Nemrég ért véget a könyvhét, ahol volt szerencsém látni az ön előtt kígyózó sort. Mindig is érdekelt, hogy egy olyan író számára, akit nevezhetünk sikeres szerzőnek, nem ijesztő-e, hogy ekkora biztos olvasótábora van. Nem fél, hogy, mondjuk, csalódnak egy új könyvében? Vagy ellenkezőleg, elfogultak lesznek?

Nagyon érdekes érzés sikeres írónak lenni, az ön kifejezésével. De hogy megijesztene? Ezt nem is tudom értelmezni. Mitől lehet félni? Legfeljebb az ember megbukik. Na és?

Akik engem szeretnek és olvasnak, tudják, hogy az a fajta szerző vagyok, aki minden egyes munkájában valami mással próbálkozik. Amit egyszer megcsináltam, azt már nem szeretném többször, unalmasnak érezném. Ez a művészetben egyébként nem túl jó, mert az elemzők és az olvasók is jobban szeretik, ha van egy sín, amire rááll az adott alkotó. Ez igaz a színészekre is. Azokat szeretik a leginkább, akik mindig ugyanolyan karaktereket alakítanak. Robert De Niro például kilóg a sorból, ahány film, annyiféle személyiségbe bújik. Ez nem a szokásos amerikai színészet. Al Pacino testesíti meg a tipikus amerikai filmsztárt, ő mindig ugyanolyan marad, és tíz másodpercenként garantáltan jobbra felnéz. Mindegy, hogy Hamletet vagy maffiafőnököt játszik. E szempontból én talán Robert De Niro-jellegű író vagyok.

Honnan ered ez a késztetés, hogy mást csináljon?

Ha egy jellemzőt kellene mondanom magamról, az volna: improvizatív alkat vagyok. Írásban is, életemben is. Pedig mint egy mérnök, eltervezem, mit fogok írni, kutatok, adatokat gyűjtök, megvizsgálom az adott karaktert, összeszedem, hogy milyen jellegzetes szófordulatokat használjon, ilyesmi. Aztán elkezdek írni, és hagyom, hogy menjen a tollam, amerre akar. A nyugati felfogás az, hogy ha egy gyerekről kiderül hatévesen, hogy jól tud zongorázni, azt akarják, hogy ő már mindig csak zongorázzon, és szó szerint rohadjon meg a zongoraszéken. A keleti felfogás ezzel szemben az, hogy

És nem érzi néha, miután megcsinált valamit, hogy nem sikerült kimerítenie az adott témát?

Ilyen van. Ebben az esetben később nekirugaszkodom újra, de persze végül egész másmilyen lesz, más történet, más szerkezet, esetleg a téma is átalakul. Egy példa: sokat foglalkoztam lélekben a holokauszttal, mert a családom érintett. Nem voltam harminc sem, amikor írtam egy kisregényt Jaj címmel, ami egy kis létszámú családról szólt, ahol a férj és a feleség felmenői is elpusztultak a haláltáborban. Egy szép napon azonban becsenget egy rokon, Lina néni, a zöld vadászkalapjában, másnap pedig Pongrác bácsi, noha mindketten Auschwitzban haltak meg. Lassan mindenki visszatér, és nincs rá magyarázat, miért. Egyre nő a létszám, a kétszobás lakásban már negyvenen laknak, és kiderül, hogy ezek a szegény áldozatok undorító vénemberek, akik mindenkinek az agyára mennek. Élelem kell, és válogatnak, új ruhákra van szükség, gyógyszer kell, orvos, sérvkötő, kozmetikumok, satöbbi. A család ezt megelégeli, néhány napra elmenekülnek a barátokhoz, és kipanaszkodják magukat. Mire hazaérnek, már nem találnak otthon senkit. Csak a rokonság tárgyai jelzik, hogy itt voltak. Úgy éreztem, a témát kimerítettem. Néhány éve azonban írtam egy Dunapest című regényt. Azt hiszem, rajtam kívül senki nem gondolná, hogy a téma azonos.

