Könyv

„Mondd az igazat, és senki nem fog hinni neked” – interjú Einar Már Guðmundssonnal

2023.06.14. 16:20
Ajánlom
A jó dolgok lassan történnek meg – mondja Einar Már Guðmundsson, miközben a kávéinkra várunk a Magvető Caféban. – Főleg itt, Kelet-Európában – válaszolom neki, és megkönnyebbülök, hogy jólfésült cinizmusommal sikerül egy kis mosolyt csalnom első ránézésre északiasan szigorú arcára. Talán mégsem nekem szól komor, vagy megkockáztatom, barátságtalan tekintete? Nem. Úgy tűnik, tényleg megélénkül, főleg miután végre belekortyolhat várva várt americanójába. Rövidesen már egy másik ember ül velem szemben, tekintetéből elillant minden keménység. Hirtelen megnyílik, és mesélni kezd a repülőútjáról, közben pedig a dedikálásra szánt könyvemet lapozgatja, először fogja ugyanis kezében saját regényének magyar kiadását. – Nagyon szép borító – állapítja meg, majd hátra dől és érdeklődve figyel. Úristen. A kérdéseimet várja. A rendelkezésünkre álló – mint hamarosan kiderül, fájóan rövid – egy órából pedig már jó néhány értékes perc el is telt.

Einar Már Guðmundsson (1954) izlandi költő, író. Leghíresebb könyvével, A mindenség angyalaival 1995-ben kiérdemelte az Északi Tanács Irodalmi Díját, a kötet azóta több mint harminc nyelven jelent meg. A könyvben bátyjának állított emléket, aki skizofréniától szenvedett, később pedig öngyilkosságot követett el. Emellett megjeleníti az 50-es évek falusias Reykjavíkját, az álmokkal, reményekkel és alkohollal tüzelt 60-as éveket, illetve az elmegyógyintézet és a pszichés betegek zárt világát. A regény 2022-ben jelent meg magyarul az Ø Kiadó gondozásában, Egyed Veronika fordításában.

A skandináv kultúra világszerte egyre népszerűbb, sokak szemében egyfajta minőségi garancia, ha egy könyv vagy film alkotója valamelyik északi országból származik. Most ön is egy skandináv irodalmat népszerűsítő esemény, a PesText Nordic miatt érkezett Budapestre. Mit gondol, mi lehet olyan vonzó az önök kultúrájában?

Ez egy izgalmas kérdés, ami engem is régóta foglalkoztat. Az első könyvemet 1980-ban publikáltam, akkoriban az északi irodalom és kultúra még meglehetősen elszigetelt volt. Az emberek nem figyeltek ránk, és az igazság az, hogy mi sem figyeltünk egymásra. Részben emiatt született meg az Északi Tanács is, ami egy történelmi és kulturális szükségszerűség volt, mivel a hidegháború alatt úgy éreztük, az országaink ellentétes irányba tartanak. A Keletet Finnország, a Nyugatot Izland határolta. Az Északi Tanács irodalmi nagydíját 1962 óta adják át, aminek köszönhetően például egyre több könyvet fordítottunk le egymástól. De ez egy lassú folyamat volt. Az én generációm még azzal a tudattal nőtt fel, hogy tőlünk semmi fontos nem származhat már. Az volt a mondás, hogy Izlandnak megvolt a maga kulturális aranykorszaka, a 13. században a sagákkal (szájhagyomány útján őrzött, majd pergamenre írt elbeszélések, többnyire mondai és mesei fordulatokkal – a szerk.), illetve a századfordulón a nagy realista írókkal, mint például a Nobel-díjas Halldór Laxness. Sokan ezért úgy gondolták, ezzel kellene kezdenünk valamit. Hogy egyszerűen le kellene másolnunk ezt a nagyszerű múltat.

De végül nem másolták le. Miért nem?

