Nagy László a Veszprém megyei Felsőiszkázon 1925. július 17-én, a családi emlékezet szerint azonban július 14-én született. Apja Nagy Béla mintagazda, egy időben a falu bírája, anyja a nyárádi születésű Vas Erzsébet. Szülőfalujában 1931–1938 között öt osztályt végzett. 1935-ben csontvelőgyulladás támadta meg a lábát, ami miatt többször műtötték, a beavatkozások során pedig idegek sérültek meg, így élete végéig járógép használatára kényszerült. 1938-ban pápai diák lett lánytestvéreivel, unokatestvéreivel együtt, az anyai nagymama felügyelete alatt. 1938–1941 között végezte el a polgári iskola négy osztályát, az első kettőt magánúton, egy év alatt. 1941–1945 között a református kollégium kereskedelmi középiskolájában folytatta tanulmányait, 1945 júliusában érettségizett.
1943 óta rendszeresen verselt, de környezete inkább csak festői ambícióit ismerte, Pápán is ezzel tűnt ki. 1946 augusztusában Budapestre utazott, ahol az Iparművészeti Főiskolán grafikus szakon kezdte meg tanulmányait. Egy év múlva átjelentkezett a Képzőművészeti Főiskolára, a rajz szakon Kmetty János növendéke lett, Barcsay Jenő is tanította.
Közben a népi kollégiumi mozgalom lelkes híve, őt is magával ragadta a fényes szelek lendülete.
1948 nyarán eldöntötte, hogy mégis inkább költő lesz, és ősszel a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarára iratkozott be magyar–szociológia–filozófia szakra, majd félév után áttért az orosz szakra, hogy Jeszenyint fordíthasson. 1949 könyvnapjára, június elején megjelent első kötete, a Tűnj el fájás.
„Mikor én megmondtam anyámnak, hogy költő leszek, akkor már én megjelenő költő voltam, tudniillik még festőnövendék koromban megjelentek verseim. És ősszel, ahogy a sarjút otthon gyűjtöttük, mondtam anyámnak, hogy most eldöntöttem már, költő leszek (… ) Ő azt gondolta, hogy a költőnek nem is kell tanulni, azok csak úgy teremnek, mint Petőfi Sándor ugyebár, és ezek a költők szerencsétlen emberek, járják a világot, csavarognak, szegények, és elesnek csatában. Hát ilyen sorsot nem kívánt nekem, noha ő nagyon szerette a verseket.”
Részlet az Életem című írásból
Már nem diákként, hanem elismert fiatal íróként kapott ösztöndíjat Bulgáriába, hogy tanulja meg a nyelvet és fordítson belőle. 1949 őszétől 1951 nyaráig csaknem két évet töltött Bulgáriában, ahová később is gyakran visszajárt. Első műfordításkönyve, a Szablyák és citerák 1953-ban jelent meg.
Hazatérése után szembesült az ötvenes évek hazai valóságával, az iszkázi család beszolgáltatásokkal megnyomorított sorsával – ez a tapasztalat jelenik meg Ház című versében is. Nehezen tájékozódott, eszmélése vontatott, fel kellett dolgoznia az ellentétes élményeket. 1952 nyarán már határozottan látta a feladatait, és Juhász Ferenccel együtt hozzáfogott egy újfajta költői nyelv kidolgozásához.
Juhász Ferenc és Nagy László költők az Írószövetség Bajza utca 18. alatti székházában, 1963-ban (Fotó/Forrás: Hunyady József / Fortepan)
Nagy László küldetéses költőnek vallotta magát, szelíd forradalmár volt, akinek életében egyszerre van jelen az újítás és a hagyományokhoz való hűség. Új poétikai szemlélete erősen merített a folklór elemeiből, amelyeket mégis képes volt szintézisbe hozni az avantgárd stílusjegyekkel.