„Én talán Robert De Niro-jellegű író vagyok" (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)

A Karcsú Könyvek sorozatát is ez a késztetés hozta, hogy valami mást írjon?

Nem. Hosszabb ideje arra törekszem a régebbi kisregények vagy novellák újrakiadásánál, hogy egy kötetbe több kerüljön. Ha külön-külön jelenik meg, mondjuk, három kisregény, darabja körülbelül 3500 forintba kerül, míg ha egyben adunk ki hármat, 4500 forintba. Gondoltam, ennek örülnek. De aztán egyre jöttek azzal, hogy miért ilyen vastag könyveket adok ki, nem tudják a villamoson olvasni őket, nem fér a retikülbe, különben is, a háromból egy már megvan nekik. Javasoltam, hogy azt az egyet tépjék ki, persze, vicceltem. Jó, akkor írok kisregényeket, az nekem amúgy is jól megy. Abban a korban vagyok, amikor a munkásságom nehéztüzérsége már megvan, tizenöt úgynevezett nagyregényt írtam. Mondtam ezt a kiadóban is, abban maradtunk, hogy induljon egy Karcsú Könyvek című sorozat.

Azt ígéri, ezek a könyvek szikárak lesznek, és kihúz belőlük mindent, ami emberileg lehetséges. De rögtön az első kisregény, az Ötvenhét lépés, nem tűnik túlzottan szikárnak. A benne megszólaló karakterek nagyon is bőbeszédűek, sokszor elismétlik a gondolataikat, szinte kényszeresen beszélnek.

Az, hogy a könyv szikár, azt jelenti, hogy nincs benne egy betűvel sem több, mint ami szükséges. Ha ismer idős néniket, tudhatja, hogy ők mást sem csinálnak, mint ugyanazt mondják el sokszor. Csak úgy lehet ábrázolni valakit, ha megfigyeljük, hogyan beszél. Ez egyszerű realizmus részemről.

Honnan jött az ihlet az Ötvenhét lépéshez? Jól érzem, hogy a helyszín valóságos?

Tizenkilenc éves koromban az Új Írás szerkesztőségében azt mondta nekem Szakonyi Károly, hogy megy Szigligetre, az alkotóházba, kérdezte, szeretnék-e én is. Akkor még nem volt kötetem sem, csak novelláim jelentek meg a folyóiratban. Szigligeten van egy kastély, amiről nem tudtam még, hogy hajdanán Esterházy-tulajdon volt. Amikor megérkeztem, láttam, hogy átalakították, igazán szocialista módon. Valaki mesélte, hogy miután elkergették a grófokat, egy ideig magtárként használták. Úgy éreztem, hogy ez a kastély kifejezi ezt az országot, gondoltam, írok róla egy regényt. Ez 1969-ben volt, de nem került rá sor. Azóta évente kétszer-háromszor időzöm Szigligeten, kivéve a hosszabb külföldi tartózkodásaim időszakát. Legutóbb a főtéren szembejött velem egy idős néni, kilencven fokban hajlott háttal. Azt kérdezte: „Na, Vámos Miklós, megismersz engem?” Mondtam, nem. Úgy hatvanéves koromig ilyenkor azt feleltem, hogy igen, és reménykedtem, hogy majd csak kiderül. Azt mesélte, hogy ő volt az, aki az alkotóházban hozta nekem a reggelit. Megkérdeztem, milyenek voltunk mi, írók. Azt felelete: „Mint az állatok”. Eszembe jutott a régi témám. Meg az, hogy mi, férfiak milyen szemétláda módon viselkedünk a nőkkel. Mindannyian. Aki azt hiszi, hogy jófiú, az is.

Miért női szempontból írta meg ezt?

Mert a férfiszempont elfogadhatatlan. Különben is, sokkal többet írtam férfiakról, mint nőkről, bár több könyvemnek nő a hőse, például a Sánta kutyának.

A leglátványosabban tényleg a női sorsok, a 20. század traumái kerülnek elő, de a kastélyon és a szocializmuson keresztül az egyenlőség kérdése is az egyik fontos témája.

