk arra a bizonyos kőre, valóban nem látunk többet, mint egy átlagos kavicsot – de közben arra gondolunk, bárcsak lenne ott valami több. A vágy megmaradt.
Ez valóban így van. Ma is rengeteg hívő van a világon, sok babona maradt fenn, de összességében, társadalmi szempontból az életről alkotott elképzelésünk nagyon is racionális. Egyfajta hiperrealizmusban élünk. Eszem ágában sincs siratni mindent, ami az emberiség fejlődése során elveszett, de valahol mégiscsak lenyűgöző volt látni Hell Miksa és Sajnovics János történetét, olyanokét, akik még kapcsolatban álltak a magasabb hatalmakkal. Miközben, nem győzöm hangsúlyozni, hogy tudósok voltak. Ma mindenki részterületekre specializálódik. Ha elmegyek egy kórházba, mert fáj a térdem, lehetséges, hogy az ottani orvos majd továbbküld egy másikhoz, mert ő a térdemnek csak egy adott részéhez ért. Ezzel szemben Hell Miksa több tudományterületnek volt a szakértője. A világegyetemet teljességében, a maga bonyolultságában próbálta megérteni. Ne értsen félre, született szkeptikus vagyok, szeretem a tudományt, de nem mellesleg régi katolikus családból származom. A túlzott racionalizmus szerintem zsákutca és veszélyes, néha érdemes továbbtekinteni önmagunkon. A modern nyugati kultúrából ez szerintem kiveszett. Ettől függetlenül egyébként imádom Európát… amit ma már nem mondhatok ki hangosan Norvégiában.
Miért nem?
Manapság az euroszkepticizmus a fő irányzat. Már az iskolában is folyton azt hallottam, hogy mi, európaiak milyen szörnyűek vagyunk. Világháborúkat robbantottunk ki, a nemzetek ellenségesek egymással, rasszisták, imperialisták vagyunk. Valóban, sok negatív dolgot el lehet mondani rólunk, ezekben is van igazság,
de mintha elfelejtenék, hogy az egyetemes kultúrához és tudományhoz mi mindennel járultunk hozzá.
Erre is jó példa Hell Miksa expedíciója, hiszen jelentősen előrelendítette a civilizáció fejlődését. Szeretem Európát és a történelmét, szerintem ez egy fantasztikus kontinens, minden ellentmondásával együtt. Többek közt ezért is írtam már harmadik alkalommal történelmi regényt.
Vetle Lid Larssen: A csillagtudósok (Fotó/Forrás: Európa Könyvkiadó)
A csillagtudósok az első könyve, amely magyarul megjelenik. Mit jelent önnek, hogy ez a regény Magyarországon talál új olvasókat, akikkel a PesTexten ön is találkozhat?
Meglehetősen érzelmes pillanat ez számomra, és eléggé izgatott vagyok. Az első olvasmányélményem, amire vissza tudok emlékezni, a mayerlingi tragédiáról szólt, amikor Rudolf herceg megölte a szeretőjét, Maria von Vetserát, majd végzett saját magával is. Később, amikor Bécsben jártam, lenyűgözött az Osztrák-Magyar Monarchia öröksége, és igyekeztem mindent elolvasni abból az időszakból. Ennélfogva Magyarországról is képet kaptam. Nem mondhatom, hogy túlzottan sokat tudok önökről, de mindig is kíváncsi voltam. Ráadásul a párom borkereskedő,
úgyhogy nagyon sokat hallottam már a Tokajiról.
Rendkívül sok kulturális hasonlóságot fedeztem fel Magyarország és Norvégia között. Minket például a dánok szálltak meg száz éven keresztül. Egyébként kedvelem a dánokat, imádom Koppenhágát, de persze azért jó is volt búcsút inteni nekik, menjenek csak szépen vissza a lapos kis országukba. Ha jól sejtem, önöknek is hasonló kapcsolata van az osztrákokkal, hiszen meg kellett küzdeniük a függetlenségükért. És itt van a magyar nyelv is, ami egy teljesen elszigetelt nyelv Európa kellős közepén. Az ember megérkezik Magyarországra, és érzi, hogy valami egészen új dolgot tapasztal, közben pedig milyen fontos részét képezik az európai kultúrának.