„A folklórban az édes és könnyű sablon helyett kerestem az összetettebb, dinamikusabb szöveg- és dallamritmust, az abszurditásig teljes képet, a szentségtörést, a komor, de szabad lelkületet. Nekem a népköltészet okulás és bátorítás, rokon azzal az ösztönzéssel, amit adhatnak a legerőteljesebb költőink, a bármilyen értelemben herélőkést nem tűrők: Ady, Vörösmarty, Berzsenyi, Zrínyi. Noha költészetem visel népi jegyeket is, nem tartom magam népi költőnek, sem stílus és téma szerint, sem a szó néptribuni értelmében. Egyébként ez a fogalom csak arra jó, hogy vele kategorizálni lehessen. Mint mérce hovatovább csak a nótafák megmérésére alkalmas. Majdnem így jártunk a nemzeti költő fogalmával is. Illene tartalmi jelentésüket ma is komolyan venni. Tisztelem azokat a költőket, akik ilyen indítékokkal (néha ilyen koloncokkal) az egyetemes költészet szintjére törnek.”
Részlet az Élet és Irodalom 1965-ös interjújából
Ezekben az időkben Nagy meglehetősen nehéz anyagi körülmények között élt, de nem vállalta, hogy a Szabad Nép munkatársa legyen.
1952. augusztus 20-án házasságot kötött Szécsi Margit költővel. A következő évben megszületett András fiuk. Zelk Zoltán főszerkesztő a Kisdoboshoz hívta munkatársnak. A gyermekújság 1957 elején megszűnt, a költő ezidőben elsősorban műfordítóként lehetett jelen. Ezt a tevékenységet is meghatározónak tartotta.
A népköltészet mellett elsősorban García Lorca, Dylan Thomas, valamint modern lengyel és régi kínai költők verseinek fordításaival tűnt ki.
1959-ben az Élet és Irodalom képszerkesztője lett. Haláláig ez a munkahelye, a legutolsó években a lap főmunkatársaként dolgozott.
1957-ben jelent meg először gyűjteményes kötete, a Deres majális, ezt követően azonban 1965-ig nem adták ki könyvét. A Himnusz minden időben azonban áttörést hozott számára: a következő esztendőben – a három József Attila-díj után – megkapta a Kossuth-díjat, s lírája rendkívül népszerű lett. Rangos nemzetközi elismeréseket is kapott. 1976-ban a bulgáriai Szmoljan városa díszpolgárává választotta, halála után pedig emlékmúzeumot avattak a tiszteletére.
Nagy László a Magyar Rádió stúdiójában 1977-ben (Fotó/Forrás: Szalay Zoltán / Fortepan)
Nemcsak életútján, hanem művészetében is fontos szerepet játszottak az alkotótársak: képzőművészek, filmesek, színészek, olyan alkotók, mint Berek Kati, Huszárik Zoltán, Kondor Béla, Latinovits Zoltán, Sebő Ferenc, Vígh Tamás.
Családjával 1967-ben Óbudára költözött, az Árpád fejedelem útjára. Ha tehette, hazament Iszkázra, pihenni pedig Szigligetre jártak, az alkotóházba. Gyűjteményes kötete 1966-ban, újabb verseivel és válogatott műfordításaival kiegészítve 1967-ben jelent meg. Az 1960-as évektől ismét létrehozott képzőművészeti alkotásokat, festett, rajzolt, faragott, időnként pedig verseskönyveket is illusztrált. Első kiállítására már csak posztumusz került sor 1979-ben a hatvani múzeumban.
Költeményeit legalább tizennyolc nyelvre fordították, tizenegy idegen nyelvű kötete jelent meg 1970 óta.
Legfontosabb művei közt említhetjük a Menyegző, a Ki viszi át a szerelmet, a Himnusz minden időben, a Csodafiú-szarvas, a Versben bujdosó, valamint a József Attila! című verset
1978. január 29-én, influenzából lábadozva még részt vett felesége szerzői estjén, másnap azonban szívinfarktus következtében elhunyt. 1978. február 6-án temették el a Farkasréti temetőben. Szécsi Margitot 1990 végén helyezték társa mellé örök nyugalomra.
Nagy László nevéhez fűződik az immár szállóigévé vált néhány mondat is, amely egy róla készült portréfilmben hangzott el, amikor a riporter azt kérdezte tőle, mit üzenne azoknak, akik száz év múlva nézik vissza a felvételt. A költő így felelt:
Ha lesz emberi arcuk egyáltalán, akkor csókolom őket. Ha lesz emberi szellemük, tudatom velük, üzenem nekik, hogy csak ennyit tudtam tenni értük.
Forrás: DIA
Fejléckép: Nagy László az Írószövetség Bajza utca 18. alatti székházában, 1961-ben (Fotó/Forrás: Hunyady József / Fortepan)
hírlevél