Az én generációmat már olyan események inspirálták, mint például az önök forradalma ’56-ban, a ’68-as diáklázadások, illetve az anarchizmus, a szürrealizmus meg a rock and roll. Persze, mi is olvastuk a nagy realista regényeket, faltuk Halldór Laxness és más nagy elődök könyveit, de ugyanakkor kapcsolatba kerültünk például a latin-amerikai irodalommal is, olyan szerzőkkel, mint Gabriel García Márquez, Jorge Luis Borges, Isabel Allende vagy Alejo Carpentier. Felismertük, hogy ők pontosan azt csinálják, amit nekünk is kellene.

Amiről azt hittük, hogy külföldi, az valójában a mi otthonunk is volt.

Persze, egy krimiíró biztosan máshogy látta ezt a folyamatot, de én az északi országok közti együttműködés során jöttem rá, hogy a mi irodalmunk nagyon is érdekes. Akkoriban rajongtam az új angol művekért – Graham Swift vagy épp Salman Rushdi könyveiért –, és amikor összehasonlítottam ezeket, arra jöttem rá, hogy a mi íróink is legalább ennyire jók. Ráadásul ugyanazzal az újhullámos megközelítéssel írtak, mint az angolok: tudniillik visszafordultak a történetmesélés hagyományaihoz, de mindezt úgy, hogy egyúttal szembe is néztek a modern irodalom felbomlásával.

DSC_71591-130703.jpg

Einar Már Guðmundsson (Fotó/Forrás: Gondos Mária Magdolna / PesText)

Tavaly volt lehetőségem beszélgetni Sjónnal, aki arról mesélt, milyen szoros az izlandiak kapcsolata a történelemmel, mivel az izlandit nyolcszáz éven keresztül irodalmi nyelvként használták. Azért hozom ezt fel, mert ön is rögtön az óriási múlt terhéről kezdett beszélni.

Ez így van, ez az örökség kézzelfogható közelségben van hozzánk. Némi leegyszerűsítéssel azt is mondhatnám, mi emlékszünk a nyelvünkre, mert leírtuk a 13. században. Néhány könyvemhez interjúkat készítettem, és a munka során azzal szembesültem, hogy ez az irodalmi technika valósággal benne van az itteni emberekben, még csak nem is kell jártasnak lenniük hozzá a világirodalomban. Lenyűgöző tapasztalat volt. Ez az irodalom egyik nagy ereje bizonyos értelemben. Szóval amikor az én generációm visszafordult ehhez a sokat emlegetett múlthoz, valamennyien ugyanebből a modern perspektívából szemléltük, és azt vettük észre, hogy számos dologra tudunk támaszkodni. Mondok egy példát. Amikor Hemingway megkapta a Nobel-díjat, azt mondták, a történetmesélés nála csak a jéghegy csúcsa volt. Ugyanez fontos része a saga-irodalomnak is: a kevesebb néha több elve jól látszik ezeken az írásokon. A modern szerzők hajlamosak rá, hogy meg akarják mutatni, milyen okosak, mennyiféle metódust és technikát ismernek. A sagaírók is rettentő okosak voltak, de ezt sosem mutatták meg. Mert nem szükséges.

Ez lenne az, amit megtanulhatnánk az északi szerzőktől?

Számomra legalábbis ez egy fontos lecke volt.

Azt olvastam valahol, hogy a 2008-as gazdasági válság, amely súlyosan érintette Izlandot, illetve az Eyjafjallajökull vulkán kitörése 2010-ben szintén hozzájárult ahhoz, hogy a világ figyelme önök felé fordult. Ön pedig éppen ez idő alatt rendkívül aktív munkát végzett íróként. 

Két esszékötetet is írtam ebben az időszakban (Hvíta bókin, 2009; Bankastræti núll, 2010 – a szerk.), amelyekben elsősorban a válság okait próbáltam feltárni. Hiszen ott, abban a pillanatban senki sem értette a gazdaság működését. Arra gondoltam, talán az alapján, amit az irodalomból tudok, megpróbálhatnám megmagyarázni ezt a társadalmi helyzetet. Nagy kiváltságnak érzem, hogy költőként és regényíróként jelen lehettem ebben az időszakban, és visszaadhattam valamit az országnak. Azt a régi koncepciót vettem alapul, hogy

néha a legsötétebb idők egyben a legfényesebbek is.