Az utóbbi évtizedben rendkívül népszerű lett világszerte és itthon is a skandináv kultúra. Az ön könyvét olvasva arra gondoltam, talán éppen ez a kietlen, számunkra ismeretlen, sötét táj lehet annyira vonzó, amiről ön is ír. Ami persze klisé az északi országok kapcsán, de mégis itt játszódik a könyve.
Ez így van, mindig azt mondom, hogy a klisék mélyén alapvetően rejtőzik valamiféle igazság. Persze, ez sem teljesen igaz, hiszen a nyarak egészen mérsékeltek a Golf-áramlat miatt, érdemes olyankor is ellátogatni oda, egészen varázslatos látvány az északi fényekkel. Ami a modern norvég, illetve általánosan skandináv irodalmat illeti, a legtöbb regény valójában nem ezekről a végtelen tájakról és a természeti elemekkel való küzdésről szól. A kortárs irodalom főképp a városi élet nehézségeit dolgozza fel. Olyan emberekről szól, akik csúnya nagyvárosokban élnek, lefekszenek a szomszédjukkal, aztán végül herointúladagolásban meghalnak. Ez a szokásos forgatókönyv. Ami, mondanom sem kell, eléggé unalmas. Ki akar mások személyes problémáiról olvasni? Épp elég gondom van nekem is. Persze, azért akadnak kivételek, ragyogó íróink is vannak.
Vetle Lid Larssen dedikál a PesText fesztiválon (Fotó/Forrás: Vörös Dóra Rebeka / PesText)
Akkor ön sem tudja, mi állhat a skandináv kultúra sikerének a hátterében?
Nehéz kérdés. Talán ebben segítenek a klasszikusaink, Ibsen vagy épp Hamsun. És persze most itt van Knausgård, aki szintén kiváló író. Beszélhetnénk, persze, a moziról is, de ez megint csak érdekes kérdés, mert tíz évvel ezelőtt a norvég filmek még egészen borzalmasak voltak. De most itt van például az Érzelmi érték. A barátnőm rángatott el rá, hiába mondtam, hogy nem vagyok kíváncsi senkinek a személyes problémáira. Ő azonban ragaszkodott hozzá, és végül is azt gondolom, hogy csodálatos alkotás. Butaság lett volna kihagyni. A színészek elképesztően jól játszanak benne. Szóval e téren óriási a fejlődés, tíz évvel ezelőtt ez elképzelhetetlen lett volna.
Min dolgozik jelenleg?
Egy trilógiába fogtam bele, és terveim szerint ősszel fog megjelenni. Nem is tudom, mit mondjak… Amíg az ember nem fejezi be a könyvét, lehetetlenség beszélni róla, valahogy minden szó hamisnak tűnik. De a cselekményt végül is össze tudom foglalni. Közvetlenül a második világháború előtt játszódik, és egy tanárnőről szól, akit kirúgnak az állásából. Egy partvidéki kisvárosba költözik, ahol a túlélése érdekében szeszcsempész lesz. Az óceán mélyén felfedez egy hatalmas sárkányfejet, és meggyőződésévé válik, hogy a lelet a leghíresebb viking hajóról, az Osebergről származik. Alapvetően igaz események inspirálták, az írás előtt rengeteget kutattam, a történelmi tények stimmelnek, de ez megint csak fikció. Egy jó regényírónak hazudnia kell egy kicsit a sztori érdekében. Végül is nem dokumentarista vagyok – hanem történetmesélő.
A cikk létrejöttéhez az Alrite beszédfelismerő (speech-to-text) programját használtuk.
Fejléckép: Vetle Lid Larssen (Fotó/Forrás: Julie Tørrissen / Wikipedia)
hírlevél