Nincs egyenlőség. Férfi és nő nem lehet egyenlő, egészen addig, amíg a férfi nem képes szülni. Egyenjogúság azonban lehetséges – volna. De az sincs. Se nem, se kor szerint sem, a nyugdíjas ember Magyarországon az útszélre kerül, főleg, ha nem teremtette meg a saját egzisztenciáját. Már csak teher. Ez ellen minden idegszálam berzenkedik. Az emberiség mégiscsak azért maradt fent, mert az idősek valaha fiatalok voltak, gyerekeket nemzettek. Most ezek a gyerekek fütyülnek rájuk, tisztelet a kivételnek. A nőkre ez kettőzötten igaz. Ötven év felett egy nő már ne ugasson bele semmibe. Kétféle nőt nehezen vesznek föl a munkaadók, vagy mert abban a korban van, amikor szülni fog, vagy mert gyerekes anya, vagy pedig már idősebb, a férfi főnöknek nincs kedve lefektetni, s jön a változókor, biztosan hisztizni fog.

„Férfi és nő nem lehet egyenlő" (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)

Jól értem akkor, hogy ezzel a könyvvel a nők felé akart kiegyenlíteni egy tartozást?

Én minden regényemmel egy-egy tartozást rovok le. Az Igen című könyvem – amely írásról-olvasásról szól – végén tételesen listázom ezeket.

Azt mondta, minden férfi rosszul bánik a nőkkel. Biztos vagyok benne, hogy lesz olyan férfi, aki ezt olvasva elgondolkodik, és arra jut, hogy ő nem bánt rosszul egy nővel sem, tisztességes volt. Mit mondana ennek az olvasónak?

Minden sarkított kijelentés túlzás, de arra jók, hogy felhívják a figyelmet valamire. A túlzás megengedett írói eszköz. Sőt. Szinte kötelező. Azt mondanám az olvasónak: gondolja át, a munkahelyén hányszor élvezett előnyt csak azért, mert férfi, vagy mikor hagyott ott nőt magyarázat nélkül. Olyan férfi, aki még nem ment el egy egyéjszakás kaland után rendes búcsú nélkül, szerintem nincs. Aki nem tett ilyet soha, az komoly kitüntetést érdemel.

Magyarázat nélkül távozni egészen más, mint a nemi erőszak, ami témája a regénynek. Ha a kettőt egy lapon említjük, azt fogják kérdezni sokan, hogy miért legyen bűntudatuk mások bűneiért.

Ne is legyen, én nem bűntudatot vagy bocsánatkérést javaslok, csak önvizsgálatot.

Közben azt is gondolom, hogy egy írónak van módja ilyesfajta gesztusokra, bocsánatkérésre, hiszen az alkotása túlmutat a szerző személyén, kifejezheti egy társadalom vagy akár a férfiközösség bűntudatát, bocsánatát. De milyen lehetősége van az egyes embernek, aki nem ír?

Nagyon sok lehetősége van.

Ha ez megvan, ki lehet találni, mi a teendő, mi lenne az az út, amelyen járva más célok és érdekek se véreznének el. Ez rám is vonatkozik, az életem tele van elintézendő dolgokkal. Nem hiszem, hogy ne hívhatná bárki segítségül az írást. Nem kell prózaíróvá vagy költővé válnia, ha egy naplóban összegzi a gondjait és örömeit, már tett valamit önmagáért. Vegyenek egy szép füzetet, jó tollat, ami jól siklik a papíron, és írják le este, mi történt aznap, s mit szeretnének holnap. Másnap visszaolvasva világossá válik, hogy mi nem sikerült, s mi a teendő.

Gyakran fordulnak önhöz ilyen tanácsokért?

A tévéműsoraimban jóságos embernek tűntem, olyannak, aki mindenkit türelmesen végighallgat. Ez nem igaz. Az viszont igen, hogy kétszer váltam, illetve jogi kart végeztem, ezért minden párkapcsolati bonyodalomban jól tudok tanácsot adni. Lehet, de nem szeretnék. Mindig azt hittem, jól tudok nemet mondani, de a végén csak azon kaptam magam, hogy ott ülök, és hallgatom az illetőt – és mit tesz Isten, még tanácsot is adok. Íróval nem lehet kiszúrni, ezt Déry Tibor mondta, más igével.