Időnként az egyetlen módja, hogy optimista legyél, ha pesszimista vagy. A puszta optimizmus, a tiszta boldogság szerintem hülyeség.

dsc2058-1600px-130451.jpg

Einar Már Guðmundsson (Fotó/Forrás: Johannes Jansson/norden.org)

Azt szokták mondani, ha valaki hajlandó szembenézni a legrosszabbal, akkor számol annak a lehetőségével, hogy le is tudja győzni azt.

Erre akartam rávilágítani. Én az irodalomra mindig is szociális tevékenységként tekintettem. Írni politikai gesztus. Persze, ez véletlenül sem azt jelenti, hogy, mondjuk, megmondom az embereknek, kire szavazzanak. Nem vagyunk papok, nem prédikálunk, mert nincs nálunk az egyedüli igazság. Amikor az említett két könyvön dolgoztam a válság ideje alatt, hirtelen a klasszikus értelemben vett írószerepben találtam magam – formáltam a társadalom gondolkodását. Meglehet, ezt megelőzően is ugyanezt csináltam – persze, ha ezt így kijelentettem volna, az meglehetősen arrogánsnak hatott volna –, ekkor azonban minden korábbinál erősebb reakciók érkeztek felém. Sokan jelezték vissza, hogy a könyveimben mintha a saját gondolataikat olvasnák vissza. Nem sokkal előtte, 2007-ben az alkoholizmusról és a börtönrabokról publikáltam egy regényt, és azt vettem észre, hogy az emberek ezeket hirtelen külön kezelték. Azt kérdezték: most, hogy társadalmi ügyekről írok, felhagytam a regényekkel és a versekkel? Azt feleltem,

ma nem regényeket kell írni – csak mondd az igazat, és senki nem fog hinni neked, mert rögtön ott találod magad a fikció és az igazság határán.

Talán ennek van némi köze ahhoz is, amiről nemrég beszéltünk a múlt kapcsán. Néha például mágikus realistának neveznek, pedig én magamat szimplán realistának tartom. Amikor a középkorra, a saga-irodalom korszakára gondolok, a valóság fogalma jóval tágabb volt, az álomvilág – amit ma szürreálisnak nevezünk – ennek ugyanúgy a része volt. De ma az emberek annyira elidegenedtek már ettől, hogy azt gondolják, ez valamiféle mágikus dolog.

Én éppen azt érzékelem, hogy az emberek egy jelentős része mintha már nem tudna hinni abban, hogy a művészet valódi hatással lehet a társadalomra.

Kétségtelen, hogy a történelem eseményei bizonyos értelemben megváltoztatták a hangsúlyokat. Adorno egyenesen azt állította, hogy Auschwitz után egyszerűen nem lehet már verset írni. Az, hogy miként hat az irodalom a társadalomra, megváltozott, és változik folyamatosan. Az ötvenes években jött létre a Nouveau roman koncepciója, ami gyakorlatilag a teljes pusztulás volt. A fordulópontot talán Günter Grass hozta el 1958-ban, amikor szembement azzal az elképzeléssel, hogy már nincs mit mondani, és a maga karnevalisztikus módján újra elkezdett történeteket mesélni. Ehhez tartozott az is, amire már utaltam, hogy megjelentek a latin-amerikai írók, akik a társadalom mikrokozmoszával foglalkoztak inkább, a kis területek történeteit írták meg. Ez ugyanúgy része a közösség formálásának és informálásának. Csak William Carlos Williamset tudom idézni, aki valahogy úgy fogalmazott: a költészetben nincs sok újdonság, mégis mindennap emberek halnak meg nyomorúságos módon annak a hiányától, amit kizárólag a költészetben találhatunk meg. Ezt lefordíthatjuk akár úgy is, hogy a költők és írók egyfajta ellenállási mozgalmat alkotnak az ürességgel szemben. A modernkori problémák jelentős része a költészet hiánya miatt alakul ki.

