Szereted a podcast műfaját?

Súlyos podcast-függő vagyok, legalább tizenöt olyan műsor van, amit rendszeresen hallgatok, és sok olyan, amire véletlenül találok rá. Nagyon szeretem ezt a műfajt, akár egész nap képes vagyok hallgatni az adásokat. A Covid alatt rengeteget futottam, olyankor nagyüzemben hallgattam podcastokat, szerelmese vagyok a műfajnak.

A Covid alatt több projektet is indítottál.

Gyakorlatilag a karantén első napján elindítottam a felolvasásaimat, amelyekkel minden másnap este 7 óra 7 perckor jelentkeztem. Bújtam a könyveket, és kerestem az anyagokat, akkoriban ez nagyon sokat segített: keretet adott és rutint. Aztán belevágtam egy saját beszélgetős műsorba is, hogy interakcióba léphessek az emberekkel. Kicsit az olvasásmániám is kapóra jött ehhez. 

Miért, mennyit olvasol?

Nem telhet el nap anélkül, hogy ne olvasnék. Négyéves korom óta gyakorlatilag megállás nélkül olvasok.

Egyszerűen segít épeszűnek maradni. Olvasás közben érzem azt, hogy van még energiám befogadni, hogy működik a fantáziám, hogy tevékenyen részt tudok venni valamilyen nem kézzelfogható dologban. Ami azért komikus, mert a szakmám sem kézzelfogható, mégis, nekem az olvasásra van szükségem ahhoz, hogy azt érezzem, élek. A prózáért úgy rajongok, mint mások a rockzenekarokért.

Vannak kedvenc műfajaid?

Afféle impulzusolvasó vagyok, vagyis rá tudok kattanni dolgokra. Elsősorban az emberi történetek fognak meg. Van, hogy egy hónapig skandináv krimiket olvasok, mert akkor éppen szépirodalmat nem tudok befogadni, mégis szükségem van rá, hogy megmozgasson valami. Aztán ugyanilyen lelkesedéssel vetem bele magam a kortárs irodalomba, és nagy tételben fogyasztom a szépprózát. Vannak verses időszakaim is, pedig verset mondani nem szoktam. A versek a képi fantáziámat ébresztik fel, kicsit olyan, mintha fényképalbumokat nézegetnék: fel-felvillannak képek, látom a szereplőket, és néha magamat is közöttük.

Hogyan olvasol? Például jegyzetelsz?

Nagyon ragaszkodom a könyvhöz mint tárgyhoz. Beleírni nem szoktam, jegyzeteket is csak akkor készítek, ha konkrétan dolgom van a szöveggel, de szigorúan csak ceruzával. Bevallom, szamárfülezni szoktam, pedig nem szép dolog.

Haragudtál már könyvre?

Hát, Spiró György regénye, a Fogság elolvasása után, igen, volt bennem düh. Akkora űrt éreztem, valami örökre megváltozott, és nem tudtam, hogy mit kell most tenni, hogyan lehet tovább élni? Súlyosan katartikus élmény volt.

Grisnik Petra (Fotó/Forrás: Kleb Attila)

Arra nem gondoltál, hogy te is írj valamit?

Kamaszkoromban írtam én is, mint mindenki, de volt egy pont, amikor rájöttem, hogy sosem fogok tudni úgy írni, mint azok, akiket olvasni szeretek. Azért sokat firkálok, kicsit grafomán is vagyok. Úgy szoktam például színházi szöveget tanulni, hogy leírom az egész darabot kézzel.

És a közvetítője is! Grecsó Krisztián Verájából például te készítettél színpadi adaptációt.

Ott szembesültem azzal, hogy mit jelent szöveggel dolgozni, pedig azt nem is megírnom kellett, hanem „csak” szétszálazni, és kiválasztani, hogy mit szeretnék belőle színpadra tenni. Brutális volt! Azóta még inkább tisztelem azokat, akik három-négyszáz oldalakat tudnak kiönteni a fejükből.

Akkor a lehető legjobb, ami történhet, hogy a Lírástudókban kérdezheted az írókat.

Nincs semmi, amit ennél jobban szeretnék most csinálni! Nagy megtiszteltetés a számomra, érzem a súlyát és a felelősségét is annak, hogyan lehet harminc percet beszélgetni arról, amin a szerzők éveken keresztül dolgoztak. Abban reménykedem, hogy sikerül átvinni a hallgatókba valamit abból a lelkesedésből, amit belőlem egy-egy olvasmányélmény ki tud váltani. Beszélgetni pedig imádok!

Fejléckép: Grisnik Petra (fotó: Takács Attila)