Kissé elkanyarodtunk a regénytől, de visszatérnék hozzá, mégpedig a kastélyra, amelynek szimbolikus a szerepe a történetben, pont úgy, ahogy Kafka regényében. Miért?

Kafkánál az egy politikai szimbólum. Az én könyveimben általában nincs ilyesmi. Az Ötvenhét lépésben kontrapunkt a kastély és a kunyhó. Amúgy az ezotériában a kastély az oltalom szimbóluma. A kastélynak oltalmaznia kéne, de… inkább nem folytatom a mondatot.

Nekem az volt az érzésem, hogy a beteljesületlen, beteljesülhetetlen vágyak szimbóluma.

Ez is igaz.

„Mindig azt hittem, jól tudok nemet mondani" (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)

Az egyik karakter ki is mondja a műben, hogy a leghőbb vágyak csak ritkán teljesülnek. Tudom, hogy nem ildomos a szerzőn számonkérni a karaktere által mondottakat, de időnként szeretek abból kiindulni, hogy ezeket a sorokat mégiscsak ön írta le, a saját kezével. Kíváncsi vagyok, mit gondol erről.

Ez azért nehéz kérdés, ma ezt gondolom, holnap meg mást.

Ma mit gondol?

Az én leghőbb vágyaim teljesültek, ellenben a történet főhőseivel. Az emberek életében sok vágy teljesül, sajnos rendszerint éppen a leghőbb nem.

Önnek mi a leghőbb vágya?

Ha a hozzám közelállókat kérdezné, azt mondanák, az irodalmi Nobel-díj, mert szoktam ezzel viccelődni. Valójában mindig is tudtam, hogy én sosem fogok Nobel-díjat kapni.

Lekopogom – ez eddig teljesült. A pályafutásommal maradéktalanul elégedett vagyok, úgy érzem, sokkal kevesebb tehetséggel indultam, mint amennyi járni szokott ahhoz, hogy valaki nagy író legyen. Túl fiatal voltam és idétlen. Bevittem néhány ötletnovellát, elfogadták, közölték. Talán jót tett volna, ha még néhány évig éheztetnek.

Egy másik kulcsmondatot is kiemelnék. Gizella a történetben azt mondja, „akkor köll igazat beszélni, ha van értelme”.

Ő mondja.

Ez szépen hangzik, de – csak hogy az ördög ügyvédje legyek – mi az igazság?

Nem baj, én maradok az Isten ügyvédje. Forduljon az Istenhez e tárgykörben. Vagy legalább Kanthoz. Nem tudom, mi az igazság, de valamit gondolunk róla, az idő majd eldönti, tévedtünk-e. Amikor én írni kezdtem, Fejes Endre volt a legnagyobb író. Most ő hol van? Ne értsen félre, tényleg nagy író volt, csak valamiért elavult. A stílusa akkor érdekesnek, izgalmasnak számított, ma kissé röhejes. Erről nem ő tehet, ki tudja, talán eljön majd az ő reneszánsza. Déry Tibor is meglehetősen árnyékba borult, míg Örkény István az egyperceseivel megmaradt, aminek az lehet az oka, hogy káprázatos humora van.

Vámos Miklós Ötvenhét lépés és Csillagok világa című könyve (Fotó/Forrás: Líra.hu)

Ha már Örkény: a regényben, ha csak egy említés erejéig is, de feltűnik egy Volentik bácsi nevű karakter. Ezzel Örkény egypercesére, A megváltóra utalt?

A helyzet még bonyolultabb: a szigligeti alkotóháznak régen volt egy strandja. Van egy patak a birtok szélén, azon vezetett át egy fahíd, majd egy ösvény, keresztül a nádason, a nagy stéghez. Ott napozott a nyaraló írók zöme. Csónak is volt, a csónakost pedig tényleg úgy hívták, hogy Volentik bácsi. Ilyen nevet nem lehet kitalálni. Ez főhajtás Örkény előtt az Ötvenhét lépésben. A könyveimben sok ilyen apróság van, amit kevesen vesznek észre, de az nem baj.