DSC_7109-130801.jpg

Terék Anna és Einar Már Guðmundsson (Fotó/Forrás: Gondos Mária Magdolna / PesText)

Különös amit mond annak fényében, hogy egy interjúban úgy fogalmazott, nem szabad túl komolyan venni a regények felségterületeit.

Szerintem azt úgy értettem, hogy időnként, ha komolytalan vagy, az nagyon is komoly tud lenni.

Az irodalomnak van egy ilyen, kissé romantikus és anarchista eleme, hogy szerzőként teljesen felelőtlen lehetsz benne.

Ezt nagyon szeretem.

Magyarul eddig egyetlen könyve olvasható, tavaly jelent meg A mindenség angyalai című, eredetileg 1993-ban publikált regénye. Ez volt az ön nagy áttörése.

Bizonyos értelemben igen, valószínűleg a többség nemzetközi áttörésnek nevezné, amiben óriási szerepet játszott az Északi Tanács elismerése, és az, hogy egyre több nyelvre lefordították. Nagyon jó kritikákat kapott a könyv, és nevet szerzett nekem, ezután pedig felgyorsultak a dolgok. Ez kapcsolódik ahhoz, amiről korábban beszéltünk, mert tudja, az északi irodalom nem a krimik, hanem a szépirodalmi művek által keltette fel a világ figyelmét. De ez egy lassú folyamat volt. Emlékszem, amikor az első regényemet (Riddarar hringstigans, 1982 – a szerk.) lefordították németre, meghívtak engem és négy másik északi írót Németországba, ahol kiderült, hogy lényegében senki sem ismer minket. Részt vettünk ezeken a programokon, de azok, akik eljöttek, jobbára inkább az izlandi politikáról tettek fel kérdéseket.

A bátyja, akinek a története alapján írta a regényt, 1992-ben követett el öngyilkosságot. A könyv pedig nagyon hamar, egy évvel később jelent meg. Az írás egyfajta terápia volt önnek?

Azt hiszem, igen. Részben legalábbis. Volt egy bátyám, akinek nagyon jól ismertem a hullámvölgyekkel teli életét, a kórházakban szerzett barátait és tapasztalatait. Engem pedig akkoriban nagyon erősen foglalkoztattak ezek a történetek, folyamatosan ott kavarogtak az elmémben. Bizonyos értelemben ugyan a bátyám útját követem végig, de mégsem beszélhetünk egy életrajzi könyvről. Sokkal inkább azt mutatom meg, hogyan kerültem kapcsolatba az életének az egzisztenciális oldalával. Hogy milyen lehetett neki ott kint, egyedül ácsorogni a hideg, fagyos szélben. Egyszerűen éreztem magamban az ő érzéseit. És közben persze reflektáltam is erre, hiszen ott dolgozott bennem mindaz, amit egy életen át cipeltem – hogy sajnáltam a bátyámat, de közben szégyenkeztem is miatta.

DSC_7153-130829.jpg

Einar Már Guðmundsson: A mindenség angyalai (Fotó/Forrás: Gondos Mária Magdolna / PesText)

Hogyan emlékszik a testvérére?

A bátyám valamikor a hetvenes évek elején betegedett meg, sokféle diagnózist kapott. Valójában mindegy is, hogy skizofrén vagy mániákus depressziós volt-e. Ő maga sem hitt igazán ezeknek a meghatározásoknak. Az egyik dolog, ami eszembe jut vele kapcsolatban – és ez igaz valamennyi barátjára –, hogy rettentő jó humora volt. Amikor a betegsége miatt kapott szociális támogatást, egy alacsony kis összeget, úgy hívta, a művészek fizetsége. Remek költő volt ugyanis, amikor kiadtam egy válogatást a verseiből, akkor jöttem rá, hogy ezek nagyon erős szövegek. Sjón ismerte is őt, ő írta a fülszöveget az egyik kötetéhez. A helyzete miatt azonban sohasem ismerték el, aminek persze az is az oka, hogy amikor kiadták egy könyvét, akkor mindig éppen mániákus korszakában volt, és csinált valami olyasmit, ami elég volt hozzá, hogy ignorálják. Az emberek folyton azt mondták neki, hogy próbáljon beilleszkedni a társadalomba, menjen el dolgozni, és időnként meg is próbálta. Nem sikerült.

