Az író logikája akkor működik jól, ha törvényszerűségbe tudja csomagolni az önkényét. Mert valljuk be, a legtöbb kisstílű tolvaj, aki hátba vág egy öreg nyanyát némi bizsuért, végül nem fog kiállni a keresztútra, mint Raszkolnyikov. Dühöngeni fog, hogy ilyen az ő szerencséje, de arra sose gondol, hogy feladja magát Ilja Petrovicsnak. Az író azonban megoldja, hogy ne csak valószerűnek érezzük, amit Raszkolnyikov tesz, hanem egyenesen azt várjuk tőle mi is. Az író beindít egy hétköznapin túli mechanizmust bennünk, amely külső világ logikája helyett a belső indíttatásainkat mozgatja.

Szöllősi Mátyás első regénye a Bűn és bűnhődésre emlékeztet. Persze ezt szörnyű hanyagság kijelenteni, mert nem „csak” ennyi. Főhőse, Simon, avagy Péter, nem kőszikla, de harminchárom éves, krisztusi korba ért. A 2016-os budapesti menekültválságot idéző események közepette találkozik a kivetettséggel, a befogadással, az idegenségérzettel, miközben ő érzi leginkább idegenül magát. Apja haldoklik, ő pedig püspöke megbízásából egy különös missziót teljesít, mivel foglalkozására nézve diakónus. Talán álmodik, talán nem, mindenesetre csupa különös helyre és hangulatba követjük őt; akár álmodhat is. A végén pedig, egy tömegjelenetben úgy próbál másokra találni, oldani ezt az idegenségérzetet, hogy bevall egy bűnt. Kérdés, ő követte-e el.

Tudunk engedni Szöllősi Mátyás írói önkényének: ez egy olyan könyv, amely, hiába, hogy a nehezen bogarászható Mészöly vagy Nádas köpönyegében egyaránt bújva volt, beszippant minket, gyorsan olvasható. Néhol egyenesen túl gyorsan, teszem hozzá, bár kritikusi minőségemben sincs róla fogalmam, hogy ez dicséret vagy sem. Mondjuk, hogy az. Már csak ezért is kötöttem össze Dosztojevszkijjel, lélektani regényt akkor faltam ilyen sebességgel, amikor azt olvastam.

Szöllősi Mátyás: Simon Péter (Fotó/Forrás: Csabai Máté / Fidelio)

Az első részben a főhős, Simon kihallgat egy beszélgetést egy lépcsőházban, a városba érkező menekültekről van szó. Nem ez a legerősebb része a regénynek, de bárcsak erősnek számítana, teszem hozzá rögtön. Mert ahhoz képest, amit migránsügyben a magyar társadalom egy része, élén a bevándorlásellenes médiával, produkál, ez a dialógus kedélyes beszélgetés. Az alapkérdést mégis lefekteti: kik az idegenek? miért félünk az idegenségtől? s vajon ha félünk, mit árul ez el rólunk? „Magát mi tette ilyenné? Ilyen bizalmatlanná?” – teszi fel a kérdést a lépcsőházban az egyik fél.

Érdekes, hogy a bizalomnak ez a motívuma hogy bomlik ki a Simon Péterben: inherensen, észrevétlenül, szenzuális tapasztalok során, amelyeket a narráció a belső történések impresszióival tolmácsol. A bizalomról szól Simon a püspökkel folytatott beszélgetése, a bizalom, a meghittség hiányáról szól az apa és a fiú beszélgetése. Később, szimbolikus szinten ez jelenik meg abban a jelenetben, amikor a főhősnek egy befagyott tavon kell átkelnie, és transzcendens szinten akkor is, amikor egy film noir képszerűségével leírt jelenetben Simon belép egy sötét házba, és találkozik egy rejtélyes alakkal. Érdekes, hogy a Keleti pályaudvar aluljáróját idéző helyszín, amelyet menekültek leptek el, szintén ezzel a motívummal gazdagodik: Simon megment egy rohamot kapott menekültet, azonban nem tudja, hogy jót cselekedett-e.

Szöllősi Mátyás Váltóáram című prózakötete korábban Margó-díjat nyert (Fotó/Forrás: Valuska Gábor / Margó Fesztivál)

Nem tudom, ki hogy van vele:

Simon nem bízhat a rendőrökben, és azok sem bíznak benne. Nem bízhat egy másik kultúrában, nem bízhat a világosban, a sötétben sem. És végül bizonyítást nyer az is, amit csak sejtünk: Simonnak van egy bűne. Hogy mi, azt tudjuk, de nem hihetjük, hogy a bűn megtörtént. De Simon, akit egyszer csak Péternek kezdenek el nevezni, „kiáll a keresztútra”, és rájön, hogy a büntetésben sem bízhat. Az utolsó jelenet hőfokában, lendületében, látásmódjával lebilincselő módon (igaz, olykor túlírva) kapcsolja össze az embertömeg hömpölygését a pszichózissal. Ahelyett, hogy az egyén és a „tömeg” szembenállásán keseregne vagy kiszolgáltatná amúgy is kiszolgáltatott hősünket e kegyetlen masszának, a tömegpszichózist állítja az egyén pszichózisa mellé.

Kétszázötven oldal. Úgy van megírva, hogy érdemes kétszer egymás után elolvasni.