Az mondja, az Ötvenhét lépés realista, ez így is van, egészen a könyv végéig, ahol, hogy úgy mondjam, a mennyei szférákba lépünk át. Miért?

Ezt már nem én döntöttem el.

Ha nevet adunk egy hősnek, megpecsételtük a sorsát. Ha eldöntjük, hogy mivel foglalkozik, vannak-e gyerekei, azzal lefektetünk téglákat, és már nem lehet akármerre menni. Minden kis tény szűkíti a lehetőségeket, s eljön egy pont, amikor már csak egyetlen ösvény marad. Onnantól a regény magát írja. Ennyi szenvedés után ez a történet nem mehetett máshova. Fellendült magától az égbe.

Az égbe, ahol aztán végre lesz egyenlőség. De mintha az sem lenne olyan jó.

Született demokrata vagyok, hiszek az egyenjogúságban, abban, hogy senki sem egyenlőbb a másiknál. Viszont a demokrácia sok hátránnyal is jár. Ha mindenki elmegy az állatkertbe ugyanazon a napon, akkor senki nem fog látni semmit. Ne értsen félre, nem azt szeretném, hogy ne legyen demokrácia, csak szerintem kifinomult szervezéssel kellene kombinálni. De itt még nem tart az emberiség.

Fog valaha ön szerint?

Ezt a delphoi jósdában kéne megérdeklődni.

„Született demokrata vagyok" (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)

Nemrég jelent meg A csillagok világa című regénye új kiadásban. Mi szól egy-egy régi mű újrakiadása mellett?

A csillagok világa esetében praktikus az ok: már nincs belőle sehol. Én az új megjelenéseknél mindig valamelyest átírom a szöveget.

Milyen szempontok alapján írja át?

Ennyi idő alatt változom én, az olvasó, és változik a környezet is. Rengeteg dolgot tizenöt éve még el kellett magyarázni, amit ma már nem. Egy másik könyvemből veszem a példát. A New York Budapest Metróban leírtam, mi az az e-mail, mert akkoriban senki sem tudta még, de az Egyesült Államokban már használták a nagyobb egyetemeken, mint a Yale. Amikor később újra megjelent, ezt a részt kihúztam, értelemszerűen. Thomas Mann A varázshegyben részletesen leír egy műtőt, mert abból indul ki, hogy az olvasók zöme nem látott olyat. Igazság szerint, ha élne, valószínűleg a mostani kiadásból kihúzná. Az irodalomtól sok mindent elvett a tévé és a film, de van, amit csak mi tudunk. Az egyik az emberábrázolás. Szerintem ez az egyik erősségem.

A másik, amit az irodalom tud: bemutatni, hogy mit gondol és érez az adott személy. Erre sem a film, sem a színház nem képes ilyen alapossággal. Az összes formai ügyeskedés – amitől sajnos néha én sem vagyok mentes – nem lesz érdekes ötven év múlva.

Talán elcsépelt kérdés, de mit gondol a magyar irodalom helyzetéről? Követi a pályakezdők munkáját?

Sok szerzőt ismerek, mert gyakran fordulnak hozzám, ezért is írtam az Igen című könyvet, amit az irodalomról tudok, benne van. Engem sokat segítettek az idősebb írók fiatalkoromban, kötelességemnek érzem továbbadni. Vannak, akiket nagyra értékelek, nemrég olvastam például Vonnák Diána egy kötetét, és nagyon ígéretesnek tartom. Puskás Panni és Kovács Bálint jutott most még eszembe. Belőlük lesz valaki.

Akkor van jövője a magyar irodalomnak?

Miért ne volna?

Hát, az interneten sok mindent lehet olvasni, például azt is, hogy nincs.

Tévedés. Minden irodalomnak van jövője. Ahogy az emberiségnek is. Csak az odáig vezető út rögös és kacskaringós.

Fejléckép: Vámos Miklós (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)