Amikor kézbe vettem a könyvet, arra számítottam, hogy sajnálni, szánni fogom a főhőst. Egy ponton azonban irigyelni kezdtem, mert arra jöttem rá, hogy az ő tapasztalása az életről sokkal intenzívebb, mint amilyen az enyém valaha is lehetne.

Pontosan erről van szó. Úgy gondolta, hogy ez az élet túlságosan unalmas. Sokszor ezért eldobta a gyógyszereit, mert ő inkább szeretett volna a bolondok közé tartozni.

Jól sejtem, hogy a regény többi szereplője is valóságos?

Bizonyos értelemben igen. Ezek a sztorik a kórházlátogatás során szerzett élményeimen alapulnak. Öt évvel a regény előtt megjelent egy novelláskötetem, ahol az egyik szövegben már megírtam például Viktor történetét, aki egy éleselméjű fiú volt, de időnként Adolf Hitlernek képzelte magát. De ebben a kötetben szerepelt Peter alakja is. Akkoriban én is hippi voltam, hosszú hajjal, és volt ott egy srác, aki nem volt hajlandó beszélni senkivel, de amikor megérkeztem, azt gondolta, méltó vagyok rá – ezért elmesélte, hogy ő egy kínai egyetemen írta a disszertációját. Majd pedig megkért, hogy másnap kísérjem el a városba, hátha elpostázták neki a doktoriját. Szóval a legtöbb sztorinak van alapja, de nem pontosan felelnek meg a valóságnak. Az az epizód például tényleg megtörtént, amikor a bátyámék beülnek egy patinás étterembe, és csak miután jól megebédeltek, akkor mondják el a pincéreknek, hogy ők az elmegyógyintézet ápoltjai, és nincs pénzük. A valóságban nem egy drága luxusétterembe ültek be, hanem egy átlagosba. Íróként néha csak ehhez hasonló apró változtatásokat kellett eszközölnöm, hogy a történet mélyebb jelentést kapjon.

DSC_7194-130803.jpg

Einar Már Guðmundsson dedikál a PesText Nordic eseményen (Fotó/Forrás: Gondos Mária Magdolna / PesText)

A regényre állítólag sok helyen úgy hivatkoznak, mint a Száll a kakukk fészkére izlandi verziója. Egyetért ezzel?

Nagyon szerettem akkoriban Ken Kesey-t. Erősen foglalkoztatott az egész kaliforniai hippikultúra, hogy miként kísérletezgettek a pszichedelikus szerekkel. A regényből készült film rettentő fontos volt a generációm számára. Emlékszem, akkoriban egy halgyárban dolgoztam a Feröer-szigeteken, és egy barátommal stoppolva jutottunk el először Skóciáig, majd onnan Londonba, ott láttuk először egy moziban. Az én szempontomból azonban a Száll a kakukk fészkére néhol túlzottan mechanikus volt: csak arról akart meggyőzni, hogy a rendszer nagyon rossz, a betegek pedig szentek. Az én könyvemben a pszichiáterek más metódusokkal dolgoznak, más az alapattitűdjük. Sokkal inkább arra fókuszáltam, hogy valamiféleképpen nézzünk szembe a világ sokszínűségével, mindenféle definíció és előfeltevés nélkül. Ha már inspirációkról van szó, rám a legnagyobb hatást August Strindberg Infernója gyakorolta, ami úgy tűnik, mintha róla szólna, sokan erre a könyvre mutogatnak, amikor igazolni akarják, hogy Strindberg megőrült. Való igaz, egy olyan paranoiás emberről ír, aki Párizsba utazik, az alkímiával foglalkozik, és szépen lassan elveszti az eszét. Minden fóbiáját beleírta ebbe a könyvbe. De az igazság az, hogy ha valaki érti a regényírás logikáját, az észreveheti, hogy Strindberg mondatai nagyon is kontrolláltak. Erre mondom én, hogy

a költői elmében természetszerűleg őrültség lakozik.

Engem ez foglalkoztatott, amikor A mindenség angyalait írtam. A sok-sok személyiség, aki bennünk van.

Jól tudom, hogy a regény kötelező olvasmány az izlandi iskolákban?

Korábban volt. Ehhez bizonyára hozzájárult az is, hogy a könyvből film is készült 2000-ben, ami szintén nagyon népszerű volt. Sőt, színpadra is állították Finnországban, Angliában, Dániában, Németországban és persze Izlandon is.

DSC_7129-130755.jpg

Einar Már Guðmundsson (Fotó/Forrás: Gondos Mária Magdolna / PesText)

Mifelénk a szerzők többnyire sok-sok évtizeddel a haláluk után válnak kötelezővé. Milyen érzés?

Mondhatom, hogy már hozzászoktam. Máshogy el sem tudom képzelni. Pedig a megjelenés idején hiába adták ki óriási példányszámban, nem lett belőle rögtön bestseller.

A jó dolgok lassan történnek meg.

Ahogy mondja. Érdekes volt nyomon követni a könyv sorsát. Eleinte csak olyan családoktól érkeztek visszajelzések, akik érintettek voltak a témában, mert akkoriban még kevés szó esett a nyilvánosságban a mentális betegségekről. Egyfajta tabu volt elmondani egy ilyesfajta, kínos igazságot a saját családodról. Az embereknek nem voltak meg az eszközeik, hogy megértsék, voltaképpen milyen problémáról is van szó. Csak fokozatosan kezdték el értékelni azt a nyíltságot, ahogyan a regényben beszélek. Ezután jött az Északi Tanács díja 1995-ben, ami aztán új szintre emelte a dolgokat. Miután kötelező irodalom lett, gyakran hívtak meg iskolákba, és beszélgethettem a diákokkal, ami nagyszerű élmény volt, hiszen el tudták mesélni, milyen volt számukra olvasni a regényt. Valószínűleg ez az irodalom titka, hogy képesek vagyunk rajta keresztül egymáshoz kapcsolódni. Egy könyv mindenkinek képes mondani valamit.

Mit gondol, húsz évvel a megjelenés után mit mondhat ez a regény egy magyar olvasónak?

Ha egy könyvben van valamiféle rejtett igazság, akkor az mindig aktuális marad. Folyamatosan olvasok a világ minden tájáról, és azt látom, hogy éppen ezekben a különbségekben tudjuk megtapasztalni, mennyire hasonlóak vagyunk. Így nem mondanék erre semmit. Megbízom a magyar olvasóimban.

Einar Már Guðmundsson a PesText és a Skandináv Ház által szervezett, az észak-európai irodalmat népszerűsítő a PesText Nordic vendégeként érkezett Budapestre.

Fejléckép: Einar Már Guðmundsson (Fotó/Forrás: Johannes Jansson/Norden.org)

Eltévelyedni Reykjavíkban – kritika A mindenség angyalairól

Kapcsolódó

Eltévelyedni Reykjavíkban – kritika A mindenség angyalairól

Einar Már Guðmundsson kultikus regényében nem tesz mást, mint emléket állít bátyjának, és ezzel némileg mindenkinek, aki valaha is úgy érezte, valamilyen, rajta messzemenően túlmutató erő nem engedi, hogy zöldágra vergődjön az életben.  

„Irodalom nélkül nem volna civilizáció sem” – exkluzív interjú Sjónnal

„Irodalom nélkül nem volna civilizáció sem” – exkluzív interjú Sjónnal

„Bármikor, ha a világ jelentősen változik, azt legelőször az irodalomban lehet észrevenni” – fejtette ki lapunknak adott interjújában Sjón. A PesText Fesztiválon vendégeskedő író-költővel az irodalom jelentőségén túl az izlandi nyelv történetéről, a jó regény ismérveiről és filmes munkáiról beszélgettünk, de elárulta azt is, mire a legbüszkébb.

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden csütörtökön a Fidelio hírlevelében

Legolvasottabb

Vizuál

„Jót tesz nekünk, ha rácsodálkozunk a világra” – elstartolt a jubileumi Berlinale

Több mint egy héten keresztül Berlinre figyel a nemzetközi filmélet: a világ egyik legrangosabb A-kategóriás szemléje a hétvégén startolt el, a fesztivált Tom Tykwer új rendezése nyitotta meg, de bemutatták Burhan Qurbani új alkotását is, amelyben a III. Richárd történetét ültette át a jelenbe.
Színház

Bejelentés: Novák János támogatja Zalán János művészi koncepcióját

A Kolibri Színház oldalán jelent meg Zalán János és Novák János február 17-én kelt levele, amelyben az intézményt március elsejétől vezető új igazgató arról ír, nem változik a Kolibri profilja, amire az alapító támogatása a garancia. Zalán február 19-én találkozik a társulattal.
Vizuál

Presser Gábor és Parti Nagy Lajos nyitja meg a Godot Intézet új kiállítását

A Godot Intézet különleges megnyitóestre készül: február 28-án Presser Gábor játszik zongorán, és Parti Nagy Lajos gondolatai kísérik végig a látogatókat Szüts Miklós és Vojnich Erzsébet megindító festészeti világán.
Vizuál

A Konklávé és A brutalista tarolt a BAFTA-gálán

Február 16-án este adták át a Brit Film- és Televíziós Művészeti Akadémia (BAFTA) díjait. A londoni gálán a Konklávé és A brutalista című film is négy-négy elismerést gyűjtött be. Mikey Madison, Adrien Brody, Zoe Saldana és Kieran Culkin is díjat vehetett át.
Klasszikus

Egy világrend utolsó pillanata – szubjektív gondolatok a Gurre-dalok kapcsán

Habár a Magyar Állami Operaház kommunikációja mindvégig az optimizmus hangját ütötte meg az Erkel Színháztól vett búcsú alkalmából, szimbolikus jelentőséget kapott a tény, hogy épp Arnold Schönberg monumentális opuszát, a Gurre-dalokat adták elő.

Nyomtatott magazinjaink

Ezt olvasta már?

Könyv ajánló

Közös sorozattal jelentkezik Nyáry Krisztián és Bősze Ádám

A magyar széppróza napján, Jókai Mór születésének kétszázadik évfordulóján mutatják be az Óbudai Társaskör második jubileumi produkcióját Jókai sétány 200 címmel. Nyáry Krisztián irodalomtörténész és Bősze Ádám zenetörténész új sorozata február 18-án debütál.
Könyv hír

„Világos volt számomra, hogy haldoklom” – támadója tárgyalásán szólalt fel Salman Rushdie

A hetvenhét éves, világhírű író megrázó vallomást tett annak a férfinak a tárgyalásán, aki 2022-ben egy nyilvános beszélgetésen késsel támadt rá, és tizenöt késszúrással sebesítette meg.
Könyv magazin

Beleolvasó – Erdős Virág: Kalocsa

A József Attila-díjas költő, író új regényében egy fiatal lány Kalocsáról szerencsét próbál a Budapest nevű bolygón. Mese ez, vagy valóság? A történetben mindkét lehetőség egyszerre adott. Olvasson bele a kötetbe!
Könyv magazin

Vámos Miklós: Régi szöveg, leporolva

Vámos Miklós állandó rovatában hónapról hónapra megmondja, mit érdemes elolvasni. Ezúttal az Athenaeum Kiadó Érzelmes klasszikusok sorozatából William Somerset Maugham Színház című regényét ajánlja. Gondolataira kötet fordítója, Schmal Alexandra reagál.
Könyv hír

A Bálnában rendezik meg a Könyvfesztivált, Janne Teller lesz a díszvendég

A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése közzétette, hogy idén mikor rendezik meg a 96. Ünnepi Könyvhetet és a 30. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